Bella reggel egy hideg fuvallatot érzett a hátán, mire összeborzongott, és álmosan motyogni kezdett.

– Edward… Edward, te vagy?

– Ébren vagy, Bella?

Az utóbb kérdezett érezte, hogy két hideg kéz rázogatja őt finoman, ezzel késztetve arra, hogy kinyissa álomtól ittas szemeit.

Kába tekintettel nézett maga mellé, ahol azonban nem az ült, akire számított.

– Rose? Hát te? Hol van Edward?

Rosalie egy elnéző mosollyal nézett le rá.

– Edwardnak megbeszélnivalója akadt Carlisle-lal. Mivel pedig Alice is vele tartott, így megkértek, hogy figyeljek rád.

Bella elnyomott egy ásítást, miközben ülőhelyzetbe tornázta magát.

– Nem azért kérdeztem… csak meglepődtem, hogy téged talállak itt.

– Persze, ezzel nincs semmi baj.

Rosalie felállt az ágyról, karba fonta kezeit, és odasétált az ablak mellé, míg elnyomott egy halk sóhajt.

Bella furcsán nézett a lány után.

– Valami baj van?

Rosalie nem válaszolt.

– Mi baj van, Rose? Talán… talán Edward meggondolta magát? Vagy esetleg ti mégsem szeretnétek, hogy a családotokhoz tartozzak?

Rosalie visszafordult Bella felé, akinek tekintetében a félelem és a kíváncsiság honolt.

– Edward nem gondolta meg magát, és mi továbbra is úgy tekintünk rád, mintha már a család tagja lennél. Független attól, hogy még nem vagy vámpír.

– Akkor mi a baj? Mert igenis érzem, hogy valami gond van!

– Csak… nem vagyok benne biztos… úgy érzem… – Rosalie bosszankodva felhorkantott, és ismét visszafordult az ablak felé.

Bella összezavarodva meredt rá. Aztán óvatosan kikelt az ágyából, és egy szál hálóingben odasétált a lány mellé, kezét annak egyik vállára téve.

Rosalie összerezzent ettől az érintéstől.

– Látom rajtad, Rose, hogy van valami gond – kezdte halkan Bella – Nekem elmondhatod. Nem kell eltitkolnod előlem. Azt hiszem, vagyunk már olyan viszonyban, hogy tudd, hogy rám számíthatsz.

A szőke lány lassan ráfordította tekintetét.

– Igen. Tudom, hogy rád lehet számítani, ezt már bizonyítottad. De… nem tudom… ha elmondanám ezt neked… akkor esetleg… ahh! – mordult fel.

– Nyugodtan elmondhatod. Ne félj a következményektől! – bíztatta Bella töretlenül.

Rosalie egy pillanatig még rajta tartotta szemét, majd bólintott, és elindult az ágy felé.

– Rendben, elmondom. De előbb üljünk le!

– Rendben.

Rosalie leült az ágy szélére, míg Bella visszaült oda, ahol az előbb még aludt.

Nem akarta sürgetni a lányt, azt szerette volna, ha magától osztja meg vele azt, ami a szívét nyomja. De legbelül már szinte teljesen felemésztette a kíváncsiság, amit Rosalie viselkedése csak fokozott. Mikor úgy érezte, nem bírja tovább, és megkéri, hogy kezdje el végre, megszólalt.

– Nem igazán tudom, hogy hol kezdjem.

– Egyáltalán miről akarsz beszélni? Mivel kapcsolatos? – kérdezte kíváncsiskodva Bella.

– Veled kapcsolatos… meg velem.

Bella nyelt egy aprót, de azért bólintott.

– Ez kezdetnek nem rossz.

Rosalie fanyarul elmosolyodott; ám miután lehervadt róla a mosolya, újból sóhajtott egy aprót, majd felnézve a lány barna szemeibe, belekezdett mondandójába.

– Kérlek, ne érts félre, én szeretném, ha te is a családhoz tartoznál, még akkor is, ha már most családtag vagy. De nem igazán helyeslem, hogy te is vámpírrá válj…

Bella ahelyett, hogy ledöbbent volna, vagy dühös lett volna a lányra, megértően nézett rá. Rosalie ezt észrevette, és összezavarodva kérdezett rá.

– Még csak nem is vagy dühös?

– Nem. Megértem, hogy miért mondod ezt. Legalábbis… gondolom, hogy miért.

– Miért? – ráncolta össze szemöldökét.

– Edward mesélt róla, hogy neked… mennyire nehéz ez az egész.

– Nem is tudod, mennyire nehéz volt eleinte… Mikor még nem volt mellettem Emmett, akkor igazán rossz volt. Nem találtam a helyem, nem leltem semmi örömöt ebben a létben. A legtöbb szabadidőmet is inkább a fürdőszobába zárkózva, a tükör előtt töltöttem… egyetlen vigaszom volt: az, hogy szebb lettem, mint amilyen emberként voltam. Ha bárhol megláttak, mindenki irigykedve vegyes áhítattal nézett rám. És én élveztem minden pillanatát. Igaz, ezt még most is élvezem – mosolyodott el egy pillanatra.

– De hát már veled van Emmett, egy szerető család is körülvesz… ráadásul még gyönyörű is vagy, és gazdag.

– Igen. De egy kívánságom sosem teljesülhet…

– Mégis mi?

Rosalie mélyen belefúrta tekintetét Belláéba.

– Nem születhet kisbabám.

– Ó…

Bella tudta, hogy nem valami frappáns válasszal állt elő, de akkor nem tudott mást kinyögni.

Eddig még bele sem gondolt, hogy ha ő vámpír lesz, akkor nem szülhet, mert a teste akkor már nem lesz képes fejlődni, átalakulni. Márpedig egy kisbaba kihordásához ez elengedhetetlen.

De ő mégsem érzett emiatt szomorúságot. Még sose gondolt bele abba, hogy egyszer ő  is édesanya legyen. Neki már a gyerekkora is úgy telt, mintha a tulajdon édesanyja lett volna a gyermeke. Sokkalta érettebb és megfontoltabb volt már akkor is, mint Renée. Emiatt soha, egy pillanatra sem ugrott be neki a gondolat, hogy ő gyereket szüljön…

– Ha eldobod magadtól az emberi életedet, akkor azzal együtt lemondasz a kisbaba vállalásról is, de még arról is, hogy napos helyen élj, emberek között.

– Nem baj. Én már döntöttem. Nem fogok visszakozni, főleg nem most, hogy Edwardot is sikerült rávennem.

– Az emlékeidet is el fogod veszteni egy idő után.

– Ha ember maradnék is, öreg koromra szintén ez a sors várna. És csak az emberi emlékeim fognak eltűnni.

– Na, és mi lesz akkor, ha már a tulajdon szüleidre sem fogsz emlékezni?

– Van róluk fényképem.

Rosalie felsóhajtott.

– Egy fénykép nem tudja feltétlen ugyanazt adni, mint egy emlék. Egy emlékben hallani véled a hangját, a nevetését, látod az arca mimikáit, érzed az illatát, de egy fényképen… mindezek elvesznek.

– Le akarsz beszélni, hogy olyanná váljak, mint amilyen t is vagytok?

Rosalie beharapta alsó  ajkát.

– Nem. Én… csupán… nem akarom, hogy abba a hibába ess, mint én.

– De én nem akarok kisbabát! Sem most, se máskor!

– Viccelsz? – nézett rá hitetlenkedve a szőke lány.

– Nem, nem viccelek. Komolyan mondom. Tudod, még mikor anyuval éltem… szinte én vigyáztam rá, én óvtam a bajtól, a rossztól. Korán fel kellett nőnöm, és ez a szülő-gyermek kapcsolat kissé más szereposztásban történt, mint ahogyan annak lennie kellett volna. Mindig is én voltam az kettőnk közül, aki érettebb gondolkodású volt. Anyu szerette lazán venni a dolgokat, és emiatt nem egyszer sült el rosszul a dolog. Többször adtam neki tanácsokat, és mikor látta, hogy azok többnyire beválnak, mindig tőlem kért segítséget. A kapcsolatunk kezdett olyanná válni, mintha én lettem volna a szülő, és nem fordítva… Utána viszont jött Phil, és ezzel ez a probléma is megoldódott.

– Emiatt nem szeretnél édesanya lenni?

– Részben. Nekem már kijutott ebből az „anya-szerepből”, és nem is vágyom kisbabára.

– De ha megszületne a saját kisbabád… az teljesen más dolog lenne, mint az, amit elmeséltél!

– Persze, lehetséges, hogy más lenne. Sőt… De én továbbra sem szeretnék édesanya lenni. Rose, kérlek, higgy nekem!

– Hiszek neked, csak nem könnyű megértenem, amit mondasz. Nekem minden vágyam lenne egy kisbaba, te pedig nem is akarnál még csak terhes sem lenni – csóválta meg fejét.

– Nekem tökéletesen elég egy örökkévalóság Edwarddal és veletek. Nem kell több vagy más. Ennyi elég.

– Hát, hallod, te nagyon bele vagy habarodva a bátyámba! – kacagott fel Rosalie.

Bella fülig elpirult, kezével a takarót kezdte babrálni, szemeit lekapta Rosalie-ról.

Hosszú pillanatokig csak a szőke lány nevetésétől volt hangos az egyébként üres szoba, ám mikor az is elhalt, Bella megszólalt.

– Miért mondtad azt, hogy nem helyesled, hogy vámpírrá váljak? Illetve, hogy nem akarod, hogy én is abba a hibába essek, mint amelyikbe te is?

– Nem tudom, elmesélte-e már valaki az én vámpírrá válásomnak a történetét.

– Nem, még senki – nézett fel a szemeibe Bella. – Csak annyit tudok, hogy Carlisle változtatott át.

– És kíváncsi lennél rá?

– Igen. De nem akarok tapintatlan lenni…

– Nyugalom. Elmesélem. Én 1915-ben születtem Rochesterben, ami New York államban található. A szüleim teljesen középosztálybeliek voltak, apám bankban dolgozott, míg anyám otthon nevelt minket; de mindketten többet akartak. Előkelőbbek akartak lenni, módosabbak, gazdagabbak. Ők sosem elégettek meg szinte semmivel sem. Ez kihatott rám is. Akartam az élet fontos dolgait. Akartam egy csodálatosan szép házat, egy férjet magam mellé, aki megbecsül és szeret, és nem legutolsó sorban gyerekeket. Ráadásul egy hatalmas esküvőt is, ahol a városban levők mindegyike meghívott lett volna, és ahol mindenki csakis engem csodálna. Fiatal, bohóság – mosolyodott el. – De nevezhetjük felszínességnek is. Amikor tizennyolc éves lettem, mindennél jobban vágytam egy kisbabára. És életemben először, szörnyen féltékeny lettem az egyik barátnőmre. Ő akkoriban szült, egy csodálatos, angyalarcú, fekete, göndör hajú kisfiút. Nagyon sokszor elmentem az ő és a férje házába, hogy órákig játszhassak, vagy csak gyönyörködhessek a csöppségben.

Rochesterben élt egy királyi család is. A King család. A bank, ahol az apám dolgozott, Royce Kingé volt. A fia, II. Royce King is ott volt a bankban az egyik nap, mikor nekem kellett elvinnem az apám ebédjét. Akkor látott engem először, ugyanúgy, ahogy én őt. Aznap este már egy csokor rózsa várt rám. Minden este küldött nekem egy-egy csokor rózsát; ő így udvarolt. Nem mondom, Royce is csinos volt; világosabb haja volt, mint az enyém, és halványkék szeme.

Ismertségünk után két hónapra rá már jegyesek voltunk. Pazar esküvőt terveztünk. Akkor úgy éreztem, mindent megkaptam, amire valaha is vágytam. Egy királyi családba fogok beházasodni, dúsgazdag leszek, lesz egy férjem, és a hatalmas King birtokon fogok élni, amelynek az udvarán az én angyalarcú, szőke gyermekeim fognak szaladgálni, nevetni. De ez így túlságosan is mesébe illő lett volna, ha igaz lett volna, nemde? – vágott egy fájdalmas grimaszt, majd folytatta.

Aznap este is a barátnőmtől tartottam hazafelé. Késő áprilishoz képest igazán hideg volt. Egy szűkebb utcán vezetett át az utam. Nagyon sötét volt az utcákon, bár a lámpák már égtek akkor. Megszaporáztam a lépteimet, de amint befordultam a sarkon, láttam, illetve hallottam, hogy egy törött utcai lámpa alatt részeg férfiak nevetgélnek hangosan. A házunk már csak pár utcányira volt, és már haza akartam érni, így nem törődve velük elindultam feléjük.

Bellában remegés futott végig. Túlságosan ismerős volt neki ez a jelenet… a sötétségbe burkolózó, vészjósló utcák, a részeg férfiak, a hideg… Mind-mind egy másik estére emlékeztette őt, ami viszont vele történt meg…

– Már csak pár lépés választott el engem tőlük, mikor meghallottam egy ismerős hangot. Egy túlontúl ismerős hangot, ami a nevemen szólított. A tekintetem feléjük fordítottam, mire észrevettem, hogy mind jól öltözöttek voltak. Vagyonosok, és fiatalok. De az, aki a nevem kiabálta, az magához rántott hirtelen, mire én megbizonyosodhattam afelől, hogy Royce szólított le. Pár barátjával üldögéltek ott a koszban, és mindegyikük eszét teljesen elvette az alkohol. Részegek voltak. Mire akár feleszmélhettem volna, hogy kiszabadítsam magam Royce szorításából, az egyik barátjának szólt oda. Azt kérdezte tőle, igaza volt-e azzal kapcsolatban, hogy szebb vagyok, mint az ő női együttvéve. Ő erre csak nevetett, és azt mondta, hogy túlságosan sok a ruha rajtam ahhoz, hogy meg tudja állapítani.

Bellának akadozóvá  vált a lélegzete, a szíve felgyorsult. Tudta, hogy mi fog most következni, mégse akart hinni a füleinek.

– Ekkor Royce letépte rólam a ruháimat a barátai segítségével, és mindannyian megerőszakoltak. Miután megkapták azt, amit akartak, ott hagytak engem teljesen meztelenül, véresen, meggyalázva a koszos utcán. Annyi erőm sem volt, hogy felkeljek onnan, hogy magamra vegyem a ruháimat. Azokat a ruhákat, amik már darabokban hevertek szerte-szét. De nem is érdekelt. Akkor ott feladtam, és vártam a megváltó halált. Nem kiabáltam segítségért sem. Meg akartam halni. Sose vágytam még annyira semmiért sem, mint akkor azért. Ám mégse így történt…

Carlisle kiszagolta a vért a sikátorból, ahol én a halál után vágyakoztam, és magával vitt. Azt hittem, meghaltam. De mikor a fájdalom tompulni látszott, mikor úgy éreztem, most végre eljött értem a hőn áhított halál, sokkalta fájdalmasabb, égetőbb érzések keltek útjára a testemben. Úgy éreztem, mintha minden porcikámat tüzes vassal égetnék. Sikítoztam a hirtelen fájdalomtól, és szüntelen azért könyörögtem, hogy öljenek meg. Hallottam Carlisle-t is, aki bocsánatot kért tőlem, hogy ezt teszi velem, de nyugtatni próbált, hogy nem sokára vége. Hallottam, hogy Edward és Esme mit szól ahhoz, hogy megharapott… Esme megértő volt, de Edward helytelenítette. A szavaiból színtiszta utálatot véltem kihallani.

Miután felébredtem, próbálta türtőztetni magát a közelemben, de nem mindig sikerült neki. Ám mivel Carlisle Edwardot bízta meg azzal, hogy figyeljen rám, így elkezdett megismerni. Ugyan teljesen sosem értett meg vagy voltunk túl bensőséges viszonyban, mint ahogy a jó testvérekhez illik, de sokat segített, és emiatt hálával is tartozom neki. Amikor szükségem volt rá, ő ott volt, igaz, nem csak nálam, mindenkinél, aki rá volt szorulva.

Rosalie egy pillanatra elhallgatott, majd halkan folytatta.

– Tudnod kell azt is, hogy miután én is vámpír lettem, bosszút álltam rajtuk. Mind az ötüket megöltem. Royce-t hagytam utoljára, és azt hiszem, jól is tettem. Gondolom, hallott a barátai haláláról, így mikor érte mentem, egy ablaktalan szobába bújt, amelynek a falai majdnem olyan vastagok voltak, mint a páncélteremnek a bankban. Kívülről két fegyveres őr vigyázott rá, így kénytelen voltam őket is megölni. Ám Royce-nak különleges meglepetést tartogattam, ha ezt lehet annak nevezni: esküvői ruhában mentem el érte. Persze, egyiküknek sem szívtam ki a vérét, mert nem akartam, hogy akár a vérük is, de bennem legyen. Így különösen óvatos voltam. Nekem egyetlen pillanatba került kitörni a nyakukat…

Bellát kirázta a hideg, és akaratlanul is átkarolta felsőtestét.

Rosalie megértően nézett le rá. Tekintetében egy kis bűntudatot is fel lehetett fedezni.

– Kissé elragadtattam magamat, bocsánat. Megijesztettelek, ugye?

Bella lassan megcsóválta fejét, miközben szintén lassan felállt.

– Nem. Csupán túlságosan emlékeztet a történeted… az enyémre – Az emlékek hatására Bellát kirázta a hideg.

Rosalie is felállt, és kérdőn nézett rá.

– Úgy érted, hogy… hogy téged is… Téged is megerőszakoltak?

A szőke lány szép arca most úgy nézett ki, mintha rettenetes kínokkal küszködne, szemeibe fájdalom és bűntudat költözött.

– Nem… Edward még idejében megjelent… de ha ő nincs… akkor megtörtént volna. Nem mesélte? Port Angelesben történt… azon az estén, mikor szembesítettem vele, hogy tudom, micsoda.

Rosalie szemein a felismerés suhant át.

– Alice mesélte nekünk először. Mikor látomás alakban meglátta felsikított, és utána egyből Edwardot próbálta hívni, miközben nekünk ecsetelte. Bár a bátyámat nem érte el, de szerencsére Edward is megérezte a bajt.

– Igen – bólintott.

Bella érezte, hogy egész testében remeg az újra rátörő emlékektől. Amikor találkozott a négy férfival abban a sötét, hideg sikátorban… mikor ketten elkezdték követni őt… azt a félelmet, amit akkor érzett, mikor rájött, hogy csapdába csalták…

Újból megborzongott, de szerette volna elkerülni, hogy Rosalie újabb kérdéseket tegyen fel neki, így inkább a fürdő felé vette az irányt.

– Ha nem bánod, én most elmegyek fürdeni.

– Persze, menj csak.

Bella azon nyomban becsukta maga mögött az ajtót, amint a lány válaszolt neki. Rögtön a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy egy meleg vízzel teli kádban lenyugtathassa kedélyeit, és ezáltal megnyugodjon. 

Negyed óra áztatás után  úgy döntött, eleget áztatta magát, így óvatosan, ügyelve arra, hogy ne csússzon el, kikecmergett a fürdőkádból, és a törülközőjéért nyúlva magára csavarta azt.

Miután alaposan megszárítkozott, jutott el tudatáig, hogy a nagy sietségben elfelejtett tiszta ruhát hozni magával. Dühösen fújtatott egyet, majd résnyire nyitva az ajtót kikukucskált, hogy jár-e valaki a folyosón. Megnyugodva látta, hogy azon egy lélek sem jár.

Így hát halkan kiosont a fürdőből, és amilyen gyorsan és csendesen csak tudott, elindult az Edwarddal közös szobájukhoz.

Miután sikeresen elérte a kívánt helyiséget, halkan becsukta maga után az ajtót, és csukott szemmel az ajtónak dőlt, kifújva a levegőt.

– Sikerült… – suttogta alig hallhatóan.

– Micsoda? – kérdezte egy bársonyos hang.

Bella ijedtében felsikított, mire egy hideg kéz simított végig arcán.

– Cssh! Csak én vagyok az. Sajnálom, hogy megijesztettelek. Talán valami zajt kellett volna csapnom – suttogta Edward a lány fülébe, megcsókolva nyakát.

– Edward… – nyögte megkönnyebbülten Bella.

– Ühüm – morajlotta annak nyakába, orrával finoman végigsimítva kulcscsontján.

– Bella? – kopogtattak az ajtón. – Minden rendben? Mi történt?

Bella válaszolni akart, de Edward belenézett szemeibe, figyelmeztetve, hogy maradjon csendben.

– Minden rendben, Alice. Menj vissza Jasperhez! Már hiányol – mondta a fiú, majd mindketten hallották, ahogy a lány elsétál a szobája irányába.

– Még nem válaszoltál a kérdésemre, szerelmem – suttogta Edward a lány fülébe, miközben kezeivel Bella feje mellett két oldalt megtámaszkodott az ajtón. – Mire mondtad, hogy sikerült?

Bella zavarba jött.

– Tudod… elmentem fürödni… de… nem vittem magammal… ruhákat. El akartam jutni ide anélkül, hogy… bárki észrevenne.

Edward féloldalasan elmosolyodott, ujjaival végigszántott a lány haján, apró csókokat nyomva annak arcára.

– Ezek szerint nem igazán sikerült a terved, ha én észrevettelek.

– Igen…

– Hmm…

Edward egyre közelebb haladt a lány ajkaihoz, és már csak pár milliméter választotta el őt attól, hogy megcsókolja, mikor kinyitódott az ajtó. Bella Edward testének ütközött, miközben szorosan fogta maga körül a törülközőt, nehogy leessen az, és felfedje meztelen testét. A fiú pedig óvón karolta át derekánál, miközben haragos pillantásokkal illette a kopogtatás nélkül betörő Emmettet.

– Hello – vigyorgott, ám mikor meglátta a hiányos öltözetben levő, zavarban levő, elvörösödött Bellát, vigyora még szélesebb lett, és tetőtől talpig végig mérte a lányt.

Edward egy morgó hangot adott ki a torka mélyéből, még szorosabban vonva magához szerelmét, miközben az igyekezett a háta mögé bújni Emmett kaján vigyora elől.

– Mit akarsz, Emmett? – kérdezte Edward nem éppen barátságosan.

– Nem tudtam, hogy zavarok. Mostanság mindig akkor jövök, ha éppen valaminek a kellős közepén vagytok – vigyorgott.

Emmett felkuncogott, míg Bella még szorosabban markolta a törülközőt.

– Ezt akartad tudatni velünk? – morgott Edward.

– Nem. Igazából hallottam, hogy Bella beszélt Rose-zal – Emmett vigyora kissé lelohadt, mikor pedig a lány szemeibe nézett, teljesen eltűnt arcáról. – Meg akartam kérdezni, hogy jobban vagy-e. Rose azt mondta, nem voltál túl jó állapotban, miután elmesélte neked a történetét…

– Igen, persze, semmi bajom – vágta rá gyorsan Bella, mert látta, hogy Edward megfeszül mellette, és aggódva fürkészi arcát.

– De ha esetleg…

– Mondom, hogy semmi bajom. Mikor megosztotta velem, akkor sem azzal volt bajom, hogy elmesélte.

Emmett pár pillanatig még komoly képpel fürkészte Bella arcát, végül elmosolyodott.

– Tudtam én, hogy kemény fából faragtak, Bella. De ha nem haragszotok, én megyek is. Ti pedig élvezzétek egymás társaságát – kacsintott rájuk Emmett, majd kiment.

Bella úgy tett, mintha ez a párbeszéd Emmett és közte le sem zajlott volna, így odalépett a szekrény elé, hogy ruhát keressen magának. Érezte, hogy Edward minden lépését figyeli, miközben újból kiment a szobából, hogy a fürdőben felöltözhessen.

Visszatérve a helyiségbe Edward már nem volt ott, így úgy döntött, lemegy a nappaliba, hátha ott találja őt vagy a család bármely más tagját. Már a lépcső fordulónál járt, mikor a nappaliból kisebb vita hangjai ütötték meg fülét. Hamar felismerte azok tulajdonosait: Edward és Rosalie.

– De miért kellett ennyire részletezned? – dühöngött Edward.

– Nem részleteztem. Kíváncsi volt rá, én pedig úgy gondoltam, itt az ideje, hogy megosszam vele.

– Kíváncsi volt rá? Pont most? – nézett gyanakvón Rosalie-ra.

– Igen. Talán olyan hihetetlen?

– Mit mondtál neki, Rose? Valamiért csak kíváncsinak kellett lennie… Egész eddig nem került szóba a történeted, most pedig egy csapásra érdeklődő lett. Mi mondtál neki?

– Ne légy dühös, kérlek – kezdett védekezni a lány. – Látta rajtam, hogy bajom van, és kérdőre vont. Először nem akaródzott elmondanom, hiszen te tudhatod a legjobban, mit gondolok az átváltoztatásáról. De aztán… kihúzta belőlem. Elmondtam, hogy nem igazán örülök annak, hogy ő is olyan lesz, mint mi, mert én az ő helyében nem ezt választanám. Én ember maradnék, akinek egy napon gyermekei születhetnének.

Edward megfeszült, de Rosalie folytatta.

– Megmondtam neki, hogy nem helyeslem, de úgy tekintek rá, mint egy családtagra. És ő ahelyett, hogy dühös lett volna, vagy kiakadt volna… megértett! Érted? Megértette, miért mondom! Nagyon megdöbbentett… Pont engem ért meg ő, akivel eleinte én annyira ellenségesen viselkedtem… Mert így viselkedtem, tudom. Aztán azt is megkérdezte, hogy értettem azt, mikor azt mondtam, hogy nem akarom, hogy abba a hibába essen, mint amibe én is. Így meséltem el neki a történetemet. De próbáltam kíméletes lenni, és nem részleteztem!

Edward arca merev volt, érzelemmentes.

– Emlékszel arra a port angelesi estére, amit Alice-tól tudtatok meg? Hogy mi lett volna Bellával, ha én nem megyek utánuk? – suttogta.

Rosalie nyelt egyet, és egy aprót bólintott.

– Akkor talán megérted, hogy miért buktam ki. Akkor sikerült megelőznöm a bajt, és mára már talán sikerült neki elfelejtenie is azt az egészet. De te most felhoztad azzal, hogy elmesélted neki, veled mit tettek…

– Ne hibáztasd Rose-t! – lépett elő Bella, aki eddig csak hallgatta és figyelte az eseményeket az emeletről.

Edward és Rosalie villámgyorsan felé kapták tekintetüket.

– Én voltam rá kíváncsi, én kezdtem faggatózni – védte a lányt Bella, miközben feléjük indult. – Rose csak elmesélte nekem. Az, hogy én hogyan reagáltam bizonyos részére a történetének… az teljesen mindegy. Nem számít.

– Hogy nem számít? – szűrte fogán át Edward. – Láttam Rosalie fejében, hogy kiakadtál. Egész testedben remegtél, Bella, egész testedben! – fogta meg könyökénél a lányt. – Ne próbáld azt bemesélni, hogy nem számít!

– Pedig tényleg így van. Hálás vagyok neked, és mindörökre hálás is leszek, hogy akkor éjjel te rám találtál, és megmentettél, de ez már a múlt. Az, hogy akkor mi volt… Rose emiatt lett egy közületek! Része a történetének! Én pedig a történetére voltam kíváncsi.

– Láttam rajtad a rémületet.

– Az nem amiatt volt, hogy megosztotta velem vagy, hogy túlságosan részletesen mondta volna el. Edward… az emlékek még a fejemben vannak. Öntudatlan eszembe jutott, mikor Rosalie elmesélte ezt… nem ő tehet róla. Ő nem akarta, hogy ezt tegyék vele, mégis megtették, mert akkor még nem tudott ellene mit tenni. Nem hibáztathatod őt ezért. Ha viszont mindenáron hibáztatni akarsz valakit, akkor engem hibáztass! Én szedtem ki belőle.

Edward hitetlenkedve meredt Bellára, míg Rosalie kettejük mellett toporgott, és látszólag teljesen zavarban volt. Nem tudta, ilyen helyzetben mit mondhat vagy tehet.

– Ne haragudj rá, kérlek – suttogta Bella, megsimítva Edward karját.

A fiú lehunyta szemeit, miközben mellére vonta a lányt. Karjaival védelmezőn ölelte át, míg Bella a nyakánál kulcsolta össze kezeit.

Percekig álltak így, egymásba szívva a másik illatát, mígnem Edward felemelte fejét. Bella elhúzódott tőle, és kábultan vette észre, hogy az egész Cullen család ott áll a nappaliban, mindannyian őrá meredve.

Felnézett Edward szemeibe, amikben szerelem és egy kis félelem lobogott. Megsimította arcát, mire annak tekintete és arckifejezése rögtön ellágyult.

– Ne félj, nem lesz gond. Bízom benned! Szeretlek! – suttogta neki.

– Edward, ha készen állsz, akkor tedd meg most. Ne halogasd! – hallatszott Carlisle megnyugtató hangja.

Edward bólintott, szavait apjához intézte, ám továbbra is Bella barna tekintetében úszott.

– Ha mégsem sikerülne… szedjetek le róla bármi áron – mondta ellent mondást nem tűrően.

– Számíthatsz ránk, fiam.

Edward újból bólintott, és egy hatalmast nyelt, miközben milliméterről milliméterre haladva közelített Bella nyakához.

– Nem lesz gond, sikerülni fog – suttogta Bella.

– Nem tudod, mennyire nagy kihívás tud lenni számomra, hogy ennyire bízol bennem – mondta fojtott hangon.

Bella szíve felgyorsult, mikor megérezte Edward hideg leheletét a nyakán. Ám ahelyett, hogy egy éles és szúró fájdalmat érzett volna, érezte, amint Edward csókokkal hinti be nyakának egy részét. Megremegett a fiú karjaiban, mikor annak nyelvét is megérezte azon testrészén.

Ám még mielőtt feleszmélt volna, utolérte a fájdalom… 

Edward megharapta őt a nyakánál, szorosan tartva testét, miközben sajátja megfeszülni látszott. Bella csak egy-két másodpercig érezte Edward fogát a bőrébe vájva, aztán már csak a lángoló érzés és az egyre növekvőbb fájdalom maradt.

Nem igazán érzékelte a külvilágot, csak azt, hogy hideg szellő suhan át testén, a következő pillanatban pedig valami puhán feküdt. Karjai teste mellé omlottak, szemeit lehunyta, száját összepréselte, mikor egy újfajta fájdalmas és égető hullám söpört végig testén. Szép lassan birtokba vette minden egyes porcikájában magát a fájdalom, kezdve a nyakától, egészen a lábujjáig. Érezte, amint szíve gyorsabban ver a megszokottnál, légzése zihált lesz, mire megmarkolta az alatta levő ágy lepedőjét. Nem akart sikítozni fájdalmában, nem akarta, hogy ezzel Edwardnak fájdalmat és szenvedést okozzon. Magában akarta tartani az összes kínt, ami testét gyötörte, ám az égés és fájdalom egyre csak növekedett. Nem tudta, mennyi idő telt el, egy perc, tíz perc, fél óra, két óra, avagy jobbik esetben akár egy fél nap… Csak azt érezte, hogy valami hideg súrolja karját, majd hirtelen egész felsőtestét ez a kellemes hideg vonja be.

Nem értette, ez mitől lehet, hiszen mindegyik Cullen azt mesélte neki, hogy az átváltozás olyan, mintha tüzes vassal égetnék a bőrének minden négyzetcentiméterét, mintha minden porcikája el akarna égni. De jól esett. Jól esett neki a hűvösség, és csak remélni tudta, hogy ez a hirtelen hideg továbbra is elkíséri őt a megmaradt időn át, míg vámpírrá nem változik.

Ám arra nem számított, hogy mindeközben a testét kínzó lángok és fájdalmak egyre erőteljesebbek, egyre kínzóbbak lesznek. Mikor egy nagyobb fajta fájdalom söpört végig egész testén, nem bírta tovább, és felordított kínjában. A lepedőt markoló keze széttépte az ujjai szorítása közt levő anyagot.

Tudta, hogy elbukott. Hogy nem bírta tartani magát a saját megállapodásához. A magában tett ígéretéhez nem volt hű. Úgy tervezte, nem fog felordítani kínjában, mivel nem akart Edwardnak rosszat. Nem akarta, hogy vele együtt ő is szenvedjen, holott tudta, hogy lehetetlen. Hiszen a fiú mindig önmagát hibáztatta vagy gyötörte, mikor fájdalmak kínozták a lányt. Most pedig még oka is volt rá… Ő harapta meg, ő váltotta ki a puszta méreggel átitatott, borotva éles fogaival azokat a mindent felemésztő kínokat, amik most gyötörték őt. Elbukott. Megszegte a saját magának tett ígéretét. Tudta, hogy Edward most bizonyára önmagát hibáztatja, és a bocsánatáért esedezik, mint ahogy általában teszi.

Nem akarta ennek kitenni őt. Ő szerette Edwardot, az idők végezetéig vele akart lenni, ezért is kérte őt, hogy változtassa át. És mikor a fiú hajlandó volt megtenni, ő megforgatta annak szívében a tőrt, a puszta sikolyával.

Ugyan már nem tudott ez ellen mit tenni, de azt tudta, hogy mást nem engedhet meg magának. Nem engedheti meg, hogy a halálért sóvárogjon, hogy azért könyörögjön, hogy öljék meg őt. Nem. Ezzel összetörné Edward egyébként halott szívét. Azt a halott szívet, amit egyedül neki sikerült elérnie, megdobogtatnia. Azt a halott szívet, melynek tulajdonosába visszavonhatatlanul és menthetetlenül beleszeretett.

Mivel testét egyre nagyobb fájdalmak kínozták, így nem érezte az idő múlását. Úgy érezte, mintha megfagyott volna az idő, hogy ő örök időkig ebben a pokolian fájó, tüzes érzésben szenvedjen. Csupán arra figyelt fel, mikor hangokat hallott. Beszélgetés foszlányokat.

– Nem tudom, érzi-e egyáltalán…

– Ne aggódj, Edward. Érzi…

– Biztos vagy benne, Jasper?

– Igen. Érzem, hogy fáj neki, de mindazonáltal azt is, hogy valamennyivel, még ha egy kicsit is, de tompítja a fájdalmát a tested hidegsége. Azonban jól tudod, hogy ez nem tarthat soká…

– Tudom… de legalább addig segíthetek rajta.

Majd újból a fájdalmak és a tűz. A tűz, ami alattomosan és lassan elkezdte felemészteni a csontjait. Szinte érezte a megégett csont szagát, amely bűzösen terjeng a levegőben, ám tudta, hogy ezek csak hamis hallucinációk. Valójában nem perzseli a csontját semmiféle tűz, csakis az átváltozással jár együtt ez a folyamat is. Emiatt érzi úgy, hogy a bőrét, csontjait, minden egyes porcikáját felemésztik a lángok. Üvölteni akart, kiadni magából a fájdalmát, de tudta, hogy Edwardnak úgy csak rosszabb lesz.

Hiszen mikor Jasperrel beszélt az előbb, tisztán kicsendült a hangjából az a mérhetetlen nagy féltés és bűntudat, amit el akart kerülni. De nem tudott. Ugyan beletörődött már, de magában eldöntötte, hogy amint vége lesz ennek az egész folyamatnak, amint magához tér, ki fogja engesztelni Edwardot. Nem szabad hagyni, hogy a bűntudatban dagonyázzon. Hiszen megcsinálta! Megtette azt, amitől félt. Megharapta őt, és sikerült megállnia, hogy ne szívja ki a vérének minden cseppjét. Ezzel a tettével pedig elindította a vámpírrá válásának folyamatát.

Most már ő is egy lesz közülük. Milyen régóta is vágyott már erre! Folyton zavarta, hogy ő percről perce idősebb lesz, öregszik, közelebb kerül a halálhoz, míg Edward tíz év múlva is pontosan úgy fog kinézni, mint most. De ha ennek a kínzó érzésnek vége szakad, akkor ő se fog többet öregedni. Képtelen lesz rá. És ezáltal örök időkre fiatal, és tizennyolc éves marad. Bár egy évvel még így is idősebb lesz Edwardnál, de az, hogy végül sikerült elérnie a fiúnál, hogy ezt tegye, mindenért kárpótolja őt.

Gondolataiból újabb beszélgetés foszlányai rántották ki.

– Már nincs sok idő hátra. Viszont a neheze még hátra van…

– Tudom, Carlisle, tudom! És most már nem tudok rajta hogyan segíteni. Hiszen fogd csak meg a kezét! Alig egy-két fokkal melegebb, mint a mienk. Sajnálom, Bella… Borzasztóan sajnálom, szerelmem.

Mielőtt Bella akár fel is foghatta volna az elhangzottakat, érezte, amint szíve vadul meglódul, ezáltal a tűz is sokszorosára nőtt testében, karöltve az elmaradhatatlan fájdalommal. Újból nem bírta türtőztetni magát, túl hirtelen és élesen nyilallt belé az egész. Megint a sikolya zengte be a szobát.

Érezte és hallotta is, amint légzése kapkodóvá, egyenlőtlenné válik, ahogy a méreg tüzes vasgolyókként lassan csak egyetlen részbe összpontosul: a szíve közepébe. Kezeivel megpróbált valami kapaszkodó után kapni, mire meglepve vette tudomásul, hogy jobb keze már két tenyér közt rándul össze a fájdalmakra. Érezte és tudta, hogy Edward kezei azok, így megpróbált erőt meríteni a fiú jelenlétéből. Az, hogy szerelme nem hagyta magára most sem, hatalmas lélekjelenlétet váltott ki nála, és még annál is nagyobb kapaszkodót, segítséget.

Azzal is tisztában volt, hogy bár a vámpírrá válásának folyamata még nem fejeződött be, most került az utolsó fázisba, és az ereje még a fiúét is felülmúlhatja akár már most is. Hiszen az újszülöttek erősebbek, fürgébbek, vérszomjasabbak. Óvatosan megszorította Edward kezét, és érezte, hogy az visszaszorítja, egy csókot lehelve rá. Azonban az igazi fájdalmak még csak most kezdődtek nála…

Ugyan a lábujjától kezdve, őrült lassú tempóban felfelé kezdett kúszni a fájdalom, megszüntetve maga mögött az égető, kínzó érzéseket, fájdalmakat, a szíve felé közeledve fokozatosan lett egyre rosszabb, fájdalmasabb, elviselhetetlenebb. Vadul lüktetett a szíve, úgy érezte, a torka elszorul, nem kap levegőt, miközben háta megfeszül a fájdalomtól. Utolsó mentsváraként kapaszkodott Edwardba, aki rendíthetetlenül hajtogatta neki, hogy bocsásson meg, és nem sokára vége lesz. Hitt neki, bízott benne, szerette őt. Érte feladta az emberi életét, és mindent, ami azzal járt, csak azért, hogy vele és a többi Cullennel maradhasson örökre tizennyolc évesen. Ha pedig kibírta még emberként az összes fájdalmat és kínt, akkor ezt is kibírja, mert ott van vele az az „ember”, aki számára mindennél fontosabb és a legtöbbet jelenti neki.

Teste ívbe feszült, mikor az összes fájdalom egyetlen pontban, a szívében érvényesült. Szíve őrült iramot diktált, mintha a fenn tartott összes szívdobbanást egyetlen, végtelennek tűnő percbe akarta volna belepasszírozni. Mikor pedig Bella azt hitte, nem bírja tovább, szíve megállt, és a dobogás megszűnésével az összes fájdalma elveszett. Teste finoman koppant az ágyra, miközben rájött, hogy vége. Befejeződött az átváltoztatása. Most már ő is egyenértékű a többiekkel. Vámpír lett belőle.