Tizenhetedik fejezet 
 

     Mint ahogy azt pontosan kiszámítottam két teljes napomba telt, amíg eljutottam Pennsylvania államba. Ott aztán egyenesen Philadelphia felé vettem az irányt és nagyon izgatott voltam.

     Tudtam, hogy azon a napon fogok találkozni Jasperral, amikor esni fog az eső. Viszont most csalódottan néztem az égre, mert igaz, hogy nem sütött a Nap, de egyáltalán nem állt esőre az idő. Inkább egy jó  kis szélvihar volt kilátásban.

- Vajon meddig kell rá  várnom? – tanakodtam magamban.

     Hirtelen szembe találtam magam egy igen elegánsnak mondható ruházati bolttal. A kirakatban gyönyörű gyöngyökkel és szalagokkal díszített fehér ruhák sorakoztak sorban. A bábuk fején pedig, amikre  ráaggatták ezeket a ruhakölteményeket, hosszú palástszerű, csipkézett szegélyű fátylak díszelegtek. Nem tudtam levenni róluk a szememet. Az egyik különösen megtetszett.

     Selyemből készült. A ruha alja loknizott volt, a felső része  pedig fűzős és szabadon hagyta a hát nagy részét. Ehhez is tartozott egy gyöngyökkel itt – ott megtűzdelt fejdísz.

- Miféle bolt ez? –  tanakodtam magamban. 

     Körbenéztem az embereken. Senki sem viselt ilyen szépségeket. Ebből tehát levontam a következtetést, hogy a boltban kihelyezett ruhákat valószínűleg csak különleges alkalmakkor veszik fel.

     A boltban dolgozó nő biztosan észrevette, hogy már régóta csodálom a kirakatot, mert egy kis idő múlva kijött hozzám  és megszólított: 

- Mikor lesz a nagy nap kedvesem? - kérdezte szívélyes mosollyal.

- Tessék?  - mondtam bugyután – Fogalmam sincs, hogy miről beszél.  –  válaszoltam.

     A nő szemeiben sajnálkozás jelent meg.

- Oh. Elnézését kérem. Úgy véltem azért nézi a mennyasszonyi ruhákat, mert esküvője lesz. Tévedtem.

     Megrántotta a vállát és visszament a boltba.

     Én meg annyira elragadtatott állapotban voltam, hogy utána mentem. Mikor beléptem a helységbe megszólalt az ajtón lévő bronzból készült kis csengettyű jelezvén, hogy valaki bejött az üzletbe.

     A nő előbukkant egy hátsó helység mögül. Kezében immár gombostűk voltak és egy félkész fátylat varrt éppen. Nagyon meglepődött mikor meglátott.

- Mégis segíthetek valamiben? – kérdezte.

- Nos … tanakodtam, hogy miként is fejezzem ki magam, úgy, hogy ne tűnjek olyannak, mint aki most érkezett egy másik bolygóról.

- Igen?  - a nő  nagyon furcsán nézett rám – Tekintete végigjárt koszos, szakadt ruháimon. – Jól van? – kérdezte immár aggodalmasan.

- Persze.  – vágtam rá azonnal és elhúzódtam tőle. Nem tudtam másképp megkérdezni, így hát belevágtam a közepébe. – Mi az az esküvő?

     A boltos kiejtette a kezéből a fátylat. Az lomhán megindult a padló  felé, de én menetközben elkaptam, és a kezem közé szorítottam.

- Ó. Köszönöm. –  mondta meglepetten a nő és kezét nyújtotta a textilért.

     Visszaadtam neki.

- Ön tényleg nem tudja, hogy mi az az esküvő? Menyegző? Lakodalom? – próbálkozott a szinonimákkal.

     A fejemet ráztam.

- Emlékezet kiesésem van. – tettem hozzá magyarázatképpen.

- Jaj milyen borzalmas. Ilyen fiatalon. Igazán sajnálom.

- Nem probléma. Már megszoktam. – válaszoltam türelmetlenül.  – Elmondaná  mire való ez a sok szép ruha? – mutattam körbe.

- Ezek esküvői ruhák. Az emberek általában egyszer veszik fel ezeket azon a jeles napon, amikor örök hűséget esküsznek a szerelmüknek.

- Örök hűség.  –  visszahangoztam – Férj és feleség. – vágtam rá  reflexszerűen.

- Na tessék. Mégis csak emlékszik valamire. – szólt elégedetten az árus.

     Eszembe jutott Carlisle és Esme. Ők biztosan megházasodtak már.

     Aztán magam előtt láttam Jasper arcát. Eldöntöttem, hogy én is szeretnék majd egyszer összeházasodni vele.

     Mosolyogtam.

- Köszönöm a segítséget. Viszlát.  – mondtam és elindultam az ajtó felé. 

- Kedvesem – szólított meg újra a nő – Ne vegye tolakodásnak, de úgy fest, mint egy csöves. A ruhái szakadtak és… - szemei elkerekedtek  - véresek!

     Kezeimet automatikusan az odaszáradt vérfoltok elé kaptam.

- Tudja elég szerencsétlen vagyok. Sokszor esem el. – magyarázkodtam.

- Így különösen nem engedhetem ki az utcára. Nekem pont egy ilyen korú és méretű lányom van. Ő már nem lakik itt, de egy két ruháját itt hagyta. Szívesen odaadnám ha nem venné tolakodásnak.

     Most rajtam volt a meglepődés sora. Vámpír voltam. Persze a nő  ezt nem tudhatta, ám mégis segített rajtam. Egy jöttmenten, akinek a szemei most valószínűleg ónix színűek lehettek. Egyszóval elég ijesztően festhettem, de ő mégis segíteni akart.

     Úgy véltem nem árt ha átöltözöm. Mégiscsak életem szerelmével készülök találkozni. Mit szólna Jasper ha undorító ruhákban állnék elé  és  azt mondanám neki, hogy szeretem. Valószínűleg vagy elfutna vagy megtámadna.

- Köszönöm. – hálálkodtam miközben a nő lehordta az emeltről  a lánya elhasznált ruháit.

       Én bementem az egyik fülkébe és átöltöztem. Jó érzés volt. Friss és szép ruhákban lenni. 

- Pompás. Pont jó a méret. Milyen csodásan fest. – szólt ámuldozva a nő. 

- Tényleg hálás vagyok. Viszont nincsen pénzem, hogy kifizessem.  – mondtam szomorúan.

- Nem is kell. Ajándék.  – szólt mosolyogva.

     Legszívesebben megöleltem volna, de úgy éreztem talán megijedt volna ettől a hirtelen jött közvetlenségtől. Így hát csak bólintottam és hálálkodtam szüntelenül.

     Ekkor  villámok fénye rebbentette meg a szemeimet. A füleim morajlásokra lettek figyelmesek. Hallottam, hogy valahol a távolban dörgött.

- Nagy vihar közeledik. – suttogtam és a szemeim a távolba révedtek. -  Esni fog.

- Hiszen nincs is elborulva.  – mondta újdonsült jótékonykodóm.

- Higgye el nekem. Vihar közeleg a város felé. – szóltam és hirtelen nagyon boldog lettem.

     Megráztam a fejem és újra a bolt hófehér ruháit láttam. Tekintetem zavart volt, mint mindig  amikor egy rövid, de jelentőségteljes látomást érzékeltem.

- Akkor ezt vigye magával. – adott a kezembe egy díszes színű esernyőt. 

     A kezembe vettem, és most már tényleg indulni készültem.

- Egyszer még visszajövök ezért a ruháért. – mutattam a kirakatban lévőre, amit még odakint is megcsodáltam az imént.

- Annak örülni fogok. Minden jót… 

- Alice. Alice Cullen. –  tettem hozzá magabiztosan.

- Örültem, hogy találkozhattunk Alice. Viszlát.

     A nő egészen a bolt kijáratáig kísért. Amint kileptem a szabadba azonnal szakadni kezdett az eső. 

- Ez szép előrejelzés volt.  – mondta elismerően az árus.

- Megmondtam.

Felhúztam az ernyőt  és az:  Isten hozta Philadelphiában! tábla felé vettem az utam. Befordultam egy sarkon és megpillantottam a már egyszer látott kis gyorsétkezőt.

Bementem, leültem a pult melletti székre és vártam a nagy pillanatot.  

*** 

     Jasper éppen, hogy csak átlépte  Pennsylvania  állam határát, amikor belefutott a totális felhőszakadásba.

     Az ég haragos kék színű volt és hatalmas villámok cikáztak mindenütt, körbe az égen.

     Két napja indult el Washington államból, és már öt napja volt, hogy utoljára vadászott. Lassan beismerte magának, hogy ez így nem mehet tovább. Érezte, ahogy a teste és az elméje is gyengülni kezdett, holott ilyen soha nem történt még vele vámpírrá válása óta. Még akkor sem amikor több száz újszülött hideg támadt rá, és sebezte meg egyszerre.

     Ez a gyengülés még annyira nem is aggasztotta,  elvégre úgy is elkeseredett volt és kilátástalannak érezte a helyzetét. Ám a gyengeség lassan az akaraterejét is kikezdte, és az a közelben élő emberek számára semmi jóval nem szolgálhatott.

- Nem! – parancsolta magának, amikor két órányi viharban való tengődés után  beért Philadelphiába, és megérezte a körülötte nyüzsgő emberek vérének illatát.  – Öt nap, öt nap!  - ezt mondogatta általában, amikor elment mellette egy ember.  – Ha eddig kibírtam, már nem adom fel!

     Ekkor eszébe jutott az a keserű gondolta, hogy tulajdonképpen miért is küzd?! Kinek a kedvéért nem öl meg most rögtön valakit?! Hiszen Thomas csapdába csalta. Elhitette vele Monán keresztül, hogy lehet másképpen élni.

- Vajon tényleg lehet másképpen élni vagy csak áltatom magam? Mit tegyek?  - kérdezte és közben megállt a szabadban, a szakadó esőben.

     Egyre több ember figyelt fel rá. Mutogatni kezdtek, és egy középkorú férfi elindult felé, azzal a szándékkal, hogy segítsen rajta.

     Jasper érezte a férfiből áramló erőteljes sajnálatot.

     Megemberelte magát és odaszólt a neki:

      - Kérem! – szinte könyörgött – Ne jöjjön közelebb! Saját érdekében ne közelítsen! Rendben? Értékelem, hogy segíteni akar, de pont azért kérem, hogy fusson amilyen messzire csak tud!

     A férfi megtorpant és félelemmel vegyes érthetetlenséggel nézett Jasperra.

- Menjen már! – kiáltotta a fiú.  – Gyerünk!

     Jóakarója most már nagyon megijedt, magában elkönyvelte, hogy Jasper egy őrült ámokfutó, és visszaszaladt a házba ahonnan kijött.

- Nekem is jobb lesz ha olyan helyre megyek ahol a lehető legkevesebben vannak.

      Szemeivel pásztázni kezdte az épületeket és tekintete megakadt egy szinte teljesen üres éttermen. Ha jól látta öt ember volt bent csupán. Egy jólöltözött fiatal lány, a pincér, a pultos és egy öreg házaspár.

- Ez jó is lesz. Legalább addig amíg eláll ez az átkozott eső.  – gondolta dühösen.

     Átszaladt a járda másik oldalára és belépett a fűtött helységbe.

     Ekkor egyszerre két  meglepő dolog is történt.

     Az pultnál eddig  csendben üldögélő fiatal lány, most  hihetetlen sebességgel lepattant a székről és Jasper mögé állt. Mosolygott. Szemeiből és érzelmeiből sütött a megkönnyebbülés, az izgatottság és a szeretet. Mérhetetlenül nagy szeretet.

- Egy vámpír! – gondolta Jazz, megfordult, és azon tanakodott vajon a lány támadni akar –e vagy sem. Végül arra a következtetésre jutott, hogy nem akar harcot kezdeményezni.

     Jasper nem értette, hogy miért örül neki ennyire ez az ismeretlen, szépséges, apró termetű vámpírlány.

- „Elég hosszasan megvárattál”  - mondta vékony kis hangján.

- ,,Elnézést, hölgyem...”  - mondta Jasper szavakat nem találva, amint jobban szemügyre vette a lányt. Annyira szépnek és kedvesnek találta, még így is, hogy semmit sem tudott róla.

- „Egyszerűen megkönnyebbültem. Már azt hittem, sohasem bukkansz fel.” –  szólalt meg újra a lány. – Hol voltál eddig?

- Ön ismer engem?

- Persze, hogy ismerlek Jasper. Ha tudnád, hogy mióta várok rád.  – nevetett megkönnyebbülten a lány.

- Tudja a nevem? De én… - Jazz elgondolkodott – Semmit sem értek. – mondta végül.

- Tudom. – ismerte el kissé szégyenkezve a vámpír.  – De ha most velem jössz, rögtön elmondok mindent. Ígérem. Csak bízz bennem.

      Kecsesen és lágyan kinyújtotta hófehér kezét a fiú irányába.

     Jasper maga sem tudta, hogy miért, de megfogta azt, és követte a lányt az ajtó felé.

- Úgy is mindjárt eláll az eső. Pontosabban most.  – szólt mosolyogva  az idegen.

     A tetőn még  utoljára egy nagyot koppant egy esőcsepp, majd a felhőszakadás tényleg abbamaradt.

     Jasper hitetlenkedve nézett a lányra és miközben kézen fogva kisétáltak az utcára, reményt és szeretetet érzett fellángolni magában.

- Egyébként Alice vagyok.  – mondta a lány és újra szembefordult Jasperral, majd átölelte.