Bár Bella csendben volt, a többiek élénken társalogtak. A lány is megpróbált összpontosítani arra, hogy miről is van szó, de kísérlete kudarcba fulladt. Így beletörődötten sóhajtott, amit Edward megérzett és fejét megpróbálta úgy fordítani, hogy rálásson arcára. Félig sikerült is neki.

– Bella? Álmos vagy? – kérdezte csendes gyengédséggel.

A lány suttogva válaszolt neki.

– Nem, csupán kimerítő volt ez a nap. Egész délelőtt sétáltunk.

– Mondtam, hogy majd én viszlek. Úgy gyorsabb is lett volna.

– Mindegy most már. Azt hiszem, szomjazom.

Edward kuncogni kezdett, mire a lány is elmosolyodott, mikor eszébe jutott, mennyire kétértelműen is hangzott a válasza.

– Esme, hová is tetted az üdítőket? Bella szomjas – kérdezte hangosabban Edward, miközben még mindig szélesen mosolygott.

– Ott vannak abban a hátizsákban mögötted.

Edward már épp nyúlt volna érte, mikor Alice megszólalt.

– Bella, ha szomjazol, akkor mutathatok neked egy egészségesebb módot is a szomjad csillapítására.

Bella felkapta a fejét Alice hangjára. A fekete hajú lány kimutatva tökéletes fogsorát mosolygott rá. Majd felpattant, megfogta őt karjánál és felhúzta.

– Ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte Edward, miután kiderítette a lány terveit.

– Edward, hiszen te is meggyőződhettél róla, hogy igenis komolyan gondoltam. Na, gyere, Bella, menjünk!

– Hova is? – kérdezte, miközben Alice belekarolt és elkezdte húzni őt az erdő felé.

– Csillapítani szomjad – válaszolt tökéletes nyugodtsággal.

– Csak nekem tűnik úgy, vagy Alice direkt fogalmaz kétértelműen? – kérdezte Emmett.

– Nekem is úgy tűnik, nyugi – válaszolta Jasper.

Mikor már Alice és Bella az erdő szélénél jártak, a barna hajú lány megdermedt, mire Alice is megtorpant mellette.

– Na, nem vagy szomjas?

– Nem lenne gond, ha Edward is jönne? Nem szeretek sötétben az erdőben mászkálni – pirult el Bella.

Alice szemeit forgatta.

– Ugyan már, hiszen itt vagyok én is!

Még be sem fejezte válaszát, mikor Bellát egy hideg kar ölelte át derekánál. Odakapta fejét, mire Edward huncutul mosolygott rá.

– Na, akkor most már mehetünk?

Bella bólintott, mire mindhárman beléptek az erdő fái közé.

A barna hajú lány a sötétség ellenére is felismerte az utat, ami a délutáni beszélgetésük helyszíne volt. De most nem álltak meg a farönköknél, hanem tovább haladtak egy keskeny, bozótokkal benőtt ösvényen. Már legalább negyed órája sétálhattak, mikor Bella megszólalt.

– Alice, most már, kérlek, mond el, hogy hova is megyünk pontosan!

– Nemsokára meglátod.

– De…

– Nyugalom, Bella. Nem lesz semmi baj – csitította Edward.

Bella még szeretett volna valamit felhozni mentségére, de mikor felnézett Edwardra, arcán nyugodtság honolt. Így felhagyott tervével, hogy minden áron kiszedi Alice-ból, hogy hova is tartanak és csendesen baktatott Edward oldalánál, míg előttük Alice szelte át az utat.

Pár perc múlva azonban Alice megtorpant, megfordult, szemeit pedig Bellára függesztette.

– Megérkeztünk – mosolygott szélesen.

Majd megfordult és egyet előre lépett. Bella követte őt, miközben érezte, hogy Edward a háta mögé lép és mögötte halad tovább.

Mikor a lány kiért az erdőből, egy széles patak terült szeme elé. Legalább öt méter széles volt, ember nem tudta volna átugrani.

Alice már ott állt a patak mellett, csupán pár centire a víztől. Bella mosolyogva odaszaladt hozzá, majd a lány mellett lefékezett. Azonban egy kissé belegázolt a vízbe, aminek következtében nemcsak ő, de Alice is vizes lett. Bella bocsánatkérően nézett fel Alice-ra, miközben a háta mögül Edward csendes nevetését hallotta.

– Sajnálom, Alice! Nem akartalak lefröcskölni.

Alice azonban csilingelően nevetni kezdett.

– Ugyan már! Na, még mindig szomjas vagy? – kérdezte.

– Igen, de jól sejtem, hogy ezzel azt akarod mondani, hogy azért jöttünk ide, hogy patakvizet igyak?

Alice továbbra is csendesen kuncogott. Bella érezte, hogy Edward mellé lép, majd leguggol, miközben kezeivel megérinti a vizet.

– Hmm… Melegebb, mint hittem…  – mondta.

Ekkor a patak túloldalán, Belláékkal szemben az egyik bokor megrázkódott. A barna hajú lány érezte, hogy Edward és Alice is megdermed, majd szemeikkel a rázkódó bokrot figyelik feszülten. Így Bella is odafordította fejét, szemeivel pedig hunyorítani kezdett, mivel az erdőben immár olyannyira sötét volt, hogy alig látott valamit. Hiába próbált kivenni bármilyen alakot is, nem sikerült neki. Edward és Alice még mindig a távolt fürkészték, mikor egyszerre csend lett. Edward nagyon lassan felállt, fokozatosan, majd Bella mögé lépett, karjaival pedig átölelte derekánál, és elkezdte visszahúzni őt az erdő fele. Bella megfordult, tekintetével Edward arcát fürkészte; onnan már eltűnt a nyugalom, helyét valamiféle harag vette át. Bella kérdőre akarta vonni őt, de inkább letett eme szándékáról. Úgy érezte, hogy a fiúnak nyomós oka van ennyire csendesen lépkedni és ilyen lassan haladni, ahelyett, hogy futni kezdene.

Bella fejét visszafordította Alice felé, aki még mindig dermedten állt a patak szélénél. Majd egy szempillantás alatt szemeivel Bella íriszeit fürkészte. Olyan gyorsan fordította meg fejét, hogy a lány elvesztette a bizalmát abban, hogy a fiú mindaddig a távolt fürkészte, nem pedig őt.

Majd hirtelen újból megrázkódott a bokor, most újult erővel, mire Edward megdermedt, közelebb hajolt Bella füléhez, majd suttogva megszólalt.

– Fuss vissza a tisztásra a többiekhez! Nem lesz semmi gond, ígérem, és később mindent el fogok magyarázni. De most siess, szaladj, és ne nézz hátra, kérlek!

Bella éppen, hogy felfogta Edward szavait, mire az megfordította, majd egy erőteljes mozdulattal az erdő felé taszította őt, a következő pillanatban pedig már Alice mellett állt, szemeivel a bokorra fókuszálva, ahonnan mostanra már morgások zajai is kiszűrődtek.

Bella megértette, hogy jobb lesz, ha most azonnal eltűnik onnan. Bár féltette mindkettejüket, tudta, hogy nem olyan könnyű legyőzni a fajtájukat, a vámpírokat, és Edward is biztosította arról, hogy nem lesz semmi gond. Így hátrálni kezdett, majd beszaladt az erdőbe. Szemeivel még párszor visszanézett; ilyenkor pedig mindig lassított. Hiszen nem akarta, hogy elessen vagy bármi baja legyen, csupán el akart onnan menni. De ez most hirtelen nem tűnt annyira jó ötletnek. Egyedül, este egy ismeretlen, sötét erdőben senki se tartózkodna szívesen.

A távolból egy mély morgást hallott, majd egy üvöltést, mire összerezzent és megtorpant. A hang irányából arra következtetett, hogy afelől a patak felől jött, ahonnan idáig futott, így visszanézett.

Ez meg mi volt? Talán megsebesültek Edwardék? Nem! Az nem lehet! Erre nem is gondolhatok. Hiszen Edward megígérte, hogy minden rendben lesz, hogy nem lesz semmi baj, én csak fussak, és ne nézzek hátra. Ehelyett most mit csinálok? Itt állok egy helyben, ennek az erdőnek talán a közepén, és a távolt fürkészem, ahonnan jöttem. Ha most visszafutnék, vajon mi történne? Edward megharagudna rám? Talán igen. Hiszen úgy tűnt, mintha valami nagy és félelmetes lenne ott a bokorban. Vajon mi lehetett az? Egy ellenség? Ha az lett volna, akkor az már rég támadott volna, nem várta volna meg, míg elmenekülünk onnan. Nem adott volna egérutat, hanem azonnal lecsapott volna. Akkor meg micsoda?

Bella még hallott egy utolsó, mély, fájdalmas üvöltést majd újból néma csend lett az egész erdőben. A lány még mindig fürkészte az erdőt, mikor meghallotta saját zihálását. Nem annyira a futástól való kimerültségtől, mint a félelemtől szedte hangosan a levegőt. Minden apró neszre felfigyelt; tőle jobbra egy ág reccsent meg, mire ijedten odakapta fejét, felkészülve a legrosszabbra. Azonban nem látott semmit, mire újra elfogta a pánik és ismét szaladni kezdett. Nem igazán figyelte, hogy merre tart, csupán azt nézte, hogy minél hamarabb kijusson az erdőből. Viszont ez a dolog kezdett kényelmetlenné válni számára.

Nem kellett volna már elérnem a farönköket, ahol délután beszélgettünk? Már legalább tíz perce futok, nem hiszem, hogy annyira messze lennének. Hiszen mikor a patakhoz mentünk, akkor is elhaladtunk mellette, és nem kellett ilyen sokat gyalogolni, hogy elérjük a patakot. Igaz is! Akkor gyalog jöttünk, nem pedig futva. Ez pedig csupán azt jelentheti, hogy eltévedtem… Hát ez igazán pompás! Már csak ez hiányzott. Mikor már így is félek, most még el is vesztem. És ha kiabálnék Edwardért? Vagy Alice-ért? Vagy csak simán segítségért? A többiek a tisztáson talán meghallanák, ha nincsenek olyan messze és elég hangosan kiabálok. De mi van akkor, ha ezzel csak felhívom magamra a figyelmet, és az a valami a bokorból nem csak az egyetlen volt és rajta kívül többen is vannak?

Bella most már határozottan pánikba esett. Próbálta beazonosítani a helyet, ahonnan jött, de nem nagyon sikerült neki. Bármennyire hunyorított, vagy próbált eligazodni a sok fa közt, annál kevesebb önbizalma maradt afelé, hogy kijut az erdőből.

Megfordult, majd ismét futásnak eredt. Bár nem igazán értette, miért teszi ezt, miért szalad vagy egyáltalán, hogy merre tart, csupán rohant.

Bella hátranézett, mire neki futott egy kemény valaminek. Ijedten előre kapta fejét, felkészülve a legrosszabbra és arra, hogy sikítson. Ám mikor rámeredt az ütközésének okozójára, hatalmas megkönnyebbülés lett rajta úrrá; ezer arc közül is felismerné ezt az ábrázatot, amit maga előtt látott: a csillogó arany szempárt, a tükörsima, tökéletes arcot, azt az égnek meredő, bronzvörös frizurát…

– Edward – nyögte elhalóan, száraz torokkal.

– Jól vagy, Bella? – kérdezte aggódástól csillogó szemekkel Edward.

– Most már igen. Mi történt? Hol van Alice?

– Alice még mindig téged keres. Mondhatom, jól elkavarodtál.

– Akkor ez azt jelenti, hogy jól van?

– Persze, nincs semmi baja. Viszont te eléggé ziháltnak tűnsz. Biztos minden rendben?

Bella bólogatott, majd hirtelen megölelte őt. Edward nyugtalanul pislogott rá, karjaival óvón ölelte át a törékeny, remegő testet. Apró puszikat nyomott arcára és hajába, miközben halkan beszélt hozzá.

– Nyugodj meg, Bella! Most már minden rendben van. Ne félj, kérlek! Eddig sem volt semmi olyan dolog, ami miatt aggódnod kellett volna. Hiszen megmondtam, hogy minden rendben lesz. Kérlek, nyugodj meg és meséld el, mitől vagy ennyire kibukva!

– Annyira féltem… – suttogta Bella a fiú mellkasába, mire az szorosabban vonta mellére. – Nem szeretem a sötét erdőket… félelmetes… én pedig csak futottam, ahogy kértél, de aztán meghallottam azt a morgást és azt az üvöltést… majd még egyszer… utána megint elkezdtem szaladni, de nem figyeltem, pontosan merre is tartok… tudtam, hogy eltévedtem! Jaj, Edward! Úgy örülök, hogy nincs semmi bajotok! De mégis mi volt az a valami, ott, a bokorban?

Bella kissé távolabb húzódott a fiútól, hogy fel tudjon nézni annak szemeibe. Edward szemeiben bizonytalanság és féltés csillogott.

– Csupán egy vadállat volt. Egy éhes vadállat. Azért küldtelek el, mert tudtam, hogy kénytelenek leszünk megölni őt, mivel veszélyt jelenthet rád nézve. Arra viszont nem gondoltam, hogy eltévedsz és félni fogsz egyedül. Sajnálom, Bella! Meggondolatlan voltam. Csupán azt akartam, hogy minél hamarabb menj el onnan, én nekem pedig segítenem kellett Alice-nak, mert aztán meghallottam, hogy többen csatlakoznak ahhoz az egyhez. Sajnálom, többet nem teszlek ki ilyennek, ígérem. De miért nem kiabáltál Jasperéknek vagy nekünk, ha tudtad, hogy eltévedtél? – ráncolta szemöldökét a fiú.

– Mert úgy gondoltam, hogy hátha az a valami meghall vagy esetleg több olyan is van az erdőben. Féltettelek titeket.

– Butus Bella – simogatta meg arcát, száján félmosollyal. – Minket sose félts, főleg ne a vadállatoktól. Tudunk vigyázni magunkra, hiszen erősek és gyorsak vagyunk. Inkább magadat féltsd. Gyere, menjünk vissza a többiekhez! Ha jól sejtem, már Alice is ott van.

– Honnan veszed? – kérdezte Bella, mikor elindultak.

– Valószínűleg látta, hogy megtalállak.

Ezután csendesen lépkedtek. Bella meglepetten vette észre, mennyire közel is volt a többiekhez, míg az erdőben futkosott, keresve a „kijáratot”. Legfeljebb csupán száz méterre lehetett tőlük, miközben ő mindvégig attól tartott, hogy az erdő egyre sűrűsödő fái között szaladgál fel s alá.

Éppen, hogy kiléptek az erdőből, mikor egy sötét árny száguldott végig a tisztáson, majd egy szempillantással később öt arany szempár nézett Bellára, akit immár Alice ölelt hevesen. Ugyan a fekete hajú lány örült, hogy Bella épségben előkerült, próbált nem nagyon heves lenni, nehogy még végén ő tegyen kárt benne.

– Jaj, Bella… Hiába, csupán te tudsz eltévedni az erdőben – kuncogta, mikor elengedte a lányt.

– Tudod, nem mindenkinek van olyan éles látása, mint neked, hogy a koromsötét erdőben is megtalálja a helyes utat – morogta a barna hajú lány.

Alice és Edward is elnevette magát.

– Ne haragudj, ez jogos! De most inkább vessünk fátylat az előbb történtekre, és inkább gyere megnézni, mit csináltak a többiek, míg mi távol voltunk.

Bella érdeklődve, és sokat sejtően sandított Alice-ra.

– Míg mi távol voltunk? Vagyis ezt már korábban kiterveltétek, hogy elvisztek valahova, hogy a többiek nyugodtan megcsinálhassák azt a meglepetést?

– Mindig is okos voltál, Bella, és különösen jól megérezted az ehhez hasonló helyzeteket – mosolygott Alice, majd kezeivel letakarta a lány szemeit és elkezdte tolni őt, míg Edward a lány kezeit fogta, hogy maga után húzza.

– Ezt feltétlen muszáj?

– Igen – felelte Edward, akinek a hangján hallatszódott, hogy remekül szórakozik.

Bella lemondóan sóhajtott, miközben óvatosan lépkedett, vigyázva, hogy csakis olyan helyre lépjen, ami biztonságosnak tűnt.

– Bella, bízz jobban Edwardban! Így évek múlva sem fogunk odaérni, ha ennyire a lábad elé akarsz figyelni!

– Könnyű mondani, Alice, mikor azt se látom, hol vagyok, nem hogy hova léphetek. Egyébként pedig tökéletesen bízom Edwardban, sőt, szerinte néha túlságosan is tökéletesen.

– Ne izgulj, nem sokára ott leszünk… remélhetőleg.

– Ne aggódj, Bella! Szerintem neked is tetszeni fog, majd meglátod.

Edward kellemes, izgatott hangja lenyugtatta őt, és teljes odaadással hagyta, hogy a fiú maga után húzza, anélkül, hogy látná, merre is viszi. Tudta, hogy míg ő is jelen van, a közelében, addig nem eshet bántódása, bármit is terveztek a többiek.

– Kinyithatod a szemed, Bella – suttogta Edward, mire Alice hátrébb lépett, levéve kezeit szemeiről.

Bella hunyorítva és kissé pislogva nyitotta ki újra szemeit. Először csupán forróságot érzett, majd meglátott egy több méter magas, fényes dolgot, ami vadul csapkodott az ég felé. Mikor szemei jobban ráfókuszáltak, észrevette, hogy egy nagy tábortűz előtt áll. De nem akármilyen előtt…

Legalább két méter magasnak saccolta meg, körülötte a farönkökön a Cullen család többi tagja ült, mind az ő reakcióját nézve. A lángok hatalmas nyelvcsóvaként csaptak a magasba, a tűz némely helyeken sercegett, a parázs ki-kipattant a fűre, ahol egyből ki is hunyt.

Bella tátott szájjal bámulta a hatalmas tábortüzet, de mikor észbe kapott, becsukta száját, szélesen elmosolyodott és helyet foglalt az egyik farönkön, le nem véve szemeit a tűzről. Továbbra is ámulattal nézte, noha már látott sok-sok évvel ezelőtt egy sokkalta kisebbet. Összehasonlítva az évekkel ezelőtti tábortüzet a mostanival, szóhoz sem jutott.

Szemeit nagy nehezen levette róla, hogy jobban körbenézhessen. Észrevette, hogy az összes Cullen mosolyogva ül, bár tisztes távolságra a tűztől. Ugyan a lány tudta, hogy csupán tűzzel lehet véglegesen elpusztítani a vámpírokat, azt is tudta, hogy azelőtt apró darabokra kell szaggatni őket, hogy valóban elpusztuljanak. Úgy gondolta, jelen esetben nem ártana semmit sem a tűz nekik, pusztán óvatosságból húzódnak ilyen távol tőle. Hiszen jobb félni, mint megijedni.

– Tetszik? – ült le mellé Edward, átkarolva derekánál.

– Még soha életemben nem láttam ilyen hatalmasat és ennyire gyönyörűt – mondta ámuldozva.

Edward elmosolyodott, Bella pedig rádőlt a fiú vállára. A lány szemeivel hol a tüzet pásztázta, hol a többi Cullent.

– Hogy lehet az, hogy most a tűz körül ültök, miközben kizárólag ennek segítségével lehet titeket teljesen elpusztítani?

Bellát kirázta a hideg, miközben nyíltan feltette kérdését. Ezt Edward is észrevette, mire egy hajszálnyival arrébb csúszott a lánytól.

– A tűz csupán akkor árt nekünk, ha darabokra tépnek minket – válaszolta csendesen, elrévedő tekintettel Emmett.

Edward morgott valamit, azon a pörgő beszéden, amelyet Bella sose tudott megérteni, csupán néhány szót volt képes elcsípni minden ilyesfajta beszélgetésből. Emmett kuncogni kezdett, mire Edward is félmosolyra húzta ajkait.

– Mégis távolabb ültök tőle, mint amennyire az emberek szoktak.

– Mivel ez kissé nagyobb az átlagos, emberi tábortüzektől, így szerintem könnyen magyarázható ez a része. Igazán egyikünk sem annyira kíváncsi, hogy közel menjen hozzá, és megpróbálja megérinteni, azzal a szándékkal, hogy így árt-e nekünk valamit – vigyorgott Emmett. – Ha pedig már itt tartunk… megjegyzem, te is távolabb ülsz tőle, mint amennyire a többi ember szokott.

– Bellának sokkalta jobban tudna ártani a tűz, mint nekünk most. Még jó, hogy távol ül tőle, Emmett… – morgott Edward. – Alice nem biztos, hogy meglátná, ha az egyik elégett fa a rakásból úgy döntene, hogy eldől, egyenesen felénk.

Emmett kuncogni kezdett Jasperrel együtt, míg Alice csupán elmosolyodott.

Bella érezte, hogy szemei egyre hosszabb ideig maradnak csukva. A háttérben folytatott beszélgetés egyre inkább egy összefolyt zümmögéssé változott számára. Még érezte, hogy fejjel előrebukik, mire két hideg, kemény kar kap utána, hogy ne bukjon orral előre a földre… 
 
 

*** 
 
 

Bella álmosan nyitotta ki szemeit. Először azt sem tudta, hogy hol van; minden idegennek tűnt körülötte. Felült, mire észrevette, hogy egy hálózsákban fekszik, letakarva legalább három pokróccal. Mikor szemei már többnyire élesek voltak, rájött, hol is van tulajdonképpen.

Kicipzárazta hálózsákját, magára kapkodta ruháit, majd a sátor kicipzárazása után kilépett a szabadba.

Mélyen beleszippantott a levegőbe, magába szívva annyi friss levegőt, amennyit csak bírt. Bár az éles fény először elvakította, mikor kinyitotta szemeit, mire a kezét a szeme elé kapta és hunyorítania kellett. Pár másodperccel később már egy magas alak takarta el előle a Napot. Levette kezét szemei mellől, látását ráfókuszálta az előtte állóra.

– Szia, Edward – mosolyodott el szélesen.

– Jó reggelt, Bella – viszonozta mosolyát a fiú. – Remélem, kényelmesen tudtál aludni. Bár mondjuk, ha engem kérdezel, szerintem remekül aludtál, mivel ilyen sokáig sose szoktál aludni. Minden rendben?

– Persze. Szerintem a friss levegő lehet ennek az oka…

– Mintha Forksban nem lenne mindenhol friss levegő… – morogta Edward, mosolyogva.

– …meg persze az, hogy tegnap elfáradtam – fejezte be mondatát Bella.

– Igen, ez már sokkal inkább valószínűbb.

Bella még mondott volna valamit, mikor Edward megsimította arcát, majd közelebb húzta magához és megcsókolta. Ezáltal persze rögtön kiment a fejéből, mit is mondott volna tulajdonképpen. Elvesztette józan eszét, nem gondolkodott, csupán cselekedett. Kezével beletúrt a fiú hajába, közelebb húzta magához, majd egy halk, kis sóhaj hagyta el ajkait. Edward megmerevedett, majd finoman, de határozottan eltolta magától Bellát.

Erre már ő is észbekapott, és félénken pislogott Edwardra. Ő viszont csak mosolygott.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy egyél valamit… persze rajtam kívül – tette hozzá kaján vigyorral.

Bella elvörösödött, mire a háttérben egy mély kuncogás csendült fel. Megfordult, hogy megnézze, ki volt az, de Edward átkarolta őt a derekánál és elkezdte maga után húzni. Bella elindult mellette, miközben mindvégig a távolt fürkészte, hátha be tudja azonosítani a hangot.

Amint kiléptek az eddigi árnyékosabb helyről, a lány a szemeit egy pillanatra megint elvakította a napfény. Pislogott párat, majd teljesen kinyitotta őket, hogy ránézhessen a mellette haladó szerelmére.

Tudta, hogy a napfény érdekes reakcióját nem csak Edward vámpír bőrén láthatná meg, hanem az egész Cullen családén. De most csakis és kizárólag a mellette lépdelő fiúra koncentrált. Szemeivel felnézett annak arcába, mire megrökönyödten tapasztalta, hogy az mindvégig az ő reakcióját leste. Pár pillanatig mereven néztek egymás szemébe, majd Edward felvette csibészes mosolyát, melytől még vonzóbb lett a lány szemeiben.

Egy pillanatra Bella úgy érezte, hogy szíve megáll, majd ritmustalanul kezd el dobogni. Hevesebben vert, mint valaha. Ezt Edward is észrevette, mire kissé összeráncolta homlokát és szólásra nyitotta száját.

– Bella, lélegezz – suttogta kedvesen.

Bella vett pár mély levegőt, melynek segítségével újból normális ütemben kezdett verni a szíve.

A fiú megnyugodva tapasztalta ezt, majd hozzálátott, hogy előkerítse Esmét, hogy megtudja, mégis hova rejtette az ételeket.

A nap hátralevő részét egy kisebb kirándulással folytatták. Bár Bellának nem igen volt ínyére a dolog, bízott Edwardban és Alice-ban, na meg persze a többi Cullenben, akik mind megfogadták, hogy nem lesz semmi baj. Így mosolyogva indult útnak velük, miközben a napfény miatt többször emlékeztetnie kellett Edwardnak arra, hogy hogyan is kell szabályosan lélegeznie. Minden ilyen alkalomkor Emmett kuncogását vélte felcsendülni. Az utóbbi pár órában így már azt is kiderítette, hogy még délelőtt, mikor felkelt, a nagyobbik fiú sajátos nevetését hallhatta.

Mikor aztán elkezdett alkonyodni, mindannyian úgy döntöttek, ideje visszaindulni. Újból Alice és Jasper vezette őket, míg Edward és Bella voltak a sereghajtók. Rosalie is kellemesebb hangulattal viselte a gyalogtúrával egybekötött hazamenetelést, mint mikor a tisztás felé tartottak. Bella majd kiugrott a bőréből, mikor délután a lány saját elszántságából hozzászegődött a kirándulás során, hogy egy pár szót váltsanak kettesben.

Edward kivette Rosalie gondolataiból, hogy egyedül szeretne beszélgetni Bellával, így az egy bíztató mosolyt küldött szerelme felé, majd előreiszkolt, hogy testvéreivel kösse le figyelmét, mindaddig, míg ők beszélgetnek.

Bella ebből a beszélgetésből egy kicsivel többet tudott meg Rosalie-ról, mint például azt, hogy a lány imád vásárolni, és általában ő szokott a legtöbbször eljárni bevásárló körutakra, ahonnan is mindig újabb és újabb ruhákkal tér haza. Bár legtöbbjét már sejtette, hiszen a többiek elmondásából – főként Edwardéból – már valamennyire kikövetkeztette a lány jellemét, de így, mikor a lány a saját szavaival ismertette neki a személyisége egy részét, sokkal könnyedebb volt beszélgetni vele. Bár leginkább jelentéktelen témákat érintettek, akadtak köztük olyanok is, melyek mindkettejük számára érdekesebb volt, mint az előtte levő.

Bella akárhányszor visszagondolt a beszélgetésére a szőke lánnyal, mindannyiszor földöntúli boldogság és vidámság áradt szét testében. Úgy érezte, ez valami újnak a kezdete, valami olyasminek, aminek elég nagy valószínűsége, hogy a végén jól fognak elsülni a dolgok.

Így cseppet sem aggódott akkor, mikor megérkeztek a Cullen házhoz. A visszafele úton már egy másik úton jöttek, nem azon, ahol még előtte levő nap délelőtt igyekeztek a tisztásra, így hamarabb hazaértek.

Miután Bella megköszönte Esme-nek és Alice-nak sok-sok ételt és mindazt, amit ők ketten neki csomagoltak be, mindannyiuktól elköszönt és Edwarddal kettesben hazaindultak, hogy Bella végre láthassa Charlie-t és lepihenhessen.