Sok foglalkozáson vettem részt, mellyet Dr. Cullen vezetett. Néhányuk csoportos terápia volt, de általában csak négyszemközt turkált az agyamban. Legalábbis próbált, szinte semmit nem mondtam neki.

      Kérdezett a korábbi vízióimról. Megvontam a vállam. Fogalmam sincs, hogy mik voltak. És tényleg nincs! Azután kérdezett az újkeletű fejfájásaimról. Ismét egy vállrándítás. Ez egy féligazság volt. Tudtam, hogy köze van a vízióimhoz, de nem voltam benne biztos, hogy mi módon. Amikor pedig a halucinációimról kérdezett, kérdezte, hogy vannak-e újjabbak, szemérmetlenűl a képébe hazudtam, közölvén, hogy nem.

      Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, hogy nem mondok igazat. De ez nem különösebben zavart, és Stevens-szel elentétben ő nem gurult be, ha egyértelműen eltitkoltam valamit. Ő sokkal türelmesebb volt.

      A látomásai persze folytatódtak. Újra és újra láttam a fiú arcát, a családtagjai arcát, az apjáét... De a múlt éjjel volt a legfurcsább.

      A vérfarkasfiúval beszélgettem a zuhogó esőben. Megvetéssel nézet rám, ami nagyon fájt.

-Ha hibáztatni akarsz valakit, hibáztasd a vérszívó barátaidat, akiket annyira szeretsz!

      Azután egy menzán ültem, melletem valami gimis cicababa, annyi idős lehet mint én.

-Ők kik?- kérdeztem.

-Ők Dr. és Mrs. Cullen fogadott gyerekei.- Mikor a négy fiatal istenség belépett, elmondta a nevüket, de én nem hallottam. Aztán megjelent Ő.

-Ez ki? –kédeztem, és ezúttal hallottam a választ.

-Edward Cullen.

      És vége. Ennek három hete volt. Tudtam, hogy a vízióim jelentenek valamit, és az, hogy többé nem látom őket, nagyon felzaklatott.

      Amióta elkezdtem halucinálni, folyton azért imádkozom, hogy legyen vége. De ez az elmúlt hetekben megváltozott, hisz a vízióim élesebbek lettek, már volt értelmük. Hát...kivéve a vérfarkasos-vérszívós részt.

      Nagyon sokáig vártam, hogy a képek visszatérjenek. Már a fejfájást sem bántam volna, csak lássak valamit!

      Teljesen depressziós lettem. A végén már azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e egyszerűbb elmondani Dr. Cullennek, de tudtam, hogy ezt nem lehet. Addig nem, amíg nincs értelme a halucinációimnak. Itt valami titok lappang. Volt egy olyan érzésem, hogyha idő előtt felfedem a tudásomat (még ha ez a tudás hiányos is), akkor elvesztenék valamit. Fogalmam sincs, hogy mi az amihez ennyire ragaszkodom, de éreztem, hogy elveszíthetem mielőtt az enyém lenne, ha egy szót is szólok. Így maradt a csendes szenvedés. Miért van deja-vum?

      Dr. Cullen persze észrevette, hogy valami nincs rendben (mégiscsak agyturkász), de én folyton csak tagadtam és a nyomasztó időjárásra hivatkoztam.

      Aztán egy éjjel megtörtént ismét álmot láttam. Ez viszont más volt. Ezek nem képvillanások, néhány-másodpercesperces jelenetek voltak. Ezek emlékek voltak. Egy élet emlékei...