Tizenkettedik fejezet 

     Jasper jól érzékelte, amint Monán a rémület, a bizonytalanság, majd újra a rémület hulláma söpört végig. Ő még mindig csendben ült a fatörzsön, kezeit a halántékára helyezte és megpróbált uralkodni a rátörő gyanakváson. 

- Vajon mi a titka? – gondolta magában – Végül is sosem árulta el eddig a célját.

     Mona remegő térdekkel járkált fel – alá és néha rápillantott Jazz - ra. Fogalma sem volt, hogy miként kezdjen bele a történetébe. Végül erőt vett magán és belefogott. A fiú felé fordult, csípőre tette a  kezeit, és beszélni kezdett.

- Mint már azt mondtam, mi sokban hasonlítunk egymásra. Először is: a kudarcokat illetően. Másodszorra: a magányt és azt, hogy mindketten kutatunk valaki után. Te abban a személyben akit keresel, a megváltást és az új élet reményét látod, én pedig a szerelmet és az odaadást.

Harmadszorra pedig: Mindketten változtattunk már át a múltban embereket vámpírrá, úgy, hogy nem az ő érdekeiket néztük, hanem a sajátunkat.

     Jasper tekintetét a lányra emelte és csalódottan nézett rá. 

- Szóval te is valamelyik újszülött vámpírsereg katonája voltál?! –  kérdezte bosszúsan.

     Mona azonnal a fejét rázta.

- Nem. De kérlek hallgass végig, aztán ítélkezz!

- Rendben.

- Nos az egész körülbelül úgy ötven éve kezdődött.  – Jazz a pillantását, megint Monára helyezte.

- Te már ilyen idős vagy? – kérdezte csodálkozva.

- Kérlek! – intette csendre a lány, majd folytatta – Az, hogy miként lett belőlem vámpír egyáltalán nem lényeges. A saját hibám volt. Csak magamnak köszönhetem. Erről ennyit.  – Mona megvonta a vállait – Miután túljutottam az újszülött fázison, amiről azt hiszem te igen sokat tudsz, elkezdtem a világot járni. Megszállott voltam akárcsak te.

     Jasper dühösen forgatta a szemeit a kijelentésen, de nem vágott közbe.

- Úgy éreztem ez az egész sokkal elviselhetőbb lehet, ha mellettem van valaki. Én nem vágytam arra, hogy megmentsem az emberek életét. Nem akartam jótékonykodni. Csupán egy férfit kerestem. Éveken át kutattam a Földön, de senkit sem találtam. Aztán rájöttem: ha nem találok, majd inkább csinálok magamnak egy társat. Így hát emberek közé merészkedtem és sok ifjú fiút hideggé változtattam, ám egyik sem nyerte el a tetszésemet.

Senkivel sem maradtam sokáig, csak éppen addig, hogy elmagyarázzam nekik, mi is történt velük. Csalódott voltam.

- Hát így sem értem el semmit! – gondoltam keserűen – De körülbelül húsz évvel ezelőtt egy vásáron találkoztam valakivel. Merész volt, akaratos, de éreztem, hogy kellek neki, és nem tagadom én is őt akartam. Miután átváltoztattam rögtön rájöttem, hogy mekkora hibát követtem el. A fiú, ifjú hidegként különleges képesség birtokába jutott. Irányítani tudott másokat. Puszta szavakkal. Erőszakos lett és durva. Így hát fájó szívvel, és jó sok bűntudattal, de őt is magára hagytam, mint előtte oly sokakat.

- Erre gondolhattál volna. – szólalt meg Jasper mérgesen - Aki már emberként fogékony bizonyos érzelmekre, állapotokra, az vámpírként még erősebb lesz, főleg mentális szinten.

- Jó, jó. Tudom hibáztam. – mondta Mona szégyenkezve.

- De jó  nagyot. – fokozta bűntudatát a fiú.

- Egészen pár nappal ezelőttig egyedül voltam. De aztán találkoztam  Tommal és minden megváltozott. Első látásra beleszerettem, ráadásul ő már vámpír volt.

- Tom? –  kérdezte a fiú fokozódó aggodalommal.

- Igen. Másképpen Thomas. – tette hozzá Mona.

     Jasper abban a pillanatban felugrott, és egy párducot megszégyenítő mozdulattal négykézlábra ereszkedett. Az erdőt és a fákat kémlelte. Vicsorgott.

- Állj! –  kérte tőle a lány és kezeit vállára tette – Hadd magyarázzam meg!

- Már semmit sem kell megmagyaráznod. Thomas- t én tanítottam mindenre. Ő is katona akárcsak én. Maria embere. Ő küldte, hogy likvidáljon. Jól ismerem őket.

     Mona kezét a szája elé kapta, és most rajta volt a sor, hogy leüljön.

- Te tényleg nem tudtad? – kérdezte Jazz gyanakodva, és feszült testhelyzetéből egy centit sem engedett.

- Nem. Tényleg nem. Tom csak annyit kért. Kövesselek, tartsak veled, támogassalak  mindenben és tereljelek észak felé. 

- Érthető.  – kapott észbe a fiú és kezét a homlokához csapta  - Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor közölted velem, hogy az idegen aki nem bántja az embereket Washington állam fel tart. Hiszen mielőtt eljöttem, Maria pontosan annak az államnak a lerohanását tervezte.

     Jasper most kicsit elmosolyodott.

- Látom évek teltek el, de azóta sem sikerült neki. Legalább ez egy jó hír.

     Mona szörnyülködve nézett magára, majd így szólt:

- Tom kihasznált ugye? Nem is szeret? Csak kapóra jöttem neki, amikor találkoztunk. Ő, máris nem mert megtámadni téged, ezért még előtte  bevetett engem, mint valami pitiáner trükköt!

- Sajnálom. – mondta Jazz és hirtelen újra megenyhült arccal nézett barátnőjére.  – Minden szó igaz amit mondtál.

     Mona dühösen felszisszent és, öklét a földbe ütötte. Talpuk alatt megrepedt a talaj.

- Kérlek bocsáss meg. Tényleg nem hittem, hogy meg akar ölni? Most mit csináljunk?

- Nem haragszom. Az egyetlen bűnöd, hogy beleszerettél. De nem kell semmit sem tennünk.

- Hogy hogy?

- Ha most nélkülem állítasz be Washington államba Thomas és Maria azonnal gyanút fog. Végeznének veled.

- De ha odamegyünk akkor te halsz meg!

- Tudom. –sóhajtott elkeseredetten a fiú,  és arcát újra elöntötte a tehetetlenség és a letargia.  – Elmegyek északra és annyi.

- De Jasper? Nem egészen értelek.

- Pedig pofon egyszerű. Te megmenekülsz, én pedig betartom a barátaimnak tett ígéretemet.

- És mi az? Bosszút állsz?  - kérdezte Mona harcra készen.

- Nem. Dehogy.  – rázta a fejét Jazz, tekintete üres és reményvesztett volt. - Megöletem velük magamat.