Bella mégsem mentheti meg szerelme életét? (Alternatív New moon változat - szerk.)

Emlékezz rám

- Edward! – kiáltottam. 
A nagyobbik átölelte az anyja lábát, és az árnyékba bámult. Le nem vettem róla a szemem… A kislány megrángatta az anyja könyökét, és a sikátorba mutatott. Az óra újra ütött, és én már olyan közel jártam! 
    Annyira közel, hogy hallottam a gyerek magas, éles hangját. Az apja elképedve meredt rám, ahogy Edward nevét sikoltozva egyenesen feléjük tartok. 
    A nagyobbik kislány kuncogott, és mondott valamit az édesanyjának, közben türelmetlenül újra az árnyékos sikátor felé mutogatott. 
    Megkerültem az apát – az fölkapta a kisebbik gyereket, hogy elrántsa az utamból - és lélekszakadva berontottam a sötét, szűk utcába, miközben az óra újra ütött a fejem fölött. 
- Edward, ne! – A fülsüketítő harangzúgás minden más hangot elnyomott. 
     Most már láttam. És azt is láttam, hogy ő nem vett észre engem. 
Edward ott állt, mozdulatlanul, mint egy szobor, pár lépésnyire a sikátor sarkától. A szemét lehunyta, alatta bíborszínű karikák sötétlettek, a karját lazán lógatta az oldala mellett, a tenyerét kifelé fordította. Az arca békés volt, mintha szépet álmodna. Márványos felsőteste meztelen – a lábánál fehér kupacban az inge hevert. 
Az óra ütött még egyet. Edward a fény felé lépett. 
- Nem! – sikoltottam. – Edward, nézz rám! 
Nem hallotta. Kicsit elmosolyodott, már csak egyetlen lépés választotta el a tértől, ahol egyenesen rátűz majd a nap.  
    Ekkor valaki megragadta a vállam és hatalmas erővel vágott a földnek. Az ütközéstől belém szorult a szusz, és nem kaptam levegőt. Idegesen pillantottam fel mi történik. Elmosódott alakokat láttam körülöttem, miközben a fejemre szorított kezemmel próbálkoztam felállni. 
- Edward?! – kiáltottam, de nem érkezett válasz, csak sikítások mindenfelől. Megrogyott a térdem és a tenyerembe temettem az arcom, amíg el nem múlt a hasogató fájdalom, majd újra felnéztem, amikor valaki nekem ütközött. Sikerült nagy nehezen megtámasztanom mind a kettőnket.  
Edward volt az.  
    Vörös írisze egyenesen rám meredt és szinte elszorult a tokrom a látványtól. Ha nem tudtam volna, hogy a vámpírok nem sírnak biztosan elhittem volna, hogy sötét szemében könnyek csillognak. Egyik márvány karját az enyémre szorította és a csillogástól vakító arcára emelte a másikkal az állam. Könnyek folytak az arcomon végig miközben a háttérben három csuklyás alak megragadta.  
- Sajnálom. – lehelte. Mélyről jövő sírás bukott ki a szemeimből, amitől megint elhomályosodott minden. Próbáltam ellenállni, hogy ameddig csak tudom, megőrizzem a pillanatot. Az arcának finomságát, leheletének bársonyosságát, testének gyönyörűségét. Tudtam, mekkora ostobaság ennyire elhagynom magam. Ki tudja, meddig láthatom? Nekem pedig teli van könnyel a szemem, nem látom tisztán az arcát! Ezért becsuktam a szemem és a karjaiba omlottam. Olyan szorosan szorítottam magamhoz, hogy az ujjaim lilultak a fájdalomtól. Megráztam a fejem, hátha úgy helyreáll minden, de semmi nem változott. Összeroskadt, elgyötört arcára néztem és apró csókot leheltem a szájára. 
- Szeretlek! – mondtuk egyszerre, amitől még jobban sírni kezdtem. Nem tudtam többet mondani, hiszen nem is kellett. Egész testemben reszkettem és a fogam is vacogott. 
Még egy utolsót szorítottam és éreztem, hogy ő is megölel – ha csak gyengéden is - aztán lazul a szorítása, hideg keze végig hull a karomon le teljesen a tenyeremig és ott egybeforr. Lenéztem. Kezünk tökéletesen illeszkedett egymáséba, ahogy összekulcsoltuk. Fájdalommal teli arcára néztem és jobban megszorítottam a kezét, amikor újra eluralkodott a káosz és az idő újra járni kezdett.  
- Ne! – suttogtam, - mert beszélni nem tudtam a fájdalomtól - amikor a három férfi elráncigálta előlem. Kezünk lassan omlott szét. Simítása nyoma ott maradt a bőrömön. Ökölbe szorítottam a kezem és elindultam a fájdalmas és elgyötört arca felé, amikor egy újabb ütést éreztem az arcomon és hallottam Edward mérges kiáltását.  
    Éreztem a macskaköves utat a térdem alatt, aztán a tenyeremen, és amikor az arcbőrömhöz nyomódott, tudtam, hogy vége. A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe. 
    És nem is jöttem föl a felszínre többé.

Néztem, ahogy az eső végigcsurog az ablakon. Már csendesedett valamennyit az időjárás odakint, mégis rettentően dörgött az ég és rázta a nyárfaleveleket a szél.  
    Halkan nyitódott az ajtó és mély levegőt vettem, amikor egy gyengéd kéz megérintette a vállam.  
- Jól van, Ms. Swan. Azt hiszem, ideje lenne lepihenni, a maga korában már nem szokás ilyen sokáig fenn maradni. – nevetett és becsukta az ablakot, amelyet a vihar majdnem becsapott. Csípőjére tette a kezét és szembe fordult velem. Sötét bőrű homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek a meleg hatására és az arcán meleg, megnyugtató mosoly terült el, ahogy rám nézett. Oda sétált az ágyam sarkához, hogy megvizsgálja az infúziós csöveket.  
    Mikor mindent rendben talált, a távolba révedő arcomra nézett és csavargatni kezdte a ruhája szegélyét. 
- Tudja, nem igazán szabadna, de ha szeretné, becsempészhetem magának a lejátszót. – mosolygott és kacsintott egyet. Megcsillant a szemem és elégedetten mosolyogtam rá, amennyire erőm engedte. Megigazította fekete kontyát és kisétált a fehér ajtón.  
     Pár pillanat múlva vissza jött a rég nem látott, kedves barátommal, ami eddig oly sok éven át, segített nekem. Leült az ágy szélére és mosolyogva berakta a fülembe a fülhallgatókat.  
- A szokásosat? – kérdezte. Bólogattam. Hátradöntöttem a fejem és becsuktam a szemem, amikor elkezdődött a számomra legfontosabb zene a világon. 
Az altatóm. 
    Mikor a zene ahhoz a részhez ért, amit a legjobban szeretek újra az ablakra néztem. Odakint az erdő fáit vadul rázta a szél, de idebent kellemes volt elnézni az esőt, ahogy végigcsurog az ablakon.  
Megnyugtató volt. 
     Újabb levegőt vettem, amikor a zene már a végéhez közeledett. Szemeimet már annyira súlyosnak éreztem, hogy alig bírtam nyitva tartani. Magam elé képzeltem tökéletes arcát. Emléke annyira belém vésődött, hogy akármikor magam elé tudtam képzelni és sokkal élet hűbb volt, mint régen. Mintha gyengéden megsimítaná az arcom.  
- Jó éjt, Edward! – suttogtam miközben a könnyek folytak az arcomon. Majd becsuktam a szemem, hogy örök álomra leljek, amikor a zene elhallgatott. 
Tudtam, valaki úgy is vigyázz majd az álmaimra. Mint mindig.