13. fejezet

Mintha egy rózsaszín burokban élnék. Már két hete, hogy Edward visszatért, és ezzel együtt újra együtt vagyunk. Immár iskolába is járhatok, így szerencsére nem kell otthon feküdnöm egész nap és gusztustalan gyógyszereket bevennem. Most már kijelenthetem, hogy teljesen egészséges és boldog vagyok. És ezt mind neki és a családjának köszönhetem.

Ők ott voltak velem, mellettem álltak, mikor úgy éreztem, egy világ omlott össze bennem, mikor elhagyott.

Alice-szal azóta a kapcsolatunk csak még szorosabb lett. Most már kezdem néha úgy érezni, hogy benne megtaláltam azt, akit eddig minden lányban kerestem; azt a barátnőt, akire szükségem volt, aki mellettem állt a rosszban, megvigasztalt, ha kellett, és aki mindig rábírt, hogy nevessek, vagy csak mosolyogjak. Ott volt nekem bármikor, mikor szükségem volt rá. Persze sok esetben elég sok segítséget kapott az ő sajátos tulajdonságától, hogy látja a jövőt.

Aztán ott volt Esme, aki már-már pótanyukámmá nőtte ki magát. Vele minden gondom megoszthattam, kikérhettem a véleményét, anélkül, hogy feszélyezve éreztem volna magam – bár ez Alice-nál is megvolt, azért mégis örültem, hogy Esme-vel is ennyire bizalmas kapcsolatban vagyok.

Carlisle is sokat segített nekem, mikor magamba zuhantam. A kórházban is végig ő ápolt, és olyan gyógyszert írt fel, amely valóban hamar elmulasztotta a betegségem. Ugyanis míg Phoenixben éltem az orvosim, akik kezeltek, mind-mind olyan fajta gyógyszereket írtak fel, amelyektől nem hogy jobban éreztem volna magam, de még vissza is kellett mennem, hogy valamilyen másikat írjanak fel – mivel azok mindegyike haszontalan volt.

Jasperrel is egészen közelebbi kapcsolatba kerültünk. Most már teljesen higgadtan és felszabadultan tudott a közelembe lenni. Minden alkalommal, mikor találkoztunk, barátságos mosollyal üdvözölt. Szabadon lélegezhetett, nem kellett attól tartania, hogy esetleg rám veti magát, mert nem tudja kontrollálni saját magát. Ebben gyanítottam, hogy Alice-nak is nagy szerepe volt, mégis hálásan pillantottam rá mindenegyes alkalommal, mikor találkoztunk. Tudtam, hogy érti, mire célzok, és ez boldoggá tett.

Ami pedig Emmettet és Rosalie-t illeti…

Emmett ugyanúgy viselkedett velem, mint eddig; fesztelenül, játékosan, akaratlanul is nevetve ügyetlenkedéseimen vagy éppen álmélkodva ravaszságomon és okosságomon.

Rosalie már más eset volt. Ő azóta, hogy visszaértünk a kempingezésből, zárkózottabb lett irányomba és nem kezdeményezett velem beszélgetést. Mindig illedelmesen köszönt nekem, se több, se kevesebb. A jelenlétemben csupán akkor szólalt meg, ha kérdezték. Ő magától a világért se szólalt volna meg. Eleinte furcsálltam a dolgot, de aztán nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Most már legalább nem néz rám gyűlölködve vagy irigykedve; most már szinte sehogy se néz rám. Bár néha elkapom egy-egy pillantását, amelyekből leginkább kíváncsiságot tudok kiolvasni. Habár ezekben sose vagyok biztos, mivel mindig szemfényvesztő gyorsasággal kapja el tekintetét, így esélyem sincs jobban belemerülni a tekintetébe.

Bellát eleinte rosszul érintette a tudat, hogy Rosalie ismét semmibe veszi, holott a kempingezés alatt többször tudtak fesztelenül beszélgetni semleges témákról. Bár amikor a közelében volt Edward próbálta nem kimutatni keserűségét afelé, hogy Rosalie mennyire nem szeretne vele beszélgetni, nem mindig sikerült jól álcáznia valós érzelmeit – főleg, ha Jasper is a közelben volt. Akkor még annyira sem, mint más esetekben.

Jasper megérezte Bella keserűségét, és akaratlanul ráemelte tekintetét, miközben a lány érzésein gondolkodott. És mivel Edward nagyon sokszor volt a közelében, gondolatolvasó  révén mindig megtudta, hogy Bella újból negatív érzésekkel van tele. Eleinte kérdőre vonta efelől, amit Bella megpróbált hárítani. Ezzel a húzásával pedig még jobban felcsigázta Edward kíváncsiságát, és egy délután sikerült kihúznia a lányból a miértre a választ.  

Hétvége révén aznap délután is a Cullen házban voltak, Edward szobájában. Bella a kanapén ült kényelmesen elhelyezkedve, míg Edward előtte a földön ült törökülésben. Bella már egy ideje az ablakon nézett kifele, látszólag üveges szemekkel. Edward gyanította, hogy gondolkozik, és bosszantotta a tudat, hogy nem tudja, mégis mi körül forognak gondolatai. Pár pillanatig magában dühöngött, majd elhatározta magát, felült a kanapéra a lány mellé, és szemeivel az ő íriszeit kereste.

Bella megrázta fejét  és zavartan nézett rá.

– Ne haragudj, én csupán elgondolkodtam… Mondtál valamit?

Edward elmosolyodott.

– Nem, nem mondtam semmit sem. De elárulod, mire is gondoltál? Az arcodból úgy láttam, mintha valami olyasmin töprengenél, ami zavar téged.

– Hát… mondhatjuk így is. De nem akarok panaszkodni, és különben sem fontos.

– Megint az, ugye? – nézett mélyen Edward a lány szemeibe.

Bella bólogatott, mire Edward fáradtan felsóhajtott.

– Jól tudod, Bella, hogy bennem megbízhatsz, te mégsem teszed ezt. Nem árulod el nekem azt, ami bánt.

Bella az ajkait harapdálva nézett a fiúra. Annak szemeiben szomorúság csillant, amitől a lány még rosszabbul érezte magát. Ő el szerette volna mondani neki, tényleg, csupán nem tudta, mégis hogyan kezdje el, és fontos-e egyáltalán.

– Bella – fogta meg állánál a lányt. – Kérlek, áruld el, mi bánt! Ígérem, nem nevetlek ki, és semmi meggondolatlanságot sem teszek vagy mondok. De én nem bírom tovább nézni, hogy valami bánt! Esküszöm, addig nem engedlek elmenni a karjaimból, míg el nem mondod, legyen az bármilyen hosszú idő is.

Bella elmosolyodott, majd odadőlt Edward mellkasához. Fejét a fiú szíve felé helyezte, mire annak tulajdonosa elkezdte simogatni a hátát.

– Szívesen maradok veled örökre.

– Én komolyan beszéltem, Bella.

– Én is.

Edward megfeszült, bár próbált továbbra is nyugodtan ülni.

– Nem szeretném, ha emiatt bárki rosszul érezné magát…

– Nem fogja, csak, kérlek, áruld el nekem!

Bella lemondóan sóhajtott, amitől Edward boldogabb lett: tudta, hogy ez azt jelenti, hogy győzött, a lány elmeséli.

– Mikor kempingezni voltunk, Rosalie egészen… kedves volt velem. Viszont mikor visszaértünk, másnaptól kezdve újból hideg és merev lett velem szemben. Nem gyűlölködik, nem hangoztatja, mekkora veszélyt hozok rátok… Nem csinál semmit! Csupán köszön nekem, és ha nagyon muszáj, akkor megszólal a jelenlétemben, de egyébként lehet rajta látni, mennyire nem szívesen teszi. Miért csinálja ezt? Hiszen azon a hétvégén annyira jól el tudtunk beszélgetni, szerintem.

Bella várta, hogy Edward reagáljon mondandójára, de miután becslése szerint már egy perce nem szólalt meg, elhajolt mellkasától és felnézett rá.

Arca nem árult el semmilyen érzelmet, üres volt. Viszont szemeiben harag lángolt és sajnálat, ami megrémítette őt. Félve nézett rá, attól tartott, hogy olyasmit mondott el neki, amivel megbánthatta őt vagy Rosalie-t.

– Megbántad, hogy megtudtad, ugye? Nem akartam semmi rosszat, esküszöm… Csupán te mondtad, hogy tudni szeretnéd, így elmondtam neked. Most haragszol érte?

Edward szemei ellágyultak, ahogy az előtte levő lány szemeibe nézett. Íriszeinek mélyén viszont ugyanúgy ott maradtak a harag és féltés jelei.

– Ne okold magad, Bella! Igazából az én hibám, hogy Rosalie ilyen, amilyen…

Bella összezavartan nézett rá.

– A tied? Már miért lenne a te hibád?

– Mert a kemping alatt Emmett elmesélte, míg te Alice-ékkal beszélgettél a farönköknél, hogy Rose megpróbál barátságos és nyitott lenni feléd. Emmett azt mondta, hogy kiötlött egy tervet annak érdekében, hogy felmérje, milyen is vagy, és megtudna-e barátkozni veled.

– Vagyis Rosalie… a maga módján… akart elfogadni?

– Valahogy úgy, igen. De nekem nem tetszik az ő módja, a módszerei. Ahogy most viselkedik veled… Ezt elméletem szerint szintén a terve egy része. Arra lehet kíváncsi, hogy hogyan is reagálsz arra, ha újra közömbös lesz feléd, ha nem törődik veled. Rose szeret kísérletezgetni, legyen szó bármiről. Sajnálom, hogy ezt kell megélned…

– Ugyan, Edward! Ha Rosalie kíváncsi rám, én állok elébe minden általa kiötlött tervnek, annak érdekében, hogy megismerhessen. Ha ez így jó neki, nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megpróbálom kiállni ezeket a… próbákat.

Edward elmosolyodott, de mosolyában nem volt semmi őszinteség.

– Miért csinálod ezt? – suttogta – Semmi és senki nem kényszerít rá. Akár el is mehetnél tőlünk. Lehetne egy saját, normális életed, mint az összes többi embernek…

– Kérlek, Edward ezt most hagyd abba! Azért csinálom mindezt, mert szeretlek és veled akarok maradni – mindörökké! De ha ez neked problémát jelent…

– Ne szomorkodj, kérlek! – szólt közbe Edward, mikor látta megcsillanni a lány szemeiben a szomorúság apró szilánkjait. – Sose tudnék mást szeretni rajtad kívül szerelemből. Miért gondolod, hogy azáltal, hogy elmész, ez megváltozna? Egy cseppet sem változna, sőt… A hiányodtól szenvednék, és emiatt az irántad érzett szerelmem felerősödne… Hidd el, tudom, miről beszélek, ugyanis a saját hibámból sajnos már volt ebben részem…

– Szeretlek!

– Én is, Bella!

Edward lassan közelebb hajolt a lányhoz, szemeiket egymáséiba fúrták. Edward egy csigát megszégyenítő lassúsággal élvezett ki minden másodpercet, mikor pedig a lány lehunyta szemeit, ő is utánozta ezt, majd ajkait lágyan az övéihez érintette. Kezével végigsimított annak arcán, miközben érezte, hogy a lány ujjai a tarkója és haja közt vándorolnak. Ahogy egyre jobban közelebb húzódott hozzá, csókja ugyanúgy vált egyre követelőzőbbé. Érezte és hallotta, ahogy mellette Bella halkan zihál és kapkodva szedi a levegőt, mégse fogta vissza magát, csupán megtartotta csókjuk követelőző, szenvedélyes mivoltát. Ám mikor megérezte, hogy a lány a nyelvével közelít a szájába, erőteljesen hátra lökte magát, egészen a falhoz, melynek az lett az eredménye, hogy az egy vastagabb vonal mentén megrepedt.

Szinte szabályosan megegyezve a hatalmas zajjal – ami a fal Edwarddal való találkozását fejezte ki – kivágódott az ajtó, és Alice mellett Jasper és Emmett rontott be a szobába. Felmérték a helyzetet, mire Emmett Jasperrel együtt hangos röhögésben törtek ki. Alice is felvillantotta mosolyát, ám dorgáló tekintettel nézett Edwardra.

Bella a kanapén feküdt, bal lába a padlón volt, míg jobb keze a kanapé háttámláján pihent, jobb lábát felhúzta, míg mellkasa vadul zihált le-föl. Amint Alice-ék berontottak, és a fiuk elnevették magukat, arca lángokba borult, még jobban megfűszerezve zavarát.

Edward pár centivel a föld fölött, a falon egy kisebb mélyedésben volt megtalálható, ahonnan amint arrébb állt, törmelékek hullottak a padlóra. Szemügyre vette a falat, szakértői szemekkel, majd csak annyit hümmögött, hogy „megjavítható”. Tekintetét újból Bellára emelte, aki kissé még mindig zihált, de már illedelmesebb pózban volt megtalálható a kanapén. Ugyan egyikük sem emlékezett rá, hogyan is került fekvő helyzetbe, a történtek ellenére mégis mindketten élvezték a csókot.

– Minden rendben, fiatalok? – mosolygott Alice.

Bella zavartan bólintott, majd szemeit Edwardra emelte. Ő egy szempillantás alatt leült mellé a kanapéra, akit Alice is követett. Befurakodott a szerelmesek közé, majd kissé Bella felé fordult. Jasper és Emmett kimentek a szobából, magukra hagyva hármójukat.

– Mi volt ez a nagy zaj? Komolyan megijesztettetek…

– Ezúttal szerencsére csupán túlreagáltad a dolgokat, hugi.

Alice bosszúsan felmordult, mire Bella kérdőn felvonta egyik szemöldökét.

– Az a baja, hogy nem engedtem, hogy végig mondja, amit szeretett volna – mondta szája szegletében egy kisebb mosollyal Edward.

– Te se szereted, ha a mondandód közepébe vágnak – dünnyögte tettetett sértődöttséggel Alice.

– Nem, de morogni se kezdek…

– Ez most lényegtelen. Kérlek, menj ki a szobából, szeretnék kettesben beszélni Bellával!

Edward döbbenten pislogott az aprócska lányra. Alice felé fordult, mikor pedig látta, hogy nem fog egyhamar megmozdulni, felpattant a kanapéról és kihasználva a fiú állapotát, felráncigálta a kanapéról, és szabályosan kilökte a fiút annak tulajdon szobájából.

– Hé! Mégis mit akarsz neki mondani, amit én nem hallhatok? – cövekelt le az ajtó előtt pár centire.

Alice felsóhajtott.

– Tudod, ha rád tartozna, engedném, hogy meglesd a gondolataim között.

– Mit titkolsz előlem? – követelte szúrós szemekkel.

– Edward, menj ki, kérlek! Majd úgyis megtudod.

De a fiú csupán karba tette kezeit, és továbbra is villámokat szóró tekintettel nézett az előtte álló húgára.

– Nem.

– Ne akard, hogy kényszerítselek…

Edward arcán sötétség suhant át, végül lemondóan sóhajtott, megfogta az ajtó kilincsét, lenyomta, de mielőtt kilépett volna, megfordult, szólásra nyitotta száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, már a folyosón találta magát, szemben a csukott ajtajával.

– Csak azt akartam mondani, hogy a nappaliban leszek – mondta sértett hangnemben, majd megfordult és elindult a nappaliba. 

Bella kérdően nézett Alice-ra, aki Edward ajtaja előtt állt, majd lassan elindult felé és elhelyezkedett mellette a kanapén. Várt pár másodpercig, hátha megszólal a lány, de ő csak mosolyogva, jókedvűen nézett rá. Végül megelégelte ezt és ő szólalt meg először.

– Ez most mire volt jó? Úgy értem… Miért küldted ki őt?

Alice elnevette magát, mire Bella furcsán nézett rá.

– Ne haragudj, de… Ezt muszáj volt megtennem – vigyorgott.

– Elmondod, miért? – kérdezte kíváncsian.

– Örömmel – bólintott – Tudod, mikor Jasperrel együtt csatlakoztunk a Cullen családhoz, Edwarddal nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Jasper is elég hamar összebarátkozott vele, úgy emlékszem, hogy miután megérkeztünk, rá másnapra már régi cimborákként beszélgettek. Bár szerintem erre az is rájátszott, hogy Edward tudja a legjobban és leghamarabb megismerni az embert, hiszen ott van neki a gondolatolvasási tehetsége. Szóval, egy nap Jasperrel az egy éves évfordulónk volt, amit meg szerettünk volna ünnepelni. Ez persze nem olyan esküvős évforduló volt, hanem egy olyan, ami azt képviselte, hogy egy éve vagyunk együtt, mint egy pár.

Bella bólintott, jelezve, hogy érti, mire gondol.

– Jasper már pár nappal előtte gondolkodott, hogy hova menjünk, de szegény sose tudta elkerülni, hogy ne lássam meg a terveit, így mindig váltogatta azokat. De Edward ugye minden gondolatát ismerte már akkor. Így mikor arra került volna sor, hogy elinduljunk, Edward hirtelen elfoglaltságra hivatkozva megkérte Jaspert, hogy tartson vele egy halaszthatatlan ügyből kifolyólag. Jasper nem akart megbántani egyikünket sem, és én is bíztattam, hogy tartson Edwarddal, hiszen ha ennyire fontos, akkor majd később megünnepeljük a kapcsolatunk évfordulóját. Jasper hálás volt nekem, hogy megértem, majd eltűntek Edwarddal.

Alice egy kis szünetet hagyott, és kíváncsian nézett Bellára.

– Ezzel… Most vissza akarod adni Edwardnak ezt?

Alice csilingelően felnevetett.

– Igen, valahogy úgy. Ugyanis Jasperrel együtt csak másnap jelentek meg, akkor is délután, és igen jó hangulatban, majd közölte velem, hogy ezt ő csak egy ugratásnak gondolta, és hogy ne vegyem rossz néven. Én persze már akkor eldöntöttem, hogy valamikor vissza fogom adni neki ezt. Évekig türelmesen vártam a megfelelő alkalmat keresve, mikor is ez most kapóra jött. Haragszol érte?

– Nem, dehogy. De meddig akarsz fogságban tartani? – kérdezte Bella mosolyogva, mire Alice egy kápráztató mosollyal felelt, de szemeiben bűnbánat égett.

– Nos, én úgymond már mindent elterveztem és lerendeztem.

– Ez mit akar jelenteni? – kérdezte Bella, előre félve a választól.

– Még délelőtt felhívtam Charlie-t, mielőtt ideértetek volna, és megbeszéltem vele, hogy a hétvégén nálunk alhass. Azaz majd csak vasárnap estére kell hazamenned. De ugye ez nem gond? – kérdezte, látva Bella arckifejezését.

A lány pár pillanatig zavartan, álmélkodva bámult rá, majd rendezte vonásait.

– Nem, de akkor is akadnak problémák.

– Mégpedig?

– Nos, nincs nálam a fogkefém, se a pizsamám, se a ruhám, amit másnap fel tudnék venni… Ráadásul Charlie ennyire simán hagyta, hogy itt aludjak?

– Tudod, hogy Charlie kedvel engem – mosolyogta Alice, mire Bella akaratlanul is felnevetett. – Egyébként pedig már mindent elintéztem. Beszereztem egy új fogkefét, pizsamát, ruha felől pedig ne aggódj, majd kölcsönadok neked egyet – kacsintott rá Alice.

– Öhm… nos… ezek szerint már mindent alaposan kiterveltél.

– Igen.

– És arra is gondoltál, hogy hol fogok aludni?

– Az én szobámban is van egy ágy, nyugodtan alhatsz azon. Charlie-nak is azt mondtam, hogy nálam alszol, mert láttam, hogy így hamarabb bele fog egyezni – mosolygott Alice, mire Bella ledöbbent.

– A te szobádban is van egy? Ezek szerint a többiek szobájában is van?

Alice bólintott. Észrevette a lány zavartságát, mire elmosolyodott, és magyarázni kezdett.

– Az igaz, hogy mi nem alszunk. De azért másra szoktuk használni az ágyakat – mosolygott jelentőségteljesen, mire Bella fülig vörösödött.

Jobbnak látta, ha másról beszélgetnek, ugyanis nem szeretett volna a kelleténél többet beszélni erről a témáról.

– Jasper tud erről?

– Csak sejti. Érzi, hogy kissé feszültebb vagyok, mint szoktam lenni, és mikor rákérdezett, azt mondtam, hogy Edwardot akarom megviccelni, ahogy egykor ő is tette. Ezután szerintem már teljesen világossá vált számára, hogy miért is vagyok ilyen.

– Szerintem is. Egyébként miért pont mostanra időzítetted ezt? Hiszen már egy ideje együtt vagyunk Edwarddal – pirult el Bella.

– Igazából kapóra jött ez az egész. Ráadásul mivel eldöntöttem, így láttam is, hogy ezt fogom csinálni.

A lányok egymásra mosolyogtak, majd Alice kényelmesen felállt és az üvegablakhoz lépett. Kitekintett a tájra, szemeivel az erdőt fürkészte. Bella még mindig a kanapén ült, lábait felhúzta, karjaival átkulcsolta őket, fejét pedig térdén pihentette.

– Alice?

– Hm?

– Kérdezhetek valamit?

– Persze, Bella, bármit – fordult a lány felé, de még mindig az ablak mellett állt.

– Mikor meghallottátok azt a nagy zajt, akkor mire gondoltatok, hogy egyszerre hárman is bejöttetek a szobába?

– Tudod, ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

– Képes leszek megérteni.

Alice bólintott.

– Efelől semmi kétségem sincs.

– Akkor elmondod?

Pár pillanatig habozni látszott, de aztán bólintott, és ismételten leült Bellával szemben.

– Tudod, mikor legelőször Edward idehozott téged, éjjel beszélgettünk egy kicsit, míg hazajött átöltözni. Elmondta, hogy félt téged, hogy netalántán bántani fog, akaratán kívül is. Nagyon könnyen tudnánk ártani neked. Egy puszta ölelésbe is belehalhatnál… Sajnálom, nem akartalak megijeszteni!

– Nem, nem ijesztettél meg. Csupán akaratlanul is eszembe jutott, hogy már te is, Edward is és Esme is többször megöleltetek. És én egyik esetben sem éreztem magam veszélyben, sőt…

– Akár hiszed, akár nem, megértelek. Ismerem, milyen érzés, mikor egy ölelés számodra akkora biztonságot és menedéket jelent, mint még soha senkié, és mégis legbelül tudod, hogy ez veszélyes, hogy nem biztos, hogy az a helyes, hogy ezt teszed.

– Annyira örülök, hogy ilyen nyíltan tudok veled beszélgetni, Alice!

– Én is örülök, hogy ennyire jóban vagyunk. Bár én ezt már egy jó ideje tudom – mosolygott.

– Nem tudom, miért, de veled mindig annyira más beszélnem, mint például Jessicával vagy Angelával. Valami baj van? – kérdezte Bella, mert látta, hogy Alice arca elsötétedik, és a düh veszi át jókedvének helyét.

– Mond csak, Bella… Te igaz barátnődnek tartod Jessicát és Angelát?

– Ezzel mire akarsz kilyukadni?

– Csak, kérlek, mond el!

– Rendben. Angelával el tudok beszélgetni, hasonló a személyiségünk. Viszont előtte sose tudtam teljesen megnyílni, mivel mindig úgy éreztem, hogy van egy bizonyos fal, ami mögé elbújik, mert nem szeretné, hogy bárki is jobban megismerje őt. Jess pedig… neki nagyon nyitott, beszédes személye van. Szeret pletykálni is, ezért mindig meg kell fontolni, hogy mit is mondasz neki, ha nem akarod, hogy utána rajtad csámcsogjanak. Emiatt neki se tudok úgy megnyílni, mint nektek.

– Tehát nem?

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy mindkettejüknél van egy bizonyos határ, amit nem léphetek át, mert nem tudok, vagy nem engedik. Veletek nem érzem ezt ilyen téren.

– És mi a helyzet Mike-kal, Tylerrel meg Erickel?

– Velük csupán haverok vagyunk. Persze, mindannyian rendesek a maguk módján, de hát azért egy őszinte barátsághoz nem igazán találtuk meg a hangsúlyt, szerintem. Ha bármelyiküknek fontos lennék, akkor mikor Edward… elment, nem hagytak volna magamra. Ők viszont nem igen foglalkoztak velem, csupán te és a többi Cullen.

– Akkor nem hiányozna a társaságuk egy idő után?

– Nem igazán… Persze lehet, hogy valamennyire igen, de nem annyira nagyon, hogy ne tudjak nélkülük élni. Őszintén szólva, megromlott a kapcsolatom velük.

– Már megbocsáss, hogy ezt mondom, de én jobbnak is látom így.

Bella megütközve nézett Alice-ra.

– Micsoda?

– Edward ismeri őket a gondolataikon keresztül. Nem egyszer mesélte, hogy Jessica csupán azért van veled, mert melletted népszerűségnek örvend, és szeretne szaftos pletykákat hallani rólatok Edwarddal vagy rólunk. A lényeg, hogy a Cullenekről tudjon valami igazán jót mesélni a többieknek – fintorgott Alice – Mike és Eric nem annyira a belsőd, mint a külsőd miatt lógnak veled. Mind a ketten szeretnének veled járni, tetszel nekik, és Edwardot emiatt már jó néhányszor melegebb éghajlatokra küldték, de persze a szemébe mondani nem merik, ahogy neked sem. Habár, ha jól tudom, Mike már tett rá apró utalásokat, hogy jobb lenne neked Edward nélkül – Bella bólintott. – Na, látod. És persze ott van még Tyler is. Ő leginkább azért kezdett beszélgetni veled, mert egyszer majdnem elütött. Azóta is úgy tekint a ti „kapcsolatotokra”, úgymond, mintha emiatt jóváteheti azt, hogy majdnem elgázolt.

– És Angela? Őróla nem tudom elhinni, hogy lenne bármilyen hátsó szándéka…

– Jól gondolod. Ő csupán, mint már említetted, fél megnyilvánulni bárki előtt is. Nem igazán tudom, hogy miért, Edward se tudja. A lényeg, hogy közülük leginkább Angelát a legértékesebb elveszíteni. A többieket én a helyedben nem sajnálnám. Bár tudom, hogy ebbe nincs beleszólásom, és sajnálom, hogy megtettem, vagy ha megbántottalak, igazán nem akartalak. Csak ez most kikívánkozott belőlem.

Bella homályos tekintettel nézett Alice-ra.

Már egy ideje sejtette, hogy nem olyan őszinte a barátsága Jessicáékkal, de azt álmában sem gondolta, hogy ilyen fajta okok miatt sose volt az. Bár nem voltak olyan mélyen barátok, most mégis rosszul érintette őt, bántotta a dolog. Nem tudta, hogy ezután, hogyan fog tudni a szemükbe nézni, vagy beszélgetni velük, noha erre semmi oka sem lenne.

– Jól vagy? Megbántottalak azzal, hogy elmondtam, ugye? – kérdezte megkínzott arccal Alice.

– Nem a te hibád. Ne is beszéljünk erről, kérlek. Te csak felnyitottad a szemem, és elmondtad, amit már sejtettem valamilyen szinten. De miért nem Edward mondta meg nekem ezeket?

– Nem akart megbántani.

Egy ideig csend telepedett a szobára. Alice nem szólt egy szót sem, csendbe burkolózva nézte Bellát. Mikor viszont megelégelte a csendet, megszólalt.

– Hogy is jutottunk ehhez a témához? Hiszen arról beszélgettünk, hogy miért egyből hárman jöttünk be a szobába!

– Valóban. Én sem emlékszem tisztán, csupán zavarosan. De, kérlek, folytasd a történetét, hogy megtudjam!

– Nos, mint már mondtam, Edward beszélt velem, hogy félt téged. Én elmondtam neki, hogy mindenben számíthat rám. Ha kell, akkor én magam tépem le őt rólad, ha odáig fajulna a dolog. Erre ő azt mondta, hogy jobban örülne, ha valaki erősebb is a segítségemre lenne, mert nem hiszi, hogy egy vámpír elég lenne ehhez. Ugyanis ő attól tart, hogy ha ez bekövetkezne, akkor te sokk alá kerülnél, és nem tudnál megmozdulni sem, nem hogy eltűnni a közeléből. És amíg te a közelében lennél, addig Edward sem tudna tiszta fejjel gondolkodni. Ezért jöttünk be hárman most is, és előző alkalommal is. Jasper és Emmett azért, hogy lefogják őt, én pedig, hogy kimenekítselek a szobából. De persze Edward sokszor túlreagálja a dolgokat. Eddig még egyszer sem szorult a segítségünkre. Igazán jól bírja. Melletted hatalmasat változott, és ellenállóbbá is vált. Carlisle is mérhetetlenül büszke rá. Sejtette, hogy Edwardnak nagy önfegyelme van, de az, hogy ilyen sokszor van veled, és nem éppen több méter távolságra, meglepődött. Főleg, miután kiszívta a mérget, és mégis meg tudott állni. Nem kell félned Edward mellett. Ő sosem bántana. Nem tudna azzal a tudattal tovább létezni.

– Én nem is félek tőle. Sose féltem, mióta együtt vagyunk.

– Vagyis előtte féltél?

– Egyetlen egyszer. Mikor legelőször találkoztunk biológián. Ahogy nézett… a szemeiben olyan mérhetetlenül nagy düh lobogott… ráadásul teljesen éjfekete volt… Egyszerűen félelmetes volt.

– Hát igen, el tudom képzelni.

Pár pillanat némaság után Alice hirtelen az ajtó előtt termett, majd hátával megtámasztotta, beleadva minden erejét. Bella furcsán nézett rá, egészen addig, míg meg nem hallott az ajtó túloldaláról egy hatalmas dörrenést.

– Alice, mi volt ez?

– Nyugalom, Bella, nincs semmi baj. Csupán úgy látszik, Edwardnak nem tetszik a saját tréfája, amit egyszer elkövetett ellenem – mosolygott gonoszul, fél szemmel az ajtót figyelve.

Bella kérdőn felhúzta egyik szemöldökét. Nem értette, miért említi ezt Alice.

– Engedj be, Alice! Az csak egy ártatlan tréfa volt, ez viszont… – kezdte Edward az ajtó túloldaláról, miközben újabb csapás hangzódott a folyosóról.

– Ez is csak egy ártatlan tréfa – utánozta Edward hangját Alice.

Bella megdöbbenve figyelte, a lány mennyire élethűen és tökéletesen tudta utánozni a fiú  hangját, aki erre felbőszülve csapkodta öklével az ajtót. Félő volt, hogy kettéreped, vagy eltörik, és ha az ajtót esetleg sikerül betörnie Edwardnak, akkor egy nagyobb ütés erejével akár Alice-szal együtt is repülhet az az ajtó. Így felállt, és bizonytalan léptekkel elindult a lány irányába. Ő viszont felfigyelt rá, és felé fordította teljes figyelmét; csupán testével fogta vissza az ajtót.

– Bella, ne gyere közelebb! Ha Edward továbbra is ilyen bőszen folytatja az ajtó feldarabolását, akkor akár meg is sebesülhetsz – mondta kissé hangosabban a kelleténél.

A túloldalról hirtelen minden zaj elhalt, néma csend lett. Bella gyanította, hogy ez csupán annak köszönhető, hogy Alice a hangosabb beszédével próbálta figyelmeztetni a fiút, hogy akár egy nagyobb lökettel nem csak Alice-t, de Bellát is bántalmazhatja az ajtó betörésével.

Alice megnyugodva fújta ki a levegőt, majd leengedte karjait maga mellé. 

– Elment – mosolyogta – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen feladja.

– De mégis miért mondtad neki, hogy nem tetszik neki a saját tréfája?

– Jasper elgondolkozott azon, hogy mégis hogyan fog nekem sikerülni egészen holnapig eltiltani Edwardot tőled. Szegénykém csak későn kapott észbe, hogy erre nem igazán szabadna gondolnia, mindaddig, míg Edward két mérföldes körzetben van. De nem az ő hibája, nem tehet róla. Sokszor nehéz szabályozni, hogy mire is szabad gondolnunk és mire nem.

– Nehéz lehet.

Alice vágott egy fintort.

– Nem is tudod, mennyire. Igazán szerencsés vagy, hogy Edward nem hallhatja a gondolataid. Ezért annyira irigyellek néha.

– Pedig igazán nem kellene – pirult el Bella, mire kezét hátánál összekulcsolta, és lefelé tekintgetett a lábára.

Alice elnevette magát, majd odalépett a hatalmas CD gyűjteményhez. Egyik kezét csípőre tette, másik kezének egyik ujjával a száját ütögette, miközben azon gondolkozott, miféle zenét is tegyen be.

Bella odalépett a hatalmas üvegfalhoz, ami a szoba nagy részét elfoglalta, és kitekintett rajta. A horizonton, az erdőn át lehetett látni egy vékony csíkban, amint a Nap lenyugszik, hogy átadhassa helyét az éjszakának, a sötétnek, a csillagoknak, a Holdnak. A lány tekintete tovakalandozott az erdő fái közé. A rengeteg most valahogyan olyan félelmetesnek és sötétnek tűnt, mint még eddig sosem a Cullen házból kitekintve rá. Ahogy a gyenge, halvány fény fokozatosan eltűnt az erdőből, úgy lett a lány számára egyre veszélyesebb. Nem tudta, mitől is kellene tartania, ha az erdőre néz, de rossz előérzete támadt. Olyan baljósnak, annyira sötétnek és félelem keltőnek tűnt…

Bellának hunyorítani kellett, hogy jobban szemügyre vehesse a rengeteget. Tekintetével lassan pásztázta a fákat, mikor két fa közt egy elsuhanó foltot látott, mire megmerevedett.

– Alice… – nyögte Bella, majd hátrafordult, hogy tekintetével megkereshesse barátnőjét.

Ám a szobában nem látta sehol, helyette egy másik vámpír közeledett felé…