46. fejezet

Alig telt el pár perc, Edward lépett be a szobába. Idegesen beletúrt hajába, miközben odasétált a kanapén ülő Bellához, fáradtan leülve mellé.

Egy kis ideig nem is szóltak egymáshoz. Edward látszólag valamin nagyon elgondolkodott, mialatt Bella kíváncsian nézte arcának minden egyes rezdülését.

Végül a fiú felsóhajtott, és odafordult a lány felé.

– Megőrjít ez az egész… rettenetesen kuszák a gondolatai… mintha rejtegetne valamit. De vajon mit? – töprengett hangosan.

Bella közelebb ült Edwardhoz, így térdük összeért. Jobb kezével végigsimított annak bal karján, ujjaikat összekulcsolta.

– Miért olyan biztos, hogy hátsó szándéka van?

– Emlékszel, Bella, hogy megígértem neked, hogy a szavazás után elmondok neked mindent?

– Igen.

– Akkor most elmondom neked az elejétől fogva, vagyis onnantól kezdve, amikortól te elmentél Rosalie-val kipróbálni a kocsidat.

Bella szemei felcsillantak.

– Én ott a garázsban felismertem Victoria szagát. Éreztem, hogy a közelben van, a gondolatait is hallottam, így nagyjából ki tudtam venni, merre található. Bár eleinte még abban reménykedtem, hogy mi ketten avathatjuk fel az új autódat, de akkor biztonságosabbnak ítéltem azt, ha Rose-zal küldelek el. Ha kell, akkor Rosalie is védelmező vadmacskává tud válni, így valamelyest biztonságban tudtalak téged.

Jasper megérezte, hogy valami nem stimmel, erre gondolatban kérdezgetni kezdett. Én nem feleltem rá, próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy megtudhassam Victoria pontos szándékát. Jasper viszont már nyitotta a száját, hogy hangosan is feltegye, mire én elértem, hogy csendben maradjon. Aztán jött Emmett, és a figyelmed rám terelődött…

Még éppen, hogy rendezni tudtam az arcom, hogy ne láthasd meg rajtam idő előtt, hogy nem stimmel minden. Bár én úgy vettem ki, hogy gyanakszol, próbáltam ugyanolyan hangnemben beszélni veled. Utólag visszagondolva elég siralmasra sikeredett, főleg, hogy közben belül tomboltak az érzéseim, melyek mind arra ösztökéltek, hogy azon nyomban menjek Victoria elé, és tépjem szét őt… de sikerült megállnom ezt.

Végül, nekem óráknak tűnő percek múlva már valahol az erdőben száguldoztatok Rose-zal. Én pedig miután megbizonyosodtam róla, hogy teljesen ellentétes irányban vagytok Victoriával, futásnak eredtem.

– Egyedül? – hüledezett Bella.

– Nem. Jasper velem együtt indult el, őt pedig Emmett követte, aki megérezte, hogy valami verekedés van kilátásban. Már nagyon közel voltunk Victoriához, mikor a szél felém sodorta Félix illatát is. Először nem is ismertem fel, sőt, össze is zavarodtam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy Victoria szagát éreztem. Azonban Victoria gondolatait továbbra is hallottam, amiket nem tudtam volna senkiével sem összetéveszteni. Így aztán pár másodperces évődés után tovább indultam. Épp akkor értem ki a fák közül egy kisebb tisztásra, ahol fák sokasága volt letörve derékba vagy épp gyökerestül, mikor Félix a máglya felé vitte Victoriát… A többit nem szeretném ecsetelni – simította meg Bella haját.

Bella megborzongott; lelki szemei elé került, amint az emlékeiben élő, vörös hajú, démonszemű nő őrjöngve támad Félixre, akit aztán a férfi legyőz, és tűzre veti…

– Aztán mi történt? Miután megláttátok Félixet? – kérdezte halkan, csakhogy elterelhesse gondolatait az elé táruló borzalmasabbnál borzalmasabb képek elől.

Edward sóhajtott egyet. Kezei ökölbe szorultak. Felpattant a kanapéról, és elsétált az ablakig. Azelőtt megállt, a távolba révedő tekintettel folytatva meséjét.

– Mikor Félixet megláttam, nagyon sokfajta érzelem, és megannyi gondolat cikázott át bennem. Egyszerűen nem tudtam a miértjét, hogy hogyan is kerülhetett ide, pont ide, Volterrából. Ráadásul újra, és úgy, hogy Alice se látott semmit. Nem értettem, és a gondolatai sem árultak el semmit sem. Nagyon frusztráló volt – szívta be mélyen a levegőt.

– Jasperék mit csináltak?

– Ők is ledöbbentek. Nem tudták hova tenni a hirtelen felbukkanását, ami azért érthető is. Jasper tért magához legelőször közülünk. Igaz, csupán azután, hogy Victoria hamvainak füstje belepte az erdőt. Nem mert rátámadni Félixre, így inkább csak egyfajta támadó-védekező pozíciót vett fel, hogy bármire rögvest reagálni tudjon. Félix viszont közelebb jött, meghajolt előttünk, és csak annyit mondott, hogy békével jött – horkantott fel Edward.

– Nem hiszel neki? – kérdezte olyannyira halkan a lány, hogy még ő maga sem értette tisztán.

Edward azonban nagyon is jól hallotta; megpördült tengelye körül, egyenest a lány szemébe nézve.

– Nem tudok bízni olyasvalakiben, aki ezelőtt pár hónapja még azzal a szándékkal jött, hogy megölje azt, aki számomra a legeslegfontosabb – sziszegte mérgesen – Sajnálom – tette hozzá halkan, egy újabb sóhaj kíséretében.

Megint az ablak felé  fordult, tekintetével kémlelve a messzeséget.

Bella halkan odaosont mögé, hátulról átölelve őt. Fejét annak hátára tette, kezeit a fiú hasánál kulcsolta össze.

Edward megremegett egy apróbbat, de nem mozdult feszült tartásából.

– Tudod, hogy szeretlek, Edward, ugye? – mormolta hátába.

A kérdezett ezen elcsodálkozott; feszült tartása már felengedettebb lett egy fokkal.

– Persze, hogy tudom, Bella. Miért?

– Nem kell minden egyes tettedért vagy mondandódért bocsánatot kérned. Érzem én, hogy mikor gondolod másképp, mint mondod.

Edward erre elmosolyodott.

– Tudod, Bella, én XX. századi ember voltam. Engem még úgy neveltek, hogy egy lánnyal szemben még felemelni sem szabad a hangunkat, nem hogy gorombán viselkedni vele, esetleg mély fájdalmat okozni neki. Különben is még furcsa egy kicsit számomra, hogy ennyire jól ismersz engemet. És hogy ezen felül továbbra sem szűntél meg szeretni. Ez hatalmas ajándék nekem az élettől. Sose fogom tudni rendesen megköszönni neked, vagy bárki másnak.

– Számomra te vagy az ajándék – adott egy apróbb puszit a fiú gerince mentén.

Edward megfordult Bella ölelésében, miközben két keze közé vette annak két kezét.

– Bármennyire nem szeretném ezt mondani, mégis meg kell, hogy törjem ezt a pillanatot.

– Miért? – ráncolta homlokát Bella értetlenül.

– Mert tudom, hogy az egész történetre vagy kíváncsi, és nem szeretném, ha esetleg másoktól hallanál más fajta, az igazságtól eltérő változatot. Ez pedig sajnos azzal jár, hogy még most félbe kell hagynunk ezt, különben nem fogok tudni visszaemlékezni rá – mosolygott rá csibészesen.

– Hát jó – mosolygott vissza, várakozón figyelve.

– Tehát ugye ott tartottam, hogy Félix azt mondta, békével jött. Emmett teljesen ledöbbent, miközben magában viccesen megjegyezte, mekkora poén lenne az, ha a következő mondata az lenne, hogy csatlakozni akar. Már majdnem el is nevettem magam a Félix voltához képest irreális gondolatain, mikor Jasper kérdőre vonta őt, hogy mégis mit keres itt. Erre az ő válasza annyi volt, hogy minket. Így lázasan figyelni kezdtem a gondolataira, de azok csak annyit mutattak meg nekem, hogy valóban azért jött, hogy megtaláljon minket, mást nem.

– Gondolom, nem voltál elragadtatva ettől.

– Jól gondolod. Jasper továbbra sem tágított a válaszai ellenére a tartásából. Átvettem a kérdező szerepét, és onnantól kezdve én kezdtem el faggatni. Én viszont inkább arra voltam kíváncsi, hogyan is találkozott össze Victoriával, illetve miért ölte meg. Nem akaródzott nagyon válaszolnia, egyfolytában azt emlegette, hogy Aro már el akarta tenni láb alól, hamis vádaskodás miatt. Aztán megígérte, hogy, ha Carlisle és a család többi tagja is jelen lesz, mindent elmesél.

– Akkor végülis betartotta az ígéretét, nem?

– De igen, ez igaz.

– Csak?

Edward reménytelenül felsóhajtott. Lesütött szemmel, töredelmesen bevallotta a történet további részét.

– Csak én elvesztettem a fejem, mikor a gondolatai közt megláttam, hogy mennyire várja, hogy újra láthasson téged. Mély benyomást tettél rá, és nem utolsó sorban még tetszel is neki. Nem bírtam türtőztetni magam, így neki rontottam… volna, ha Emmett és Jasper nem kapja el a karom. Visszatartottak, Jasper a maga módján próbált lenyugtatni, de Félix felvette a támadó pózt.

Végül Emmett a ház fele kezdett ráncigálni, míg Jasper Félixet tartotta szemmel. Eljött velünk a házhoz, aminek a nappalijában már mindenki ott volt, titeket kettőtöket kivéve. Carlisle felmérte a helyzetet, majd természetéhez hűen barátságosan, udvariasan és érdeklődően vonta Félixet kérdőre váratlan felbukkanását illetően. Félix azt mondta, hogy már egy ideje úton van felénk, csak Victoriával útközben összetalálkozott. Bennem fortyogott a düh, ráadásul nem is hittem neki. A gondolatai zavarosak, kuszák voltak. Mint ahogy most is azok. Carlisle már épp kérdőre vonta volna, mikor betoppantatok ti. Innentől már te is ismered a történetet.

Eleresztette Bella kezeit, leejtve maga mellé.

Bella pár pillanatig csak bambán nézte az előtte pár lépéssel álló, lehajtott fejű  fiút. Nem értette, miért is érzi magát bűntudatosan, ha az elmondása alapján ennyire nem bírja türtőztetni magát Félixszel szemben.

– Edward?

A kérdezett lassan felemelte szomorúan csillogó szemeit.

– Zavarna, ha kérdeznék pár dolgot? Némely részletek nem túl tiszták számomra… – ráncolta össze szemöldökét.

Edward tagadólag megrázta fejét, mire Bella lemondóan sóhajtott.

– Kérlek, őszintén válaszolj! Tudom, hogy te sose hazudnál nekem, de vannak helyzetek, mikor éppenséggel elhallgatsz előlem pár dolgot, csupán azért, mert úgy gondolod, azzal megvédhetsz engem. Most kérlek, ne tedd ezt. Rendben?

Edward egy hosszú pillanatig nem válaszolt semmit. Végül összeszorította szemeit, kinyitotta, majd kétségbeesett tekintettel csupán annyit felelt:

– Rendben.

– Köszönöm – mosolygott rá – Elmondod, miért érzed magad bűnösnek? Mert igenis érzem, és látom is, hogy ezt érzed.

Most Edwardon volt a sor, hogy sóhajtson egyet.

– A következőt, kérlek.

– De hát megígérted!

– Tudom. Nem szegem meg a szavam. Csak kezdjük inkább valami könnyebbel. Tehát a következő?

– Hát jó… Akkor hogyan értetted azt, hogy nem akartad, hogy idő előtt meglássam rajtad mindazt, amit Victoria váltott ki belőled?

– Azt hiszem, megtaláltad a két legnehezebb kérdést – mosolygott rá halványan.

Bella félszegen viszonozta.

– Tudod, Bella, én legbelül mindig is tudtam, hogy Victoria vissza fog még jönni, hogy bosszút állhasson James haláláért. Mikor pedig Jane, Félix és Dimitrij idejöttek azzal, hogy Victoria vallomást tett ellenünk Volterrában, rögtön tudtam, hogy ez nem vall rá. Valahogy nem illett össze azzal a Victoriával, akit még akkor ismerhettünk meg, mikor baseballoztunk. Akkor annyira vadnak és vérszomjasnak tűnt még úgy is, hogy meghúzódott, hogy sehogy sem bírtam összeilleszteni azzal a képpel, miszerint elmegy Volterrába csak azért, hogy panaszkodjon. Hogy valaki más elvégezze helyette a piszkos munkát.

Ezt nem bírtam volna elképzelni róla sehogy sem. Még most se. Felmerült bennem a kételkedés szikrája, ami aztán egyre nagyobb tüzet vetett belül. De akkor nem tudtam alaposabban gondolkodni rajta, mivel akkor a te életed forgott kockán. Azt pedig semmiért sem hagynám. Azonban mikor újra sikerült rajta gondolkodnom, már az is eszembe ötlött, hogy talán csak megfutamodott. Hiszen legutóbb hárman voltak, mégse bírtak elbánni velünk. Igaz, James kicselezett minket, de őt végül megöltük. Úgy gondoltam, talán félelemből fordult a Volturi felé, mert rájött, hogy egyedül kevés ahhoz, hogy véghez vihesse tervét. Ez az elméletem akkor látszott beigazolódni, mikor visszaemlékeztem, hogy a Denali klán értesített minket arról, hogy Laurentet felkereste Victoria. Laurentet pedig valószínűleg azért próbálta megölni Victoria, mert nem volt hajlandó részt venni az általa kreált tervben.

– Nekem is furcsa volt, hogy Victoria egészen Volterráig elment.

– Nem csak neked…

Bella megütközve nézett rá.

– Hogy érted ezt?

– Rajtunk kívül Alice-nek, Jaspernek és Carlisle-nak is szemet szúrt.

– Hogyhogy nem tették szóvá?

Edward megrántotta vállát.

– Nem tudom. De akarva-akaratlanul tudom, hogy egymás közt kibeszélték ezt a dolgot.

– Értem – révedt el Bella tekintete – És akkor most már nem kell azon aggódni, hogy Victoria mikor fog újra felbukkanni, ugye?

– Neked eddig sem kellett volna ezen aggódnod, édes.

– Dehogyisnem! Hiszen miattam voltatok veszélyben…

 – Cssh! –  tette mutatóujját a lány ajkaira – Ne beszéljünk ilyenekről! Inkább hallgatom a következő kérdésedet.

Bella bólintott egy apróbbat, elfojtva egy amolyan „beletörődöm-sóhajt”.

– Miért mondod folyamatosan azt, hogy Félix gondolatai kuszák és zavarosak?

– Mert azok is.

Bella várt, hátha a fiú  bővebben kifejti, ám mikor látta, hogy ez egyhamar nem fog létrejönni, megszólalt.

– Elmondanád, miért?

– Mert valahogy mindig van bennem egy olyan érzés, hogy nem gondolkodik őszintén. Hogy elhallgat pár dolgot, mikor a közelben vagyok. Mintha attól félne, hogy valami olyasmi tudódik ki, aminek nagyon nem kellene. A legfrusztrálóbb az egészben az, hogy nem tudom, valóban igazam van-e ezzel kapcsolatban, vagy csupán előítéletből érzem ezt.

– Előítéletből?

– Igen. Félix már akkor sem tetszett, mikor legelőször találkoztunk velük. Akkor is túlságosan kacér volt veled. Nem leplezte, hogy imponálsz neki. Most azonban úgy tűnik, valamelyest visszafogottabb lett - már ami a tetteit illeti…

– Gondolatban netalán más?

Edward mellkasából egy apróbb morgás tört felszínre.

– Sajnos igen. Állandóan, mikor meglát, rólad kezd el ábrándozni, holott teljesen tisztában van vele, hogy te az én feleségem vagy. Mégis… Bella, nehezen tudom türtőztetni magam, ha más férfiak rólad képzelegnek mindenféle piszkos képzelgéseket…

Bella megsimította Edward önkéntelenül is ökölbe szorított kezét.

– Azt hittem, tisztában vagy azzal, hogy én nekem csakis te neked van hely a szívemben, senki másnak nincs. Egyedül téged szeretlek, és ez nem is fog megváltozni sosem!

Edward elmosolyodott.

– Annyira hízelgő ezt hallanom! Mégis… tudom nagyon jól ezt, ugyanakkor szörnyű féltékenység kerít hatalmába ilyen esetekben…

– Tehát féltékeny vagy? – vonta fel szemöldökét Bella kétkedően.

Edward bólintott.

– Bevallom neked, igen. Mikor más gondolatait látom, amiben az illető épp arról ábrándozik, milyen jó is lenne, ha te vele lennél, én akaratlanul is belegondolok, mekkora hiányt és magányt okoznál nekem. Persze, tiszteletben tartanám a döntésed, ha úgy véled, már nem kellek neked, másra vágysz. Nem akadályoználak. Saját, szabad döntésed.

– Miért mondod ezt?

– Ne ijedj meg, kérlek. Csak tisztázni szeretném veled, hogy ha egyszer mégis úgy döntenél, hogy már nincs szükséged rám, ne félj nekem megmondani. Igaz, pokolian fájni fog, de azt egy pillanatra se mutatnám ki neked, mert nem akarnám, hogy esetleg bűntudatod legyen attól, hogy nekem fájdalmat okozol.

– Edward, kérlek!

– Igen?

– Ne beszéljünk ilyenekről, kérlek!

– Rendben. De én azért örülök, hogy elmondhattam ezt neked.

– Mindazonáltal sosem fog bekövetkezni az a pillanat, mikor ne lenne szükségem rád.

– Köszönöm, Bella – mosolygott rá szívből jövően.

– De térjünk csak vissza egy kicsit Félix gondolataira! Miért gondolod, hogy rejtegetne előled valamit?

– Ezt nehéz lenne megmagyarázni. Tulajdonképpen csak egy mélyről jövő érzés. Egyfajta sugallat. Mint mikor egy kisgyermeket kérdőre vonja az anyja, hogy hova tűntek a sütemények, amiket nemrég tett ki hűlni, mire a kisgyerek ártatlanul pislogva azt feleli, hogy ő nem tud semmit róla. De nem, ez se igazán jó… Félix… A képességem által igen sok embernek, vámpírnak, de még vérfarkasnak is a gondolataiban tudtam olvasni az elmúlt idők alatt. Kitapasztaltam, milyen az, mikor valaki próbál nem gondolni egy adott dologra, ami örökké bekúszik a gondolatai közé akaratlanul is. Vagy épp annyira koncentrál, hogy az eszében maradjon… Félix gondolatai pont az ellenkezője ennek. Ő éppen az ellen küzd, hogy ne lebegjen a szeme előtt, mikor én is ott vagyok. Talán a képességemből adódik, talán egy belső megérzés… de az a lényeg, hogy érzem. Nem főképp az eredete.

– Mégis miféle helyzetekben adódik ez?

– Leginkább akkor, mikor Volterráról és a Volturiról kérdezzük. Valamint azt az utat, amit akkor tett meg, mikor idejött, sose láttam még a gondolataiban. Mikor elmesélte a történetet, még akkor sem, ami számomra szokatlan, hisz’ megszoktam már, hogy akaratlanul is felelevenednek azok az emlékek, melyekről beszélünk.

– Különös, és egyben érdekes is. Beszéltél már erről bárki másnak is?

– Nem. Legelőször veled szerettem volna ezt megosztani. Kíváncsi voltam a véleményedre.

– Csupán a véleményemre? – nézett rá vesébe látó pillantással.

Edward halkan kuncogott.

– Na, jó, rendben, nem csak a véleményedre. Meg szerettelek volna kérni rá, hogy egy-két alkalommal te is nézz bele a fejébe. Érdekelne, neked is van-e ilyesmi érzésed, vagy csak nekem.

Bella kínosan elmosolyodott.

– Tudod, mennyire nem szeretem használni a gondolatolvasást.

– Hidd el, én sem vagyok oda attól, hogy mindenkinek ismerem minden gondolatát, olyan titkát, amit nem mer kimondani. De te szerencsésebb vagy, mivel te ki tudod kapcsolni. Különben sem kell hetekig figyelned a gondolataira! Elég, ha csak egy-két órácskára.

– Azért kellene, hogy meggyőződj arról, igazad van-e?

– Illetve, hogy nem ment-e agyamra valami őrült kényszer – mosolygott szélesen.

– Hát, rendben. Legyen.

– Köszönöm, Bella! – adott puszit szája sarkába.

– Lehetne még egy kérdésem?

– Hallgatlak – biztosította mosolyogva a fiú.

– Most már elárulod, miért érzed magad bűnösnek?

Edward arca hirtelen elkomorult.

– Biztos nincs más kérdésed?

– Most nem jut más eszembe, amit meg szeretnék kérdezni.

– Rendben. Akkor elmondom… Igazából leginkább azért érzem magam annak, mert rá akartam támadni Félixre akkor, mikor ő úgymond „megadta magát”. Ez aljasság volt a részemről. Áldom a szerencsémet, hogy Jasperék gyorsan cselekedtek. Na, nem mintha félnék kiállni Félix ellen, csak azután, amit elmondott, nem lett volna szerencsés rögtön egy verekedéssel kezdeni a rokonságot…

– Ne haragudj, Edward, hogy közbevágok, de egyszerűen nem értelek.

– Nem értesz?

– Nem. Az előbb még azt mondtad, hogy kételkedsz a történetének hitelességében, most pedig azt mondod, hogy nem lett volna jó dolog rá támadnod azok után, amit mondott? Nem értem az összefüggést…

– Őszinte legyek veled, Bella? Én magam sem értem önmagamat – nevetett fel keserűen – Az egyik percben még szeretnék hinni, bízni benne, míg a másikban már valami azt súgja, hogy vigyáznom kell vele, mert valamit titkol, és az nem éppen a legkellemesebb titok. Bizalmatlan vagyok felé, igen. És a legszörnyűbb benne az, hogy nem tudom eldönteni, melyik felemnek engedjek. Legyek most is udvarias és előzékeny, és próbáljak meg esélyt adni egy olyasvalakinek, aki pár hónappal ezelőtt még téged akart volna nyugodt szívvel elpusztítani? Vagy hallgassak az ösztöneimre, és próbáljam meg cselesen kiszedni belőle az információt, ami ahhoz hiányzik, hogy teljes legyen a kép?

– Megértelek. Te nem tudhatod, mert akkor még nem voltál itthon, de mikor beszéltem Rosalie-ékkal, akkor bennem is hasonló érzések dúltak. Igaz, nem ennyire mélyek, de hasonlóak.

– Miért, mit mondott Rose?

– Honnan tudod, hogy Rose mondott valamit?

– Bella, ismerem a nővéremet. Tudom, milyen nehéz természete van, és rajtam kívül talán te tapasztalhattad a legjobban, mennyire nehezen viseli, ha egy kívülálló szeretne csatlakozni a családhoz. Tehát mit mondott?

Bella sóhajtva neki kezdett.

– Tulajdonképpen már akkor sem volt a legjobb idegállapotban, mikor bementem hozzájuk. Viszont mindenképp át akartam nekik adni az üzeneted, mialatt ti odavagytok. Tehát, mikor beléptem a szobájukba Rose különböző vázákat zúzott egész apró darabokra, és úgy morgolódott, hogy egy pillanatra én is megijedtem tőle… Aztán mikor elmondtam, hogy te mit szeretnél kérni tőlük, előhozakodott azzal, hogy teljesen egyetért veled, és hogy szerinte is veszélyes játékot űzünk azzal, hogy befogadjuk magunk közé, hiszen lényegében semmit sem tudunk róla biztosan.

– Igen? Kérlek, folytasd.

– Majd megemlítette azt, amire én fel sem figyeltem. Hogy a szemében egyetlen arany csík sincs, ami valamelyest utalna arra, hogy próbált áttérni erre az életmódra, miközben még mindig vörös szemei vannak. Legbelül igazat is adtam Rose-nak, és ez szinte megőrjített, hiszen én szeretnék egy esélyt adni neki. Mindenki megérdemel legalább egy esélyt alapon.

– Ezt most úgy mondod, mintha már eldöntötted volna ezt.

Bella idegesen beharapta szája szélét.

– Mert így is van – nyögte ki nagy nehezen.

– Tehát te azon véleményen vagy, hogy mindenki megérdemel egy esélyt, így Félix is.

– Igen.

Edward elgondolkodva nézte a lány arcát.

Ő még mindig nem tudta, helyesen cselekszik-e azzal, ha valóban bizalmat szavaz Félixnek, és megpróbálja úgy kezelni, mint egy régi családtagot, akiben természetesen megbízik az ember. Ez ugyanis azzal járna, hogy mindenbe beavatnák a fiút. Azonban itt máris hiba lép fel, hiszen az ő képességéről hazudniuk kellene… illetve nem hazudni, hanem csupán a féligazságot mondanák el.

De vajon hogyan lehet őszinte, baráti kapcsolatot kialakítani akkor, ha már az elején problémák adódnak az őszinteség részével?

– Lehet, hogy igazad van, Bella, és nekem is hasonlóképp kellene cselekednem. De nem megy… most még nem. Még túl erősen itt van bennem ez a „hátsó szándék-gondolat”. Talán majd egy kis idő elteltével.

Bella nem válaszolt semmit, csupán bólintott.

Edwardnak feltűnt a lány hallgatagsága, de most nem kérdezett rá. Helyette hanyatt feküdt az ágyon, gondolataiba mélyedve.

A ház gyakorlatilag üres volt, mivel Carlisle Esmével, Jasperrel és Alice-szal együtt közösen elvitték Félixet egy amolyan „első vega-vadászatra”, amiből még nem tértek vissza. Rosalie és Emmett pedig még mindig a szobájukba gubózva vannak, gyanúsan csendben. 

Bella egy kis idő eltelte után megelégelte halk civódását önmagával és a gondolataival, így odakuporodott Edward oldalához, lefeküdve mellé.

A fiú szemei csukva voltak, ám homloka ráncokba szaladt. Bella pedig már elég jól ismerte a fiút ahhoz, hogy tudja, valami olyasmiről gondolkodik éppen, ami nyugtalanítja, vagy éppen aggodalommal tölti el bensőjét.

– Min gondolkozol ennyire? – suttogta halkan.

Lehelete csiklandozta a fiú  száját, megbizsergetve ajkait, vágyat ébresztve benne.

– Nem érdekes – emelte rá szemeit.

– Pedig eléggé aggodalmasnak tűntél.

Edward fáradtan sóhajtott egyet, miközben átfordult hátára.

Kezeivel beletúrt hajába, miközben a plafont tüntette ki figyelmével.

Bella összehúzott szemekkel felült, jobb kezére támaszkodva, figyelve a mellette fekvő  fiút.

– Talán mégis jobb lenne, ha megosztanám veled.

– Én figyelek rád.

Edward megkereste tekintetével a lányét.

– Tudod, Félix szavain gondolkodtam. Azokon leginkább, mikor arról beszélt, hogy Aro szeretné, ha bizonyos időközönként értesítené őt a vegetáriánus életmódja felől.

– Igen.

– Mi lesz akkor, ha Aro esetleg villámlátogatást intézne felénk? Ha a saját szemeivel szeretné látni Félixen a változást? Ha idejön?

Bella ledermedt. Ez a lehetőség eddig eszébe sem jutott. De most ő is elgondolkozott ezen.

Azzal tisztában volt, hogy ha Aro netalántán valóban arra érezne visszavonhatatlan kényszert, hogy eljöjjön Westlane-be, hogy találkozzon Félixszel személyesen, ők valószínűleg elvesztek. Ráadásul ez a lehetőség nem is annyira irreális, mivel Carlisle régen a Volturihoz tartozott, azaz Aro régi barátja. Ha pedig idejönne, akkor két legyet ütne egy csapásra: Félixet is ellenőrizné, illetve Carlisle-lal is találkozna.

– Bella? – ült fel a lány mellé, aggodalmasan fürkészve a csendbe burkolódzó lányt.

Két keze közé vette arcát, elérve, hogy rápillantson.

– Ez eddig meg sem fordult a fejemben…

– Sajnálom, nem akartalak felzaklatni!

– Ráadásul ez nem is annyira abszurd gondolat, tekintve, hogy Carlisle Aro régi barátja – folytatta gondolatmenetét hangosan is kimondva a lány, meg sem hallva Edward újabb sajnálkozását.

– Bella, ne törődj ezzel!

– Hogy ne tudnék törődni ezzel? Hiszen, ha Aro idejön, akkor mindannyiunk biztonsága érdekében nekem el kellene innen tűnnöm.

– Miket beszélsz, Bella? – kérdezte egyre növekvő idegességgel.

– Arról, hogy ha Aro megtudja, mi a képességem, az végzetes hibák sorozatát indíthatja el. Hiszen ahogy Eleazar is megmondta, az én képességem egy fokkal veszedelmesebb, tekintve, hogy rám nem tudnak hatni a különböző képességek, ha nem akarom. Renatára pedig igen. Biztos Arónak is kényelmesebb és könnyebb lenne, ha nem kellene azon aggódnia, mikor fogják elpusztítani a tulajdon testőrét. Ebből pedig az következik, hogy ha rájön, akkor meg akar szerezni magának…

– Ne mondj ilyeneket, Bella, kérlek! Nem akarlak elveszíteni! Nem akarom, hogy Volterrába menj! Sem azt, hogy el kelljen menned innen, ha Arónak mégiscsak kedve szottyanna idejönni!

– Azt kéred, ne beszéljek ilyeneket, igaz?

– Igen.

– Akkor mond meg nekem, Edward, hogy te mit értettél veszélyesnek azzal, ha Aro idejön?

Edward kezei megdermedtek. Félelemmel nézte az előtte ülő lányt, de megszólalni nem bírt.

Őt is ugyanolyan gondolatok gyötörték, amiket a lány az előbb hangosan is kimondott.

– Látod? Neked is ugyanez ugrott be…

– De, Bella, ez még nem jelent semmit sem! Koránt sem biztos, hogy idejön!

– És ha mégis?

– Akkor meg nem mész majd a közelébe. Nem fogsz vele kezet fogni, így nem is jöhet rá.

– Én lehet, hogy nem fogok a közelébe menni, de Carlisle biztosan.

– Azért, mert régi barátok, ugye?

– Pontosan.

– Koránt sem biztos, hogy idejön majd! Hiszen Félixnek gyakorlatilag megengedte, hogy kilépjen közülük, és Cullen legyen. Akkor nem lehetett annyira fontos neki…

– Nem azt mondta Eleazar, hogy Aro egyfajta gyűjtő?

Edward alig hallhatóan szitkozódva állt fel az ágyról. Fel-alá kezdett járkálni, miközben olyan kifejezések hagyták el száját, amik korábban sohasem.

Bella kissé elhűlve nézte az önmagából teljesen kivetkőző fiút. Az aggódásával teljes mértékben olyan hatást keltett, mint aki hús-vér ember. Homloka ráncokba szaladt, szemöldökét összehúzta.

– Nem, nem az nem lehet. Nem engedem. Nem… nem, az nem! Bella!

Edward egy ugrással leguggolt az ágy szélére kiülő lány elé. Kezeit annak térdeire rakta, arcán az aggodalom mellett megjelent az a fajta elszánt határozottság, ami még Bellát is megrémisztette. Tudta, tapasztalta, hogy ha a fiú így néz rá, akkor hajthatatlan a tervét illetően.

– Jól figyelj most rám, kérlek! Aro tényleg egyfajta gyűjtőnek minősül. Emlékszem, mikor Carlisle mesélt róla, hogy hogyan szerzett magához jó pár tehetséges vámpírt, nem törődve semmivel és senkivel sem. Tudom Carlisle-on keresztül, mikre képes, és milyen messze képes elmenni. De én soha nem fogom azt az örömet megadni neki, hogy te egy legyél a Volturi katonák közül. Érted?

Bella elgondolkozva nézett a fiúra. Túlságosan ismerős volt neki az arckifejezése, a beszéde, és az, mennyire a tudtára akarja adni, hogy nem engedi meg, hogy elvigyék őt. Gyanús lett neki a helyzet.

– Edward, mégis mit tervezel? – kérdezte meg halkan, közelebb hajolva hozzá.

– Az most mindegy. A lényeg az, hogy te biztonságban legyél.

– Nem, ezt te is tudod, hogy nincs igazad. Mit tervezel, Edward? A család többi tagjára is gondolj, kérlek!

– Ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni, kérlek!

– Addig nem ígérek meg semmit sem, míg el nem mondod, miről van szó – tette karjait keresztbe mellkasa előtt Bella.

Edward dühösen kifújta a levegőt, hogy aztán egy mélyet lélegezhessen be.

– Olyan makacs vagy – suttogta halkan, apró mosolyra húzva ajkait.

Bella nem szólt semmit, csak várakozón nézett rá.

– Úgy terveztem, ha Aro mégis csak idejön, és… esetleg megfordul a fejében, hogy magával vigyen téged… helyetted felajánlom magamat neki.

– Mi?! – kérdezte szokatlanul magas frekvenciában, kidülledő szemekkel Bella.

Kezei leestek oldala mellé  döbbenetében; sokkolva nézett Edwardra.

– Ezt te sem gondolhattad komolyan! Nem, ezt viszont én nem engedem meg! Edward, ez őrültség! Még hogy önként és dalolva menj vele! Nem, nem, nem… neeem.

– Bella, neked nem esne bajod!

– A többiekre nem gondolsz, Edward? Mi lesz Carlisle-ékkal? Esmével, Alice-szel, Jasperrel, Rose-zal? Na, és Emmettel? Nem. Ez nem fog bekövetkezni.

– Ez az egyetlen megoldás.

– Nem, az nem lehet. Képtelenség.

– Legalább próbálj meg belegondolni!

– Kell lennie más megoldásnak. Azt nem hiszem el, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. Biztos van más megoldás. Igen.

– Nincs más megoldás.

– De, biztos van – bólogatott határozottan – Ketten majd kitalálunk valami mást. Bármit, de ezt semmiféleképp. Nem. Gondolod, én el szeretnélek veszíteni? Hát nem!

– Nyugalom, Bella – simított végig orcáján.

– Megígéred, hogy keresünk bármiféle másik megoldást, ha ilyenre kerülne a sor?

– Kössünk kompromisszumot.

– Kompromisszumot? – vonta fel fél szemöldökét Bella.

– Igen. A kompromisszum jó dolog.

A lány gyanakodva méregetni kezdte a fiút.

– Rendben, hallgatlak.

– Nos, én megígérem, hogy elvetem ezt a tervet, mintha semmi sem jutott volna eszembe, cserébe te megígéred, hogy nem fogod a képességed Félix közelében használni.

– Csak ennyi?

– Igen – bólintott komolyan.

– Rendben, megígérem. Nem fogom használni a közelében.

– Köszönöm – adott a lány ajkaira egy csókot – Cserébe én is megígérem, hogy elvetem ezt az ötletet.

Bella mosolyra húzta száját, miközben csak azért, hogy közelebb tudhassa magához a fiút, annak nyaka köré fonta karjait.

– Nem gondolod, hogy eleget aggodalmaskodtunk mára?

Edward féloldalasan elmosolyodott.

– Talán lenne valamiféle ötleted a folytatást illetően?

– Hát, most, hogy így megemlítetted, akadna itt egy-két dolog – kacsintott rá, majd ajkaik egy szenvedélyes csókban forrtak össze.