Nyolcadik fejezet 
 

     Jasper és újdonsült útitársa, Mona fél nap alatt értek Denver külvárosába. A fiú számára Mona még mindig a titokzatosságot testesítette meg. Nem igazán bízott benne, de úgy vélte addig nem lesz gond, amíg  nem akadályozzák egymást a céljaik elérésében.

     Miután besötétedett Jasper a város előtt elterülő hatalmas erdő közelében telepedett le. Mona felhabarodva konstatálta, hogy a fiú nem akar az éjszaka folyamán a városba settenkedni és vadszáni egy jót. Így hát végül egyedül ment be Denverbe és amikor visszatért szemei aranyszínűek voltak és roppant elégedettnek tűnt.   Jasper próbálta figyelmen kívül hagyni a lány önelégült, könnyű vadászattól ittas elégedett érzéseit. Inkább arra koncentrált, hogy fegyelmezze magát és azt tervezgette, hogy mit fog csinálni ha felkel a nap.

     Mona könnyedén lehuppant mellé és miután szembefordult vele, csodálkozva jártatta rajta végig a szemeit. Jazz egy ideig tűrte ezt a pimasz érdeklődést, de végül beleunt és így szólt:

- Már  meg ne haragudj, hogy gorombáskodom veled, de mi a fenét bámulsz rajtam annyira?!

- Hmmm. Nem is tudom.  – ingatta jobbra – balra fekete fürtjeit. – Az jobb kérdés lenne, hogy miket is bámulok annyira? A sebektől tarkított kezeidet, az önmegtartóztató kifejezést az arcodon, ami egy kis enyhe feszültséggel párosul? Netán a katonás és fegyelmezett mozgásod? Vajon melyiket is? – kérdezte fennhangon és célzatosan a lány.

     Jasper a szemeit forgatta és nem szólt semmit.

- Szóval? – kérdezte Mona.

- Szóval mi? – kérdezett vissza türelmetlenül a fiú.

- Elárulod nekem, hogy ki is vagy valójában? Hogy hová tartasz és mi a célod?

     Jazz már válaszolni akart, amikor lány még egy kérdéssel közbevágott:

- Ja és azt is mond meg nekem, hogy miért nem vadásztál?

- Figyelj – kezdett bele – azért nem vadásztam, mert nem vagyok szomjas és nem akarok riadalmat kelteni a városban.

     Mona halkan, csilingelően felkacagott.

- Pfff. Na persze. Még hogy nem vagy szomjas. A szemeid vérvörösek.

- Hagyjál már ezzel jó?! Majd vadászok ha akarok!

- Felőlem.  – rángatta vállait Mona.

- A célom meg csak rám tartozik. Én sem faggatlak téged. És te se kérdezősködj erről. Rendben?

- Jó.

- De mi a neved? Mert azt még nem árultad el . Vagy hogy nevezzelek? Titokzatos, zakkant vámpír? Esetleg embervédő srác?  - a lány jót nevetett ezeken a kijelentéseken.

- Jasper vagyok. Jasper Whitlock. Amúgy honnan veszed, hogy az embereket védem?

- Nem jöttél vadászni, pedig minden normális vámpír ezt tette volna a helyedben. Helyes volt a következtetésem?

- Lehet.  –vont vállat a fiú és gyorsan elfordult a lánytól.

- Sejtettem, hogy igazam van. Már hallottam efféle sületlenségről.

     Jasper olyan gyorsan fordult vissza Mona felé, hogy mozdulatával kisebb szélvihart kavart kettejük között.

- Tessék?

- Jól értetted. Már találkoztam hozzánk hasonlóval, aki nem akart embervért inni.

- Komolyan? Hol? Mikor? Ki volt az? Sikerült neki? – kérdezte türelmetlenül Jazz.

- Hé. Nyugi, nyugi. Egyszerre csak egy kérdést ha lehet. Jó? Különben meg, ha én válaszolok te is. Ez így fair.

     Jasper elégedetlenül húzta el a száját, de bólintott.

- Mit akarsz  még tudni?

- Hol szerezted ezeket a hegeket? Még sosem láttam sebesült hideget. Hiszen minket nem lehet megsebezni.

- Már hogyne lehetne. A mérgünkkel.

     Mona meglepetten pillantott a fiúra.

- Téged vámpírok harapdáltak? De hányszor, hogy ilyen sok karcolás van rajtad?

- Álljon meg a menet! – emelte fel a szemöldökét Jasper - Ha én válaszolok te is. Ez így fair. Azthiszem ezt te mondtad. Vagy nem? – tette fel a költői kérdést a fiú.

     Mona bosszankodva vigyorgott.

- Pár napja mikor még nem jártam a te és a barátaid közelében láttam egy férfit. Olyan katonás volt, mint te. Éppen, hogy csak összefutottunk. Egy közös vadászatra invitáltam erre ő azt mondta, hogy már évek óta nem él emberi véren. Tudja kontrollálni magát. Még azt is hozzátette, barbár lehetek, hogy ha én még nem próbáltam életmódot változtatni. – suttogta mérgesen a lány.

     Jazz-t hirtelen  pozitív érzések tömkelege öntötte el. Ott volt köztük a remény, boldogság, elégedettség és az áhítat is. Ezzel nem volt egyedül. Mona is nagyban vigyorgott és ő is boldog lett. Aztán hirtelen egy nagyot csapott Jasper jobb vállára.

- Hé! Kontrolláld már magad! Ha a szomjadra odafigyelsz akkor az én érzéseimre is legyél tekintettel!

- Hoppá. Elnézést kérek.

     A fiú azonnal visszafogta magát és csupán egy kis nyugodtságot engedett meg magának. De nem titkolhatta, hogy mennyire örült. Létezett még rajta kívül olyan vámpír aki már régóta nem hajtott végre szörnyű tetteket. Ha annak sikerült neki is fog. Gondolta magában.

- Szóval? A sebek?  - kérdezte sürgetve Mona.

- A legtöbbet harc közben szereztem. Valamelyiket meg a ,, munkám” során.

     Mona figyelmét nem kerülte el a hirtelen jött újabb hangulatváltozás, amibe most undor és önvád keveredett.

- Munka?

- Katona voltam. Újszülött vámpírokat képeztem ki területfoglaló harcokra.

- Erről már hallottam. Mármint a területfoglalásokról. – mondta gyorsan a lány.

- Nos igen. Nem csodálom. Kevés olyan vámpír létezik aki még nem találkozott volna észak vagy dél seregeivel. Én a délieknél voltam.

- Értem. – szólt Mona és most az egyszer semmi többet nem mondott.

     Jasper megérezte útitársa rémületét és hirtelen támadt félelmét. Ám az óvatosság érzését  már nem tudta hová tenni. Végül úgy döntött másra tereli a szót.

- Nem tudod véletlenül, hogy merre lehet most az a hideg? Aki az önmegtartóztatást választotta.

     A lány arcán nagy vigyor terült szét és így szólt:

- Még szerencse, hogy megkérdeztem merre megy.

     Jasper reménykedve nézett Monára.

- Az idegen azt mondta, hogy Washington állam felé tart.