Vasárnap reggel. Vajon ma mit fogok csinálni? Megint végig unatkozom a napot? Nem! Az kizárt dolog. Megkeresem Edwardot. Meleg ruhába bújtam, mert erősen fújt a szél és szemerkélt az eső, majd beültem a furgonomba. Jóval hosszabb ideig tartott az út így, mint Edward vezetési tempójával, de nem érdekelt. Tudnom kellett, hogy Edward miért nem jelentkezik és, hogy mit csinál. Úgy negyed óra elteltével megérkeztem az erdőhöz, amin keresztül eljuthattam Cullenék házáig. Kiszálltam a kocsiból és hatalmas sóhajjal vágtam neki a hosszú, sáros útnak. Megérkeztem. Végre itt vagyok! De mi van, ha nincsenek itthon? Mi van, ha fölöslegesen jöttem ide? Félretettem a kételyeimet és becsöngettem a hatalmas házba. Nem értettem, minek van csengőjük, ha azért laknak egy isten háta mögötti részében az erdőnek, hogy senki ne találjon rájuk. Az ajtó nagy megkönnyebbülésemre kinyílt. Alice volt az.

–Szia, Bella! Tudtam, hogy jössz. 
Ó, ki hitte volna – gondoltam magamban.

–Szia! Edward itthon van?

–Nincs. Előle nem tudtam eltitkolni, hogy jössz. 
Hát persze. A gondolatolvasónak nem lehet hazudni. Kivéve persze engem. De most inkább az aggasztott, amit Alice mondott. Mi az, hogy előle nem tudta eltitkolni? Minek kell eltitkolni azt, hogy jövök. Nem akar velem lenni?

–Ja, persze, ő mindent tud. – mondtam mosolyogva. –De miért ment el, ha tudta, hogy jövök? Nem akar látni engem?

–Ó, nem, dehogy! Nem erről van szó, de erről nem beszélhetek. Gyere be, ülj le. Főztem neked teát, elég hideg van odakint.

–Köszönöm szépen. Az jól fog esni. De vissza fog jönni, ugye? – olyan jó volt Alicetől kérdezni arról, hogy mi fog történni a jövőben, hiszen tőle biztos választ kaphattam.

–Igen, vissza fog jönni. Nem fogja bírni, hogy nem lehet veled. Nyugodj meg, mindent meg fogsz tudni, de ezt neki kell elmondania neked.

Rettenetesen kíváncsi voltam, de enyhe félelmet is éreztem. Órákon át beszélgettünk Alice-szel, amíg 6-ot nem ütött az óra. Nyílt az ajtó és belépett rajta először Emmett, majd Edward. Végre láthatom! De ahogy jobban szemügyre vettem őket, nem néztek ki túlságosan jól. Csapzottnak, fáradtnak és nyúzottnak tűntek. Mi történhetett velük? Emmett Rosalie szobája felé ment, Edward pedig fel az emeletre, majd Alice a lépcső irányába bökött tekintetével, jelezve, hogy menjek utána. Így is tettem. Amikor beléptem a szobájába, Edward már várakozóan állt az szekrénye mellett. Gyors léptekkel elindultam felé, és mielőtt még bármit is tehetett volna ellene a nyakába ugrottam és szorítva megöleltem. Azt hittem eltol majd magától, de nem így történt. Ő is átölelt. Ez a hosszú, forró ölelés már nagyon hiányzott. Kicsit hátrébb lépett, majd megcsókolt. Amikor ajkaink elváltak egymástól, intett, hogy üljek le.

–Figyelj, Bella. Sajnálom, hogy nem szóltam, de el kellett mennem. Nem szabadott találkoznunk. Nem tudom, hogy elmondjam-e…

–Nekem bármit elmondhatsz. Sőt, nekem mindent el kell mondanod. Tudnom kell, hogy mikor és mit csinálsz. Félek, hogy valami bajod esik…- úgy éreztem, ezt meghatóan kétségbeesett arccal mondtam és láthatóan hatott is rá, mert mellém ült és beszélni kezdett:

–Rendben van. De még mielőtt elkezdeném, meg kell ígérned, hogy nem esel pánikba és nem teszel butaságot!

Haboztam, de végül kimondtam:

–Ígérem.

–Jól van. Szóval arról van szó, hogy eléggé felbolydult az erdő. A kedves barátod, Jacob és az apja még mindig úgy gondolják, hogy veszélyben vagy mellettünk. El akarnak venni tőlem. És hát mivel erre nem láttak más megoldást, a lehető legkockázatosabb utat választották: meg akarnak minket ölni.

Mikor az utolsó szavakat kimondta, úgy éreztem menten elájulok. Jacob? Ez nem lehet igaz! Hogy jut ilyesmi az eszébe?

–Talán beszéljek vele? Mondjam meg neki, hogy nem vagytok rám ártalmasak?

–Ne! Csak azt ne! Elsősorban úgysem hinnének neked, azt hinnék, csak azért mondod, hogy ne bántsanak engem. Másodszor pedig őket már szép szóval nem lehet visszatartani.

Tudtam, hogy igaza van, de akkor is tennem kellett valamit. Nem várhattam tétlenül arra, hogy egyszer csak valamelyiküket elveszítem. Mindkettőjüket szerettem, de persze másképp.

–Fogalmam sincs, hogy mi a tervük, de mostanában az erdőnkben ólálkodnak.

Erdő… hatalmas, sötét erdő. Mit akarhatnak csinálni az erdőben? Ha támadni akarnak, akkor miért az erdőben vannak, miért nem a ház körül? Aztán eszembe jutott az álmom. A sötét erdő, a füst, a lángok…

–A tűz! Szerintem rátok akarják gyújtani az erdőt!

–Ez meg hogy jutott eszedbe?

–Álmodtam. Visszatérő álmaim vannak. Mindig látom a hatalmas erdőt, ami lángokban áll. Aztán jön felém Jacob és a te… - alig tudtam kimondani a szót, főleg, hogy most itt ülök vele szemben, de muszáj volt elmondanom neki, úgyhogy folytattam -… halott testedet hozza.

Edward láthatóan meglepődött és az arca eltorzult. Úgy láttam erősen gondolkodik, de végül megszólalt.

–Ez érdekes. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de az tény, hogy a tüzes dolog megtörténhet. Nem tűnik ostobaságnak. Mi volt még az álmodban?

Minden erőmmel próbáltam felidézni az álmom további részleteit, aztán folytattam:

–Hát én az álmomban vámpír voltam, így nem tudtam sírni, de próbáltam és gyötrelmes érzés volt, hogy nem ment. - az arcán láttam, hogy ismeri az érzést, mert együtt érzően bólintott. –Aztán Jacob megtámadott, megharapott, de én észrevettem a szádban valami sötét, fényesen csillogó folyadékot, aztán amikor meg akartam nézni és feléd nyúltam, Jacob nyüszíteni kezdett, meghátrált, majd elrohant.

–A méreg!

Edward csak ennyit mondott, majd faképnél hagyott és leszáguldott a lépcsőn.