***

A nap további részét Edward szobájában töltötték, a fiú kanapéján. Ugyanúgy feküdtek rajta, ahogy még délelőtt a nappaliban, csupán Edward még a simogatás mellett a lány hajával is játszadozott.

– Tudtad, hogy Esmének nagyon nagy örömet okoztál azzal, amit délelőtt mondtál neki? Még a többiek is meghatódtak rajta…

Bella felemelte fejét a fiú  mellkasáról és a szemeibe nézett.

– Én csak azt mondtam neki, ahogy érzem. Valóban olyan nekem, mint…

– Az édesanyád – fejezte be helyette Edward, látva a lány szemein átvillanó fájdalmat.

– Igen – bólintott Bella.

– Tudod, kezdek féltékeny lenni rád – mondta Edward mosolyogva.

Bella meglepődve nézett vissza rá.

– Féltékeny? De hát miért? – értetlenkedett.

Edward halkan kuncogott.

– Mindeddig én voltam úgymond „Esme kedvence”, mivel engem ismert meg legelőször és fogadott el fiaként, ahogy én őt édesanyámként. Ahogy a többiek is csatlakoztak a családhoz, őket is ugyanúgy megismerte, megszerette, mint engem. Ugyan sose tett köztünk különbséget, a gondolataiban többször láttam, hogy engem különösen szeret. Mikor te beléptél az életembe, az életünkbe, Esme már akkor szeretett, holott még nem is ismert személyesen - ahogy te magad is mondtad. A szeretet mellett pedig hálás is neked, amiért elfogadsz, és viszont szeretsz engem. Ráadásul nem csak engem, hanem mindenki mást is. Tudod, mi mindannyian nagyon szeretjük Esmét. Carlisle-on kívül pedig senki nem igazán szokta mondani neki, mennyire is fontos ő. Te viszont már többször utaltál erre, délelőtt pedig a tudtára is adtad. Esme most már szinte jobban szeret téged, mint engem – vigyorodott el.

– Hűha… – Bella csak ennyit bírt reagálni.

Edward megsimította arcát.

– Én nem akarlak kitúrni téged sehonnan sem.

– Nem is túrsz ki – mosolygott a fiú.

– De hát az előbb azt mondtad, hogy…

– Hogy Esme szinte már jobban szeret téged, mint engem – bólintott. – Igen. De ez még nem jelenti azt, hogy engem kevésbé szeretne már. Éhes vagy? – kérdezte hirtelen.

– Nem – ráncolta szemöldökét Bella.

– Akkor öltözz fel! Máris indulunk.

– Rendben. 

Bella éppen a kabátja cipzárjával küszködött, ami sehogyan sem akart megmozdulni. Dühében már szinte ott tartott, hogy letépi magáról, mikor Alice odaszökkent hozzá.

– Segítsek? Látom, elakadtál kicsit – mosolygott a bejárati ajtó mellett ácsorgó lányra.

– Igen, kérlek. Utálom, hogy ennyire béna vagyok…

– Tessék, kész is van. Becsípődött a kabát anyagába, ezért nem bírtad felhúzni.

– Köszönöm, Alice. Mihez is kezdenék nélküled? – mosolygott rá.

Alice viszonozta, majd belekarolva a lányba kisétált a szabad levegőre.

Bella mélyen beszippantotta magába a friss levegőt, lehunyt szemmel élvezve azt. Mikor mosolyogva kinyitotta szemeit, Edward arcát pillantotta meg sajátjától pár centire, aki szintén vigyorral arcán figyelte őt.

– Hmm… Már tudom, minek van ilyen jó illata – incselkedett Bella.

Edward még mindig vigyorogva, kérdőn felhúzta fél szemöldökét.

Alice már Jasper mellett ácsorgott, Rosalie-ra és Emmettre várva, miközben beszélgetéssel ütötték el az időt.

– Ezt akár én is mondhatnám – válaszolt Edward.

Majd hirtelen elkezdte csiklandozni Bella oldalát, aki erre visítva felnevetett a nem várt „ostromtól”.

Mindenki feléjük kapta fejét; mindannyian szélesen elvigyorogtak, mikor meglátták kettősük játékát.

Bella vergődve próbált szabadulni Edward csiklandozásából, de ez nemigen sikerült neki. A kapálózás miatt Edward fel-felgyűrte a lány kabátját, így ujjai hozzáérhettek annak bőréhez, melynek hatására még erőteljesebben kezdte csiklandozni. Bellával együtt, felszabadultan nevetett, felmentve a gondok, fájdalmak alól; kacagásuktól volt hangos a ház mellett húzódó erdő.

– Ne, ne, kérlek, hagyd abba! – könyörgött visítozva Bella.

Edward úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a lány rimánkodását.

– Edward!

– Mondtál valamit? – nevetett a fiú.

– Gonosz vagy!

– Tudok róla.

– Kérlek, engedj el! Nekem levegő is kell – dobta be mentőötletét Bella.

Edward kuncogva engedte el.

Bella hevesen hullámzó  mellkassal, mosolyogva vette ezt tudomásul.

Edward még mindig őt figyelte, szélesen vigyorogva, ahogy levegő után kapkod.

Bella ránézett, majd hirtelen futásnak eredt az erdő felé, miközben önfeledten kacarászott. Edward játékával sikerült kivernie a fejéből az elmúlt napokban történt szomorú eseményt.

A fiú mosolyogva, felhúzott szemöldökkel követte őt szemeivel, miközben utána kiáltott.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan!

Bella nem felelt, tovább futott.

Így Edward megcsóválta fejét, és utána eredt.

Bár a lánynak húsz méter előnye volt, ő mégis tized másodperc alatt beérte. Elkapta derekánál, és belecsókolt nyakába. Bella ettől kellemesen összerándult, majd már csak azt vette észre, hogy ismét a ház előtt állnak.

– Ez nem igazságos! – nevetett.

– Előbb indultál, úgyhogy nagyon is az – ellenkezett kuncogva a fiú.

Emmett lépett oda hozzájuk, nyomában a somolygó Rosalie-val.

– Akkor indulhatunk?

– Persze.

Bella nevetése azonnal elhalt, de még a mosolya is lelohadt az arcáról, mikor észrevette, hogy senki sem a garázs felé indul, hanem az erdő fele veszik útjukat. Nyugtalanul fészkelődni kezdett Edward karjaiban - azóta sem tette le őt a saját lábaira -, aki erre a mellkasához szorította fejét.

– Ugye nem…? – kérdezte reménykedve Bella.

– Csak hunyd le a szemed.

Bella utolsó reménye is elszállt emiatt a mondat miatt, így inkább a mellkasa felé  fordult, kezét maga elé téve.

Alice megmosolyogta párosukat, majd Jaspert kézen fogva futni kezdtek a tisztás felé. Ők ketten vezették most őket, mögöttük szorosan Rosalie és Emmett rohant, majd Carlisle és Esme párosa jött, a sort zárva pedig Edward futott, karjai közt Bellával. Utóbbi nem akart annyira gyorsan futni, mint szokott, nehogy megijessze Bellát vagy netán rosszul legyen a lány.

Ugyanarra a helyre igyekeztek, mint legutóbb, ahova Forksba költözésük óta kijártak játszani.  

Amint mindannyian megérkeztek, mindenki azt csinálta, amit az évek során, ha játszottak.

Carlisle Jasperrel elkezdte megrajzolni a négyzetet, kijelölték a bázisokat.

Alice Emmettel melegített be: egy labdát dobáltak egymásnak, emberi szemnek láthatatlan gyorsasággal.

Esme Rosalie-val beszélgetett, miközben a szőke lány ellenőrizte kinézetét egy kis zsebtükörben.

Edward lehajolt Bellához, félresöpörte haját, és egy puszit nyomott a füle mögötti gödröcskére. A lány erre összerezzent; felnézett a fiú szemeibe.

– Máris itt volnánk? – kérdezte Bella.

– Bizony.

Edward még közelebb hajolt hozzá, orrával súrolta a lány bal orcáját, orrát. Mindketten lehunyták szemüket, ajkaikkal a másikét kényeztették.

Ez nem volt olyan szenvedélyes és mohó, mint amiket az elmúlt két napban egyre többször váltottak. Nem. Ez telve volt szeretettel, gyöngédséggel; pont az ellentettje volt.

Ajkukkal hosszabb puszikat adtak egymásnak. Bella felemelte bal kezét, rátéve Edward jobb orcájára pedig simogatni kezdte. Minden mostani érintésük telis tele volt szerelemmel, amit a másik iránt éreztek.

Nem bírtak a másik nélkül létezni, tudták jól. Hiszen ők ketten adtak egyet, egy teljes egészet. Kiegészítették a másikat, egymást. És bár - főleg az elején - voltak olyanok, akik nem nézték jó szemmel a kapcsolatukat, sőt, egyenesen ellenezték vagy nem jósoltak nekik hosszabb közös jövőt. De az idő és a szerelmük fokozatos erősödése őket bizonyította.

Edward egy utolsó puszit nyomott a lány szájára, majd mosolyogva távolabb húzta fejét. Letette Bellát a földre, átkarolta derekát és közelebb vezette őket a többiekhez.

– Na, akkor kezdhetjük? – kérdezte lázasan csillogó szemekkel Emmett.

Ahogy Bella körbenézett, mindenkin látta, hogy legalább annyira izgatott, mint Emmett. Hiába…  régen játszották szeretett játékukat.

– Kezdhetjük – bólintott mosolyogva Alice.

Emmett hangos üvöltésben fejezte ki örömét és izgatottságát, majd Jasperrel és Carlisle-lal együtt elfoglalta helyét.

Alice megragadta a labdát, és elindult a dobó helyére.

Rosalie felkapott egy ütőt, és beállt a helyére.

Esme közelebb lépett Belláékhoz.

– Kívánj sok sikert! – csókolta homlokon Edward Bellát, és ő is elfutott a helyére.

Bella mosolyogva figyelte szerelme távolodó alakját.

– Gyere, menjünk oda – mutatott Esme egy viszonylag távolabbi pontra.

Bella bólintott, mire elindultak.

– Sose szoktál játszani? – kérdezte Bella.

– Még eleinte, egyszer-kétszer játszottam. Már akkor is észrevettem, hogy csalnak. Szóvá is tettem, de persze, tagadták. Így eldöntöttem, hogy akkor én nem játszom, csupán bíró leszek.

– Nem bántad meg?

– Nem. Bár néha-néha engem is magával ragad a játék szenvedélye. Ilyenkor én is beállok közéjük egy-egy ütésre.

Belláék közben elérték az Esme által kijelölt pontot. Figyelmüket a játékra emelték, melyben Alice készülődött dobáshoz.

Az ütő Jasper kezében volt, míg az elkapó posztot Carlisle töltötte be. Alice csavartan dobta a labdát, amit Jasper sikeresen elütött. Emmett a labda nyomába eredt, csakúgy, mint Edward, miközben Jasper futni kezdett. Rosalie a pálya szélénél álldogált, várva, hogy ő is újból sorra kerülhessen. Edward Emmettel a sarkában futott a labda után. Elrugaszkodott a földtől, majd a levegőben elkapta a labdát, amit nyomban vissza is küldött Carlisle-nak.

Carlisle kinyújtotta érte kezeit, és szinte szabályosan Jasper becsúszásával el is kapta azt. Mind a hatan egyszerre fordultak Esme felé, várva az ítéletet.

– Carlisle előbb elkapta – mondta Esme.

– Ez nem igaz! Mindkettő egyszerre történt – dacoskodott a visszatérő Emmett.

– Nem, mert Jasper tized másodperccel előbb becsúszott – kelt a fiú védelmére Alice.

– Alice, Esmének igaza van. Carlisle előbb elkapta – szólalt meg Edward.

– Nem, nem, nem. Alice-éknak van igaza. Jasper gyorsabb volt – szólt közbe Rosalie is.

Bella csendesen hallgatta a többiek vitáját arról, ki is volt a gyorsabb. Ő nem igazán tudott hozzászólni. Számára egyenlő volt, mindketten egyszerre mozdultak.

– Bella – zökkentette ki Bellát Esme hangja.

– Igen?

– Te hogyan láttad?

Bella pislogva meredt Esmére, de azért megosztotta vele az általa látottakat.

– Uhm… szerintem döntetlen.

– Hah! Látjátok? Bella szerint is egyszerre volt mindkettő! – ujjongott Emmett.

– Már meg ne sértődjön senki, de Bella nem láthatta olyan élesen – szólalt meg halkan Rosalie.

– Így van – helyeselt gyorsan az érintett. – Valóban elég gyorsan történt.

– Na, ugye…

– Ahelyett, hogy veszekszünk, kérdezzük meg a két szóban forgót – hozakodott el ötletével Esme.

– Én nem figyeltem, hogy Carlisle mikor kapta el a labdát – vallotta be Jasper.

– Én szerintem egyszerre kaptam el a labdát, és csúszott be Jasper.

– Jó, akkor ezek szerint hárman állítják, hogy döntetlen, ketten-ketten, hogy az egyik gyorsabb volt, míg Jasper nem látta – összegezte Esme. – Ezek szerint akkor döntetlen.

– Na, de… – kezdte volna a tiltakozást Rosalie, de Emmett leintette.

– Akkor folytassuk!

Majd, mint egy végszóra újból mindenki felvette pozícióját.

– Nahát – nyögte Bella, utalva az előbbiekre.

– Igen. Eléggé mások tudnak lenni, ha a játékról van szó.

– Nem, nem arra mondtam. Hanem arra, hogy mennyire gyorsan és rutinos könnyedséggel simítottad el az ügyet.

Esme rámosolygott Bellára, megrántva vállait.

– Több évtized tapasztalattal a hátam mögött már gyerekjáték.

Rövid hallgatásba burkolóztak, mialatt figyelmüket a játékra fordították.

Ismét Alice dobott, de most Edward ütötte el játszi könnyedséggel. Pár másodpercen belül megkerülte a pályát; Bella számára egy csíkká folyt össze. Mikor Rosalie visszaküldte a labdát Carlisle-nak, Edward már rég beért, ezzel pontot szerezve.

– Egyébként úgy látom, neked sem esik nehezedre lenyugtatni a kedélyeket – mosolygott Esme.

– Ezt hogy érted? – nézett rá zavarodottan Bella.

– Nem kis dolog lecsillapítani Edwardot, ha éppen támadni akar. De más esetben is nehéz szokott lenni, hiába próbál úriemberként viselkedni, ha az indulatai magával ragadják őt.

– De hát csupán közé  és Tanya közé álltam – vált világossá Bella számára, Esme mire is akart kilyukadni.

– Ezzel pedig máris elérted, hogy rád is tekintettel legyen, hogy ne bántson téged. Hidd el, én láttam rajta, hogy amint ezt tetted, rögtön megingott, csupán nem igazán mutatta ki.

– Csak azért tettem, mert nem akartam, hogy később megbánja. Ráadásul a barátságotokat sem akartam tönkretenni… de sajnos, mégis sikerült.

– Emiatt ne legyen bűntudatod. Carlisle már döntött, ezen már nem igazán segíthetsz. Tanya pedig megérdemelte, saját maga harcolta ki. Amúgy jól is tetted, hogy közéjük álltál. Ezzel is bizonyítottad, hogy te igenis nagyon jól ismered már őt, és tudod, hogy milyen.

Bella bólintott, majd tekintetével újból a játékot kezdte figyelni.

Most Emmett volt az ütő, míg továbbra is Alice volt a dobó, Carlisle pedig az elkapó.

Emmett sokkal erőteljesebben ütött bele a labdába, mint a többiek, így Bellának egy pillanatra a fülére kellett tapasztania kezeit a hangos csattanástól, ami az ütő és a labda találkozásából keletkezett. Mikor Emmett már futott, Edward és Jasper a labda után eredtek. Mindketten ugráshoz készülődtek, melynek következtében a levegőben összeütköztek, és a földre zuhanva hatalmas dörgést eredményeztek. Bella ijedten tett egy lépést a kettejük irányába, de rögtön megnyugodva vissza is lépett, mikor azok ketten kacagva keltek fel a földről, bár a labdát nem sikerült elkapniuk. Edward tekintetével megkereste Bellát, rámosolygott, mire az megkönnyebbülve viszonozta.

Esme elkapta ezt a pillanatot, és mosolyogva szólalt meg, habár Bella helyett a többiek játékát nézte.

– Nagyon szeret téged.

– Én is őt – pirult el Bella.

– Látszik is rajtatok, hogy boldogok és kiegyensúlyozottak vagytok együtt, még a körülmények ellenére is – bólogatott Esme.

– Edward hatalmas segítség most nekem, ha ő ezt nem is tudja. Nem hiszem, hogy ennyire könnyen és hamar túl tudtam volna tenni magam a történteken. De az merőben sokat segít, hogy itt van velem, és próbálja elterelni a figyelmem.

– Igen. Fontos neki, hogy boldognak lásson.

– Ahogy nekem is, hogy ő az legyen. Tudod, Esme, mikor egyikünk szomorú vagy maga alatt van, akkor a másik is rosszul érzi magát, mert át tudjuk érezni a másik szenvedéseit. Ezért is próbáljuk minél gyorsabban és hatásosabban boldoggá tenni őt.

– Ez rendkívül szép és nemes dolog. Örülök, hogy egymásra találtatok.

– Én is – mosolyogtak egymásra

– Nem szép dolog kibeszélni a másikat – kiáltotta oda Edward; szája szegletében mosoly bujkált.

Esme és Bella egyszerre kapták a fiú felé a tekintetüket. Esme bűntudatosan elmosolyodott, míg Bella kinyújtotta rá a nyelvét, mire Edward hangosan felnevetett.

– Nem szép dolog kihallgatni sem a másikat – kiáltotta vissza Bella.

– Tudod, hogy mindig felfigyelek a nevemre!

– Örülök, hogy ezt megbeszéltük, de nem térhetnénk vissza a játékhoz? Még egy dobás hátra van, utána addig beszélgethettek, ameddig csak akartok! – szólt közbe a játék hevétől boldogan mosolyogva Emmett.

Edward rákacsintott Bellára, és visszaállt helyére.

Bella most nem követte őt a tekintetével, mert meglátta az erdő szélénél egy magas alak sötét sziluettjét. Nyugodt légzése zihálásba csapott át, szívverése felgyorsult. Ugyanazt az árnyat látta, mint már két alkalommal. Most viszont a mező másik oldalánál, a Cullenéktől távolabb, a sötétségbe burkolózva álldogált. Bella érezte, hogy az ismeretlen alak egyenesen őt figyeli, mire tett felé egy bátortalan lépést.

Esme épp a többieket szidta, hogy az utolsó dobásnál sem tudnak kiegyezni úgy, hogy ne kapja őket csaláson. Senki nem figyelt rá, mindenki a veszekedésben való igazáért küzdött.

Bella tett még pár lépést az idegen felé, aki továbbra is nyugodtan, mereven állt ott. Gyorsabb tempóra váltott, kocogásra, mert minél előbb oda akart érni. Az árny továbbra is mereven bámulta őt.

Most végre megtudom, ki is ez az idegen – futott át Bella agyán az izgatott gondolat.

A kocogásból futás lett, de még így se érte el a mezőnek a felét sem. De ő nem adta fel, ahhoz túlságosan elszánt és kíváncsi volt.

Az árny hirtelen és gyorsan elfordította fejét, arra a pontra meredve, ahol Cullenék voltak.

Bellának erre hirtelen feltűnt a nyomasztó, vészjósló csend, mire megtorpant és ő  is a többiek felé fordította fejét. De ott most nem volt senki sem…

Hova tűntek? – hunyorgott, és érezte, ahogy a hatalmába keríti a félelem.

Bella visszanézett az árny irányába, de nem látott semmit sem, mert egy alak eltakarta előle. A semmiből előtűnt idegen megfogta őt a könyökénél, mire Bella ijedten felsikított. 
 

* Jodi Lynn Picoult idézet

** Trish Morey idézet, bár picit átírtam

*** Erich Wolf Segal idézet, bár picit ez is át van írva