Tizenkilencedik fejezet 
 

     Három teljes napba telt, amíg el nem értünk Hoquiam városába.

     Miközben utaztunk csak párszor álltunk meg pihenni, valamint egyéb dolgokkal is foglalatoskodunk, de valamiért azt egyikünk sem hánytorgatta fel a lelkiismeretének.

     Jasper mindent elmesélt a múltjáról. Arról, hogy mikén lett vámpír és, hogy ki is az a Maria, akihez éveken át úgy ragaszkodott, holott nem kellett volna.

     Amikor Maria - ról beszélt mindig egy különös érzés lett úrrá  rajtam. Először nem tudtam, hogy ez mit is jelent, amíg szerelmem egy gunyoros arc kíséretében ki nem jelentette, hogy bizony nem csak utálom Maria- t, hanem féltékeny is vagyok rá.

- Jól van. – mondtam mérgesen – Eléggé szeretetted.  – hánytorgattam fel neki a történeteit.

- Sosem szerettem! –  mondta bölcsen és megfontoltan. – Inkább tekintettem teremtőmnek Jó elismerem szerettem, de nem szerelemből.  – tette hozzá gyanakvó arckifejezésem láttán.

- Különben is – mondta csak úgy mellékesen – Én is féltékeny lehetnék Noah-ra. Hiszen ő feleségül akart venni.

- Ó Jazz. –szóltam szigorúan, és mérges lettem rá.  – Már ezerszer elmondtam, hogy én azt sosem akartam volna teljes szívemből.

- Nyugi kedvesem. –  szólt és megcsókolt, majd nevetett – Tudtam, hogy így fogsz reagálni, ezért is mondtam.

- De miért? – kérdeztem, kezeimet a mellkasom köré fontam és a számat durcásan biggyesztettem lefelé.

     Újra nevetett.

      A kacaja olyan volt a füleimnek, mind a legszebb hangú  operaénekes koncertje a  világon. Egy szép monoton basszus, apró tenor beütéssel.

- Szeretem amikor durcás vagy. – tette hozzá kérdésekkel teli szemeimre nézve.

     Még csak öt napja találkoztunk, mégis olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Tudtuk, hogy ki mit szeret, vagy mit utál. Tisztában voltunk a másik múltjával. Semmi titok sem övezte a kapcsolatunkat.

Ahogy telt az idő nem mertem bevallani Jazz-nak, hogy két dologtól is féltem. Egyrészt láttam, hogy fokozatosan fáradt, és a szemei szinte már világítottak a sötétben, olyan vörösek voltak. Nem mintha az enyémek jobban mutattak volna.

     A másik dolog ami miatt aggódtam, az a Cullenekkel való találkozás volt. A látomásaimon keresztül tudtam, hogy velük fogunk élni, mégis attól rettegetem, hogy talán nem láttam mindent tisztán.

     Titkolózásom persze hiábavaló volt. Jasper, különleges képessége  által megérezte aggályaimat, de próbált vigasztalni.

- Ne aggódj Alice!  - mondta amikor beértünk Hoquiam határába. – Se miattam, se a család végett. Hidd el, hogy jól vagyok. Sosem voltam még ilyen jól.  – bizonygatta nekem, és én hittem is neki.

     Nyugalommal töltött el a jelenléte.

     Ekkor megpillantottuk a Cullen család házát.

     Egyszerű, feltűnés nélküli épület volt, itt a külvárosban. Kivéve talán a szépen újra restaurált emeleti részt, ami virágok ezreivel volt tele rakva. Muskátlik, begóniák és egyéb csüngős, cserepes növények.   A balkon a kertre nézett.

     Mindketten felágaskodtunk, hogy jobban belássunk a házba. A villanyok mindenhol égtek, holott már elmúlt hajnali fél három.

- Érzed? – kérdeztem Jaspertől, aki megmerevedett mellettem.

     Bólintott. A levegőbe szimatoltunk.

- A két fiú az előbb ment el.  – jelentette ki Jazz, abban a katonás stílusban, amit a leginkább kedveltem benne.

- Igen. – tekintetemet, a külváros ligetbe futó vége felé szegeztem. Emmett és Edward, mint ahogy egykoron a látomásomban is, elmentek vadászni.

- Nézd. – mutatott Jasper az egyik emeleti ablak felé. 

     Rosalie éppen az ablaknál állt, és a haját fésülte.

- Sok minden megváltozott. – szóltam ingerülten – Az első látomásomban, amikor idejöttünk mind itt voltak. Mind az öten. Viszont, most csak hárman vannak itthon. Ebből is látszik, hogy a vízióim csak addig megbízhatóak, amíg az adott személy vagy személyek, hirtelen meg nem változtatják a döntésüket. A jövő állandóan változik. Én csak lehetőségeket látok az eggyes esetek megtörténésére.

- Akkor sem kell félnünk. – szólt Jasper mellettem, de éreztem, ahogy lassan benne is szétáramlik a feszült idegesség.

     Megszorítottuk egymás kezét, és Jasper a ház felé kezdett húzni.

- Gyere már Alice! –  nógatott – Te mondtad, hogy ők befogadnak.  – szólt kissé feszülten.

     Elmosolyodtam.

     Erre a mondatra pontosan emlékeztem a legelső Cullen – Jasper látomásomból, ahogyan én neveztem magamban.

- Induljunk. – mondtam, és gyorsan a ház előtt teremtem.

     Én már a kilincsre tettem a kezem, amikor Jasper elrántotta azt, és így szólt:

- Előbb talán kopogjunk. Nem kellene rájuk rontanunk.

- Igaz.  – válaszoltam és kettőt koppintottam a régi, oroszlánt mintázó kopogató füllel. 

     A házban eddig jól kivehető volt a mozgás. Ám most mindenki megdermedt, és elcsendesült. Egy pillanatig, azt hittem már senki sincs a házban, amikor meghallottam Rosalie hangját.

- Nem tudom mit szórakoztok állandóan! – mondta mérgesen  - Legközelebb inkább rúgjátok be az ajtót az is jobb lesz.

     Újra csend lett.

     Jasper és én tanácstalanul néztünk egymásra. Jól tudtuk, hogy Rose kijelentése nem nekünk szólt. Így hát újra kopogtattam.

- Te jó ég! –  kiáltott megint Rosalie, és a hangja még, így hisztérikusan is  szépnek hatott.  – Edward! – kiáltott és hallottuk, hogy elindul az ajtó irányába  - Ha megtudom, hogy megint  te vetted rá Emmett – et ilyen sületlenségre, én esküszöm, hogy megöllek!

     Az ajtó szélsebesen kitárult, és Rosalie szemei azon nyomban élesen villantak rajtunk.

- Carlisle, Esme! –  kiáltotta  - Nomádok!

     Egy másodperbe sem telt bele, mire az említett személyek lerohantak a lépcsőn, és támadó pozícióban ugrottak elénk.

     Rosalie felemelte a kezét, hogy lesújtson rám.  Jasper erre nyomban elém pattant, és ő is védekező állásba feszítette testét.

- Állj! – kiáltottam vékony hangomon.  – Nem vagyunk ellenségek! Rose.  – mondtam és a szőke szépség annyira meglepődött, hogy még támadni is elfelejtett.

- Esme, Carlisle. - néztem könyörgően rájuk. – Hallgassatok minket végig.  Kérlek.

     A szőke férfi megtorpant, kiegyenesedett és csodálkozó arccal meredt ránk.

      Esme volt az egyetlen, aki azon nyomban félreállt az ajtóból  és betessékelt, mihelyst kimondtam a nevét.

     Úgy tűnt ő feltétel nélkül bízott bennünk. Ez nagyon jól esett.

- Bemehetnénk? – kérdeztem sután.

- Még mit nem?! – mondta Rose újból ellenségesen – Ki tudja, hogy mi a szándékotok.

- Rosalie Hale. – mondtam -  Tudom, hogy félted magadat és Emmett –et is, de hidd el, tényleg nem bántó szándékkal jöttünk.

- Honnan tudsz te Emmettről? Honnan tudod a nevemet?

- És a miénket? –  kérdezte immár mindenkitől Carlisle.

- Alice mindent tud rólatok. – szólalt meg Jasper védekezően – Látta, hogy a jövőben, mi a ti családotokhoz fogunk tartozni.

- Nevetséges! – pöffeszkedett Rose.

- Látja a jövőt! Mindent lát. Engem is a képessége segítségével talált meg. Tudjuk, hogy ti állatokra vadásztok, és mostantól mi is így akarunk élni!

     Esme szájtátva bámulta Jasper-t, aztán férje felé fordult:

- Mit gondolsz? – kérdezte olyan gyorsan, hogy nagyon fülelnem kellett, hogy minden szót megértsek.

- Gyertek beljebb. –  szólt meleg mosollyal Carlisle.  – Mi Cullenek, mindenkinek adunk egy esélyt a tárgyalásra, a magyarázatra.

- Az lehet, hogy ti Cullenek igen, de én, mint Hale nem!  - mondta Rose és kezét sorompóként tette közénk, és az ajtó közé.

- Rosei. Nyugalom. –  mondta a nevelőapja – Kérlek ne kéresd magad. A két fiatal története igen érdekes. Érdemes lenne meghallgatni azt, mielőtt elhamarkodottan döntenénk.

- Nem!

- Rosalie, kérlek. –  szóltam könyörögve.

- Engedj bemenni minket! – parancsolata Jasper, és izzó tekintettel nézett a szőke lányra, aki nem ijedt meg tőle. Viszonozta a gyilkos nézést.

     Carlisle kezét a lány kézfejére tette, és könnyedén lefejtette azt a faburkolatú  bejárati ajtóról.

- Mit bánom én! – kiáltott fel hirtelen Rosalie – Gyertek be. Legfeljebb végzünk veletek!

- Azt megnézném! –  mondta Jazz indulatosan.

- Elég! Hagyd! – kértem és legnagyobb meglepetésemre úgy tett, ahogy mondtam.

- Csak a te kedvedért. –  tette hozzá, és egy mosoly suhant át az arcán.

- Isten hozott titeket a Cullen rezidencián. – mondta Esme és mi végre valahára átléptük a küszöböt.

     Követtük Esmét, aki a használatlan ebédlő felé vezetett minket. Hamarosan Carlisle is ott termett mellette. Rose óvatosságból még mindig a hátunk mögött jött, ha netán támadásra készültünk volna.

     Leültek az asztal egyik végébe és aranyszín szemükkel minket néztek. Én helyet foglaltam az asztal másik végében. Jazz állva maradt.

- Szóval igaz amit a barátod mondott? – kérdezte tőlem Carlisle.

- Minden szó igaz.  – bólintottam – Tudom hihetetlenül hangzik, de én már több hónapja ismerlek titeket. Láttam, hogy miként éltek és miután megtaláltam Jasper-t mindketten úgy döntöttünk, hogy veletek szeretnénk élni. Sosem volt igazi családunk. Eddig emberekre vadásztunk, de szeretnénk megváltozni.

     Jasperra mutattam

- Ő már több, mint egy hete nem vadászott. Inkább megörül semmint, hogy még egyszer embert öljön. – jelentettem ki.

     A két Cullen, és a Hale lány jól megnézték maguknak Jazz-t.

      A szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek és most még jobban látszott rajta, hogy mennyire szomjas.

     Miközben másodjára kezdtem bele élettörténetembe, immár kiegészítve azt szerelmem múltjával, Esme egy piros, fagyaszott zacskót hozott be a konyhából. Megmelegítette és a szobában rögtön éreztük a vér illatát.

     Én próbáltam a mesénkre koncentrálni, de Jasper azonnal rávettette magát a pohárra, amibe Esme kiöntötte a piros folyadékot. Ám megtorpant mielőtt a szájához emelte volna a bögrét.

- Nyugalom. Ezért egyetlen emberélet sem szűnt meg. – szólt anyai jóindulattal Esme.

     Jazz bólintott, majd mohón kortyolt. Mikor kiitta a pohár tartalmát  így szólt:

- Kérhetnék még?

- Természetesen.

     Esme már hozta is a következő adag zacskóval teli vért. Jasper pedig csak ivott és ivott. Aztán úgy a tizenhatodik pohár után elégedetten felsóhajtott.

- Igazán köszönöm. Erre már szükségem volt.

- Az látszott. – mondta Esme.

     Én közben beszéltem. Be nem állt a szám. Legalább egy óra hosszát ecseteltem az eddig velünk történteket, és többször is kijelentettem, hogy életmódot szeretnénk változtatni.

     Végül egy nagyot sóhajtottam és így szóltam:

- Röviden ennyi. Jasper és  én szívesen fogadnánk ha a Cullen család új tagjai lehetnénk.

- Értem. – mondta Carlisle és felállt.

     Járkálni kezdett fel – alá, majd ezt mondta:

- Felőlem rendben van. Szerintem  Esme is örülne nektek.

     Az említett személy nagyokat és egyetértően bólintott.

- Rose? – kérdezte a férfi a lánytól, aki a semmibe révedt tekintettel nézett egy pillanatig, majd megvonta a vállait.

- Felőlem. De én előre mondom.  – emelte fel a mutatóujját – Senkit sem fogok pesztrálni!

- Ezt nem is kértük volna! – mondta mosolyogva Jasper, és én egy elfojtott nevetéssel ránéztem.

     Majdnem elájultam a meglepetéstől. Eddig is őt találtam a világ leghelyesebb férfijának, de így aranybarna szemekkel, még jobban beleszerettem.

- Meg kell értenetek, hogy mi nem csak hárman vagyunk. – mondta Carlisle.

- Emmett és Edward. –  vágtam rá rögtön.

     Carlisle rám mosolygott.

- Igen. Az ő szavazatuk is számít. De én úgy vélem bátran kijelenthetem:

- Üdvözöllek titeket a családban.

     A kezét nyújtotta felénk.

     Jasper viszonozta a kézfogást. Én már nem bírtam tovább és megöleltem a férfit.

- Elnézést. – szabadkoztam – Már régóta vártam erre a pillanatra.

- Semmi baj. Elhiszem. – válaszolta, és újra mosolygott.

     Esme tétován jött felénk. Most sem haboztam. Őt is átöleltem.

Boldogan felnevetett, mert  nem húzódott el tőlem.

     Legnagyobb meglepetésemre, most rajta volt a sor, hogy   meggondolatlanságot kövessen el, és megölelte Jasper –t.

     Jazz kissé meglepődött, de nem tolta el magától.

     Rosalie felé fordultam. Ő még mindig ült és nem úgy tűnt, mint aki hajlandó lenne bármilyen gesztusra is. Nem is gondoltam arra, hogy megölelem. A kezemet nyújtottam felé.

- Békejobb?  - kérdeztem.

     Felállt, megkerülte az asztalt és  elfogadta azt. Habár csak egy rövid másodperc erejéig.

- Azt ne is várd, hogy veled is kezet fogok! – mondta Jasper - nak.

- Ezt jó hallani! –  válaszolta szerelmem, gúnyosan és visszaállt mellém.

     Carlisle, Esme  és én együtt nevettünk.

     Végül, hogy elterelődjön a figyelem az egyre dühösebb Rose-ról, Esme így szólt:

-  Látom, hogy nagyon kevés csomagotok van, de azért jó lenne ha keresnénk nektek egy helyet a házban. Természetesen nem a garázsra gondolok.

- Nekünk bárhol jó  lesz. – mondta visszakozóan Jasper. – Már megszoktuk a kényelem hiányát.

- Akkor erről ennyit! –  mondta cinikusan Rose és széles, gúnyos mosolyt villantott Jazz felé. 

     Én viszont nem hagytam annyiban a dolgot.

- Ha nem vagyok tolakodó  kérhetnénk azt a szobát, ami a kertre néz, és a balkon tele van a virágjaiddal?  - fordultam a kuncogó Esme - hez.

- Nos megoldhatjuk. – válaszolta egy másodpercnyi gondolkodás után.

- De hiszen az Edward szobája! – méltatlankodott újra Rosalie.  – Kiköltöztetnéd Edwardot a garázsba, ezek miatt? – mutatott ránk mérgesen.

- Természetesen nem.  – szólt jóindulatúan Esme -  De előre tudom, hogy Edward ebből nem fog ügyet csinálni. Ismerem, hiszen már régóta én nevelem.

- Majd meglátjuk. – mondta a lány kárörvendően – Ti számoltok vele. – tette még hozzá nekem és Jasper - nak címezve.

- Rosie, ha ennyire aggódsz Edward kényelme miatt, akkor ideiglenesen az Emmett-el való közös szobátokba fog becuccolni.

     Nevettem.

- Hogy mi? Azt már nem! Akkor inkább a garázs!

     Figyeltem, amint Rose a méregtől hajtva fogta Edward összes cuccát és három perc leforgása alatt kipakolta azt a konyhából nyíló  pici garázsba.

- Ez őrült! – súgta nekem Jazz.

- Hagyd már! – korholtam – Csak furcsa még neki az új helyzet, de tudom, hogy megfogja szokni.

- Ha te mondod… - húzta el a mondatod Jazz és bizalmatlanul figyelte a lányt, aki most egy hatalmas zongorát cipelt a kezei között. Erőfeszítés nélkül levágta azt a garázs egyetlen szabad felületű fala mellé és elégedetten visszajött a konyhába.

- Nos attól tartok, most majd neked kell elbeszélgetned Edwarddal. – mondta udvariasan Carlisle.

- Hú de érdekel, és hogy mennyire félek?! – gyerekeskedett Rose, majd felment az emeletre és becsapta maga mögött az ajtót.

- A szoba dolog megoldva. Gyertek. – hívott Esme az emeltre.

     Miután felmentünk, három helységet láttunk.

- Ez Carlisle és az én szobám. Mivel kicsi a hely rendelőként is  funkcionál néha. –  tájékoztatott Esme.

- Rendelő? – kérdezte Jasper meglepetten.

- Carlisle orvos.

- Ez most komoly? – kérdezte szerelmem.  – Embereket gyógyít?

- Igen. Főként sebeket lát el. De minden szakirányban jól boldogul.

- És a vér?

- Carlisle sosem ölt embert. Sosem ivott emberi vért. Immúnis rá.  – mesélte Esme.

- Csodálatos. – mondta őszinte tisztelettel Jazz.

- Köszönöm. – szól utánunk az említett. – Majd ha Emmett és Edward is szavazott, egyik nap szívesen mesélek az életünkről. Sok dolgot meg kell még tanulnotok. A legfontosabb az önkontroll!

- Nem lesz gond. Ígérjük. – mondtam és megböktem Jasper-t.

     Tudtam, hogy neki nem volt kedve a tanuláshoz és ahhoz, hogy irányítsák. Elmondta, hogy Maria eleget parancsolgatott már neki eddig is.

- Nyugi Jazz. Ez nem olyan lesz, mint a táborban. – nyugtattam, mert éreztem, hogy lassan rám is  átragad róla a feszültség.

- Jó. Tudom. – mondta halkan.

- Itt is vagyunk. –  nyitotta ki az ajtót Esme, és mi beléphettünk a szobánkba.

       Én azonnal odarohantam a balkonra nyíló ajtóhoz és kitártam azt. Kiléptem a friss, hajnali levegőbe, és nagyokat szimatoltam a virágok illatából.

- Hálásak vagyunk. Köszönjük szépen. – mondtam boldogan.

- Ugyan – legyintett Esme  - Szóra sem érdemes. Rosie – val meg ne törődjetek. Három napot adok neki és megbékül. Ő mindig ilyen haragos volt.

- Tudom. – mondtam jól informáltan.

- Örülök nektek.  –  mosolygott  nevelőanyánk, majd  kihátrált a szobából.

     Ekkor hangosan csapódott a garázs felőli  bejárati ajtó. Hallottam, amint Emmett hangosan felnevet.

- Te meg mit csináltál, hogy így kitették a szűröd? – kérdezte Edwardot.

- Én? Semmit.  –  válaszolta halkan a fiú. 

- Utólag könnyű letagadni. – morajlott Emmett, és újra nagy hahotázásban tört ki, majd hozzátette:

- Itt vagyunk!

     Jasper és én lementünk a földszintre.

     Edward érkezett először a konyhába. Nagy szemeket meresztett ránk, és visszafogta Emmett –et, aki már ugrani készült, hogy minden porcikájával belevesse magát a harcba.

- Állj!  - mondta mostohatestvérének.

     Körbenézett a helységben. Mindenki arcát jól megnézte, mintha most látta volna először, aztán elgondolkodott.

     Én tudtam, hogy a zavaros gondolatainkban olvashat éppen.

     Emmett még mindig morgott.

- Értem. Nekem nincs kifogásom ellenük.  – mondta végül, és felénk fordult.

- Alice, Jasper. Üdv néktek.

- Most meg mi van? – kérdezte Emmett türelmetlenül.  – Semmit sem értek.

     Edward rám mutatott, majd Jasperra, és így szólt:

- Köszöntsd te is a két  új testvérünket.

- Köszönjük. – gondoltam és abban a pillanatban felhangzott Edward válasza:

- Nincs mit.  –  majd ő is elmosolyodott.

     Most már mindenki Emmett - re nézett. Rosalie idő közben odalépett mellé és gyorsan  összefoglalta az elmúlt egy óra eseményit.

     Az óriási fiú bólintott, ahogy megértette Rose mondókáját.

- Már ismertek annyira, hogy tudjátok. Én úgy is benne vagyok!

     Emmett rám kacsintott, és én újra megkönnyebbülten sóhajtottam.

     Végre mi is Cullenek lettünk.