Mennyi lehet az idő? Ránéztem az órámra. Még csak fél hét volt. Felkaptam a fürdőköpenyem és zuhanyozni mentem. Megreggeliztem, kocsiba ültem és elindultam az iskolába. Testneveléssel kezdtünk. Remek. És hát mi volt a második óra? Természetesen biológia. Kedvetlenül vonszoltam be magamat a terembe, de azonnal feléledtem a meglepődéstől, amikor megláttam az üres padomat. Edward nem jött iskolába? Általában tudtam, hogy valami nincs rendben, ha nem jön suliba és nem napos az idő. Hiszen a vámpírok sosem betegszenek meg. Biztos megint értelmetlen harcokat vívnak Jacobbal és a többi vérfarkassal. Még mindig alig hittem el, hogy mindez miattam van. Tudtam, hogy nem kellene, de szinte már magamat tartottam hibásnak emiatt, így teljes mértékben úgy éreztem, hogy ennek nekem kell véget vetnem. Aztán eszembe jutott egy ötlet. Őrültségnek tűnt. Teljesen bolondnak néztem magam miatta, és tudtam, hogy ezzel elveszíthetem Jacobot, de megnyugtatott az a tudat, hogy ezzel legalább senkinek sem esik baja. Már azt is tudtam, hogyan valósítsam meg a tervemet. Egész nap ezen gondolkoztam, aztán iskola végén újra elmentem Edwardékhoz, de most nem csöngettem be. Csak egy cetlit hagytam Edwardnak az ajtón, hogy találkozzunk ötkor a tisztáson, ahol basbell-ozni szoktunk. Hazaérve megláttam Billy autóját a kertünkben. Az ő autóján is hagytam egy üzenetet Jacobnak, amin ugyanaz állt, mint Edwardén, csak persze más megszólítással. Aztán a tisztásra mentem és vártam. Fél öt. Még van fél órám felkészülni az elkövetkezendő, valószínűleg fájdalmas pillanatokra. Vajon eljönnek majd? Aztán a cetlikre gondoltam. Átgondoltam, hogy minden fontosat ráírtam-e. Az időpontot, a helyszínt és a megszólítást… a megszólítást. Ledermedtem. Alig bírtam gondolkodni. Egyszerűen megmozdulni sem tudtam a gondolattól, hogy mi van akkor, ha összecseréltem a cetliket. Mindketten tudni fogják, hogy ide akarom hozni mindkettőjüket. Nem fog megvalósulni a tervem. Az ájulás kerülgetett, amikor körbenéztem. Kezdett sötétedni. Tessék? Öt órakor? Ez meg hogy lehet? Aztán rájöttem, hogy nem a nap megy le, hanem ami eltakarja a fényt, az a sűrű, fojtogató szagú füst. Beterítette az egész tisztást, alig láttam valamit. Levegőt is alig kaptam, felálltam, de egy kőben elbotlottam és elestem. Homályosult a kép, egyre kevésbé láttam, míg végül tényleg eszméletemet vesztettem. Egy egész éjszakának tűnő idő után ébredtem csak fel. Hasogatott a fejem és az órámra pillantva állapítottam meg, hogy csak tíz perc telt el. Háromnegyed öt van. De mi ez a füst? Elindultam a fák felé, amikor megpillantottam valami fényes, sárga és piros fényt az erdő belsejéből nagyon távolról. Hihetetlenül meleg volt. Forróság, sárga-piros fény, füst… ég az erdő! Mielőtt teljesen felfoghattam volna, amit az előbb állapítottam meg, megriadtam és hátrafordultam egy ágreccsenésre. Egy sötét alak közeledett felém…

Ezt nem hiszem el! Ugyanez volt az álmomban is! Teljesen ugyanazok a képek. Tehát az álombeli történetem valóra válik. Akkor hát minek nevezhető ez? Jóslásnak, egy égi sugallatnak? Egy LÁTOMÁSNAK? Olyan leszek, mint Alice, csak emberként? Végül is jobban belegondolva ez nem nevezhető jövőbe látásnak, hiszen ez csak egy álom volt, egy látomás. Ilyesmiket láthatott Alice is emberként, így lett jós vámpírként. Akkor, ha eredeti tervem szerint alakultak volna a dolgok - hogy vámpírrá változtattatom magam, így bebizonyítva Jacobnak, hogy már biztosan nem eshet bajom Edward mellett és mindenki épségben kikerül ebből a szörnyű harcból -, én is jövőbe láttam volna vámpírként? Elmélyült gondolkodásomból azonnal kizökkentett egy újabb ágreccsenés, de most az ellenkező irányból. Újabb sötét alak közeledett felém. Már nem akartam semmit sem látni, hallani, vagy érezni. Megadtam magam és összeesve hagytam, hogy újra eltűnjön minden a szemem elől. Ájultan feküdtem ott a fűben, a tisztás közepén, körülöttem egy hatalmas égő erdő és két dühös személy, akik értem küzdenek, de egyikkőjüket sem akartam elveszíteni. Kicsit úgy éreztem, a szerelmem mégis erősebb Edward iránt, mint a barátságom Jacobbal, de akkor sem tudnám elviselni, ha Edward végezne Jacobbal. Aztán már teljesen elment az erőm a gondolkodástól, így minden érzékemet lecsillapítottam, és végleg hagytam, hogy elnyeljen az ájultság nyugalma. Saját ágyamon fekve ébredtem. Most mi történt? Ezt is csak álmodtam? Hajamba szagolva éreztem a füstszagot, így biztos voltam benne, hogy mindez valóság volt. Újra órámra pillantottam. Nyolc óra volt. Minden erőmet összeszedve mentem el hajat mosni, majd ismét visszafeküdtem, hogy aludjak.

Reggel az első dolgom az volt, hogy kitaláljam, mit fogok elsőként kérdezni Edwardtól a suliban. De hamar abbamaradt a merengésem, mert dudálást hallottam, és kinéztem az ablakon. Edward Volvója már ott várt rám a házunk előtt. Remek: hamarabb tudhatom meg a történteket. Bezártam az ajtót és beültem a kocsiba. Mielőtt kérdéseim ezreit zúdíthattam volna rá, ő gyorsabban szólalt meg:

–Jól vagy, Bella? Kipihented magad?

–Igen, minden rendben van. Mi történt?

Kedves és biztató mosolya annyira megnyugtató volt, hogy egyszerre elszállt minden pesszimista gondolatom.

–Nincs semmi baj. Jacob és én szinte egy gondolkodáson voltunk. Először a cetlidet olvasva jöttünk rá hogy mire készülsz, hogy azt akarod, hogy találkozzunk. Aztán Jacob tüzet gyújtott az erdőben, amit te előre meg is jósoltál. Már éppen támadni készültünk egymást látva a tisztás két oldalán, de amikor megpillantottuk a mozdulatlan testedet a földön, mindkettőnkből elszállt a düh és az elszántság. Ő az arcomról, én a gondolataiban olvastam. Tudtuk, hogy most nem a harc a legfontosabb teendő, hanem hogy téged biztos helyre vigyünk, védve az égő erdőtől.

Hálás pillantást vetettem felé, majd feltettem a tarsolyomban maradt utolsó megválaszolatlan kérdést:

–És akkor most többet nem fogtok egymásra támadni?

–Valószínűleg nem. Egyikünk sem akarja, hogy miattunk újra veszélybe kerülj. Lecsillapodtak az érzelmek. – jelentette ki egy kedves kis mosoly kíséretében.

Annyira megkönnyebbültem és annyira boldog voltam, hogy nem tudtam parancsolni a kitörő érzelmeimnek, és egy heves mozdulattal megcsókoltam. Ő átölelt és én is őt. Éreztem, hogy jelen pillanatban semmi más nem számít: csak ő és én. És élveztem az édes csók minden pillanatát, hogy átadhassam magam a szenvedélynek.

VÉGE