47. fejezet

– Nagyon jól csináltad, Félix! Ötven év múlva akár már lehetsz olyannyira rutinos vegetáriánus vámpír, mint én – vigyorgott szélesen Emmett.

Ő, Jasper, valamint Félix a nappaliba sétáltak be, lehuppanva a kanapéra. Bár nem voltak fáradtak lényüket tekintve, mégis jólesett hosszú órák után kényelembe helyezkedni a puha kanapén.

Az elmúlt órákban ugyanis vadászni voltak. Emmett Jasperrel és Carlisle-lal felügyelt Félix minden apró rezdülésére, míg Alice, Rosalie és Esme csupán a háttérből követték nyomon az eseményeket. A hímnemű tagok ugyanis abban egyeztek meg, hogy még az első vadászat során inkább legyenek sokkal óvatosabbak, minthogy bárkinek is baja essen.

– Köszönöm, Emmett, jól esik az a túláradó bizalom, amit felém tanúsítasz – válaszolt Félix.

Jasper vigyorogva csóválta fejét; próbált minél természetesebben viselkedni Félix előtt. Ugyanis hiába érezte annak minden érzését, számára is voltak kérdőjelek a férfi felé. Bár nem volt olyannyira gyanakvó és óvatos, mint Edward, fél szemét mégis mindig rajta tartotta.

Túlságosan jól emlékezett arra az időszakra, mikor ő próbált áttérni a vegetáriánus életmódra, valamint annak elöl- és hátulütőire. Neki is becsúszott néha-néha egy-egy „hiba”, ami azt eredményezte, hogy meghalt egy ember. Ilyenkor mindig bűntudat kerülgette.

Mostanra azonban már rájött arra, hogy ha akkor nem lettek volna ezek a hibák, akkor most nem birtokolna akkora önkontrollt, mint amekkorát a magáénak mondhat. Hiszen az önnön hibáiból tanul az ember, vagy jelen esetben vámpír is, hogy elérjen a csúcsig.

– Egyébként a többiek mikor maradtak el? – váltott témát Félix.

Emmett tudatlanul vakargatta fejét, próbálva felidézni azokat az emlékkockákat, amikor Alice-ék különváltak tőlük.

– Alice, Rosalie és Esme bevásárolni mentek, míg Carlisle dolgozik – adta meg mindkettejüknek a választ Jasper.

– Bevásárolni? Mit vesznek?

– Alice és Rosalie vásárlás mániáját ismerve majdnem mindent, ami drága, márkás és az útjukba kerül – felelt Emmett vigyorogva.

Félix meghökkenve nézett rá, míg Jasper szorgosan bólogatott fejével.

– Ennyire szeretnek vásárolni?

– A „szeretnek” enyhe kifejezés arra, amit akkor éreznek, mikor vásárlás lehetőséget szimatolnak.

– Hű… – döbbent meg Félix.

Jasper és Emmett egymásra néztek, majd kirobbant belőlük a nevetés.

– De azért annyi jó van a dologban, hogy Esme nem annyira őrült, mint a másik két húgunk. Ő tudja kontrollálni a dolgot, nem viszi túlzásba.

– Igen, de ha ők beindulnak, akkor még néha Esmét is belerángatják, és ő nem tud nemet mondani nekünk – értett egyet Jasper.

– Ráadásul – vette újra át a szót Emmett – a legeslegjobb a dologban az, hogy Bella egyáltalán nem rajong a vásárlásosdihoz. Másért annál inkább… – kuncogott Emmett.

– Ezt hogy érted? – ráncolta értetlenül szemöldökét Félix.

Jasper megkocogtatta annak vállát, majd mikor figyelmét rá irányította, Jasper felmutatott az emeletre, aztán kaján mosollyal ismét Félixre nézett.

Félix értetlenül nézett felfele pár másodpercig, aztán mindent értve lesunyta fejét.

Jasper értetlenül kezdte letapogatni érzéseit, mire döbbenten vette észre a férfi haragját, féltékenységét.

– Mindig ezt csinálják, ha kettesben vannak? – kérdezte látszólag nyugodt hangon, miközben belül majd’ szétvetette a düh.

– Általában igen, de nem mindig. Nem is tudod te még, mikre képesek ezek ketten – nevetett felszabadultan Emmett.

Jasper óvatos figyelmeztető  pillantást lövellt felé.

– Miért, miket? Avassatok be! – kérte kíváncsiságtól izzó szemekkel Félix.

Emmett észrevette Jasper pillantását, mire lefagyott egy pillanatra.

– Nem kell olyan nagy dolgokra gondolni, tényleg – visszakozott gyorsan – Az viszont tény, hogy őrülten egymásba vannak esve. Véleményem szerint aligha létezik bármi is, ami a szerelmük útjába állna. Tudom, mennyire csöpögősen hangzik ez, főleg az én számból, de hát a tény az tény…

– Nem hiszek a mindent elsöprő szerelemben, ami képes minden akadályt legyőzni. Ez irracionális. Nem létezik ilyen.

– Hát, Félix, hamar rá fogsz jönni köztünk élve, hogy igenis létezik ilyen erős érzelmi kötődés.

– Tényleg, nálatok mindenkinek van párja, ugye?

– Igen. Nekem Rosie, Jaspernek Alice, Carlisle-nak pedig Esme.

– Edwardnak meg ugyebár Bella – vetett még egy pillantást a plafonra Félix.

– Ugyebár – biccentett Jasper.

– Egyébként mióta is vagytok együtt a választottaitokkal? – érdeklődött tovább Félix.

– Nos, Esme és Carlisle 1921 óta, Rosalie és Emmett 1935 óta, Bella és Edward 2005 óta, míg Alice és én 1948 óta.

Félix döbbenten hallgatta a számokat.

– Komoly éveket tudhattok a hátatok mögött akkor. Ez… Akkortájt váltatok vámpírrá is?

– Nos, ez nem igazán így van. Egy kicsit bonyolult is, mivel mindenkinek megvan a saját története, hogyan is lett belőle vámpír.

– Mindenki máshoz?

– Igen. Különböző módon, úton lettünk azok, akik.

– Mégis annyira összeszokottnak látszotok!

Emmett könnyedén megrántotta vállait.

– Sok év tapasztalat van mögöttünk. Ennyi idő alatt igazán összeszokottá váltunk. Nem hiszem, hogy más ne tette volna ugyanezt. Akaratlanul is egymáshoz szoktunk.

– De hiszen ti vagytok a Föld második legnagyobb vámpír klánja, rögtön a Volturi után!

– Ez hogy jön ide?

– Még nálunk, a Volturinál is akadtak néha egy-egy nagyobb összezörrenések, problémák!

– És ki mondta, hogy nálunk nem?

– Oh… én csupán azért gondoltam így, mert… annyira békésnek tűntök. Szeretetteljesnek. Nem gondolnám, hogy tudnátok veszekedni egymással.

– Ó, hát te még nagyon sok mindent nem tudsz! Előtted még nagyon sok rejtett képességek vannak – nevetett fel Emmett.

Jasper felé rántotta fejét, idegesen szuggerálva őt. Számára Emmett mondata nagyon is kétértelműen hangzott, még ha ő nem is tudja ezt.

– Most, hogy így említettétek a képességeket… elárulnátok, kinek mi a képessége? – kíváncsiskodott Félix.

Jasper fészkelődni kezdett ültében, villámokat szórva testvére felé.

Emmett zavartan vakargatta fejét.

– Hát, tulajdonképpen…

– Nincsenek olyan izgalmas képességeink. Nincs is mindannyiunknak.

– Nem baj, én azért kíváncsi vagyok. Azt elárulom, hogy nekem sajnos nincsen, bár minden vágyam lenne egy.

– Hogyhogy?

– Mert attól különlegesebbnek, értékesebbnek, hasznosabbnak érezném magamat. Képesség nélkül… nem is tudom, lehet, hogy ezt csak a Volturi hozta ki belőlem, de néha úgy érzem, a képesség nélküli vámpír nem is igazi vámpír.

Jasper és Emmett egyszerre horkantak fel.

– Látjátok, mennyire összhangban vagytok egymással? – kérdezte apró mosollyal Félix.

– Mi az, hogy nem is vagyok igazi vámpír? – dünnyögött Emmett.

– Nem személyeskedni akartam, tényleg! Nem tudom, melyikőtöknek van képessége, vagy egyáltalán, miféle. Mondom, hogy a Volturi nyomasztó hely tud lenni több ezer évvel a hátad mögött.

– Tehát te több ezer éves vámpír vagy? – kérdezte kíváncsian Jasper.

– A Volturi egy nagyon ősi család. 400-ban alapult, és én büszkén mondhatom, hogy az elsők között lettem a tagja. Pontosan 402-ben.

– Hű… – füttyentett egyet Emmett.

Félix büszkén elmosolyodott.

– Na, de lehetőleg ne térjünk el a tárgytól.

– Ó, hát persze, a képességek… Nos, Carlisle-nak a hatalmas önuralma, Esmének az, hogy szenvedélyesen tud szeretni, Edwardnak a gondolatolvasás, Rosalie-nak nincs képessége, ha csak nem a csökönyössége. Alice tud a jövőbe látni, Emmettnek talán az ereje, én képes vagyok érezni és manipulálni bizonyos szintig az emberek és vámpírok érzéseit.

Félix kikerekedett szemekkel figyelte a hadarva beszélő Jaspert.

– Na, és Belláé?

Csönd telepedett a szobára, amit egy csilingelő hang szakított meg.

– Csak nem rólam van szó? – jött le zavart arccal a szóban forgott.

Mögötte Edward lépkedett, kisimult, nyugodt arccal, látszólagos nyugalommal.

– De, igen – vigyorgott rá bambán Félix.

– Akkor gyorsan legyen témaváltás, mielőtt belehalunk az unalomba – mosolyodott el Bella.

Edward mosolyogva csóválta meg fejét.

„Edward, találj valamit ki, mielőtt Emmett elkotyogja Félixnek, mi is Bella valódi képessége! Az előbb elég kétértelmű célzást tett rá!”

Jasper ugyan gondolatban üzent Edwardnak, de kívülről úgy látszott, mint aki Bella megjegyzésén mosolyog.

Edward izmai görcsbe rándultak, követelődzőn, birtoklón ölelte magához hátulról szerelmét.

– Hogy sikerült a vadászat, Félix? – érdeklődött kedves hangnemben Bella, érezve a mögötte álló fiúnak feszültségét.

– Köszönöm, Bella, kérdésed, egész jól. Bár az első vad, amit kinéztem magamnak valahogy elmenekült előlem, a másik kettővel már kevesebb gondom volt.

– Majd kitapasztalod, ne aggódj! – vigyorgott.

– Ó, igen, az biztos.

– Alice-ék merre vannak? – kérdezett közbe Edward.

– Nos, öcsi, míg ti ott fent huncutkodva tornászgattatok, addig Alice, Rose és Esme elmentek valami plázába vásárolgatni – vigyorgott kajánul Emmett, rájuk kacsintva.

– Emmett, nem lenne kedved odakint folytatni ezt a beszélgetést? – kérdezte Edward finoman felhúzva fél szemöldökét, kérdőn nézve rá.

Emmett rögtön kapcsolt.

– Naná, öcsi! Menjünk! – pattant fel, aztán már kint is volt.

Edward homlokon csókolta Bellát, aztán vigyorogva csatlakozott testvéréhez.

– Hova mennek? – kérdezte homlokráncolva Félix.

Bella közben idegesen, kezeit tördelve az üvegablakhoz lépett.

– Bunyóznak egy kicsit, kiengedik a gőzt. Ha nem haragszotok, az rám is rám férne, úgyhogy…

– Persze, menj csak! – bólogatott hevesen Félix, oldalpillantást véve Bellára.

Jasper keze már a kilincsen volt, mikor meghallotta Bella halk hangját.

– Csak óvatosan, kérlek…

– Ne aggódj! – felelte, majd ő is eltűnt.

Pár másodpercen belül már  ütések és csapások zajai hallatszódtak.

Félix kíváncsian felkelt a kanapéról, odacammogva Bella mellé. Kinézett az udvarra, mire pont látta, amint Edward és Jasper közös erővel Emmett felé  indulnak.

Félix vigyorogva sandított Bellára, mikor Edward eltévesztve az ütést, Emmett támadása miatt jó pár métert csúszott hátra.

Bella már épp indult volna az ajtó felé, mikor Edward talpra állt, majd ő kezdeményezett támadást Emmett felé, aki most egy közeli fába csapódott bele, kidöntve azt.

– Talán nem kellene nézned ezt – szólalt meg halkan Félix, látva a lány idegességét.

– Talán – nyögte halkan.

Félix háttal neki dőlt az üveglapnak, szemeivel a lányt pásztázva, karba tett kézzel.

Bella arckifejezéseit tanulmányozta, ahogyan az pillanatról pillanatra változik, attól függően, Edward miként teljesít a testvéri csatározásban. Irigyelte ezért a fiút, nem is kissé, hiszen itt van előtte az a nő, aki számára vonzó, mégsem tudja megszerezni magának.

– Te miért nem csatlakozol hozzájuk? – törte meg Bella hangja a beállt csendet.

Félixet váratlanul érte a kérdés.

– Őszinte leszek veled – kezdte, mire Bella érdeklődve fordult felé – Nem csupán azért hagytam ott a Volturit, mert vegetáriánus szerettem volna lenni – sóhajtott, tekintetét a padlóra szegezte.

Bella szeme kikerekedett. Érdeklődve, a kíváncsiságtól égve várta a folytatást. A kint folyó  csetepaté zajai eltompultak, mintha ugyan ők maguk is hallották volna Félix előbbi kijelentését.

Félix ellökte magát az üvegtől, elsétált a nappali közepéig, megállt, szembe fordulva Bellával.

– Tudod, erről még senkinek sem beszéltem. Te lennél az első, akinek elmondanám… és nem tudom, miként fogadnád ezt.

Bella tett felé egy bátortalan lépést.

– Szívesen meghallgatnálak.

Félix bólintott.

– Rendben, akkor, ha nincs ellenedre, menjünk fel a szobámba. Ez a hely nem kellőképpen alkalmas ennek a kitárgyalására.

Bella beharapta alsó  ajkát. Félve nézett ki az ablakon, ahol a tőle messzebb álló  Edward nézett vele farkasszemet. A fiú szemeiben különféle érzelmek kavarogtak, mégis biztatón biccentett Bella felé, ösztönözve a lányt.

– Nincs ellenemre – suttogta Bella, elfordulva az ablaktól.

Félix halványan elmosolyodott. Megvárta, míg beéri őt, aztán együtt indultak a lépcső  felé.

Félix szobája picivel kisebb volt a többinél, ám a kevéske bútor ellenére is sikerült otthonossá tenni azt. Egy kisebb erkély is tartozott a szobához, aminek tolóajtaja most nyitva állt. A függönyt befele, a szobába fújta az a lágy szellő, ami odakint kerekedett.

– Foglalj helyet, kérlek! – kínálta hellyel a lányt Félix, becsukva az ajtót.

– Köszönöm – motyogta Bella, elhelyezkedve az egyik fotelban.

Félix nem ült le, helyette odasétált az erkélyajtóhoz, majd zsebre dugta kezeit, fél vállával neki dőlt az ajtófélfának, szemeivel a messzeséget fürkészte.

– Kérlek, légy elnéző velem… kicsit nehézkes beszélnem róla.

Bella csendben hallgatott.

– Nem is igazán tudom, hol kezdjem el… azt sem tudom, mikor kezdődött. Nagyon régóta vagyok vámpír, Bella. Pontosan 1606 éves vagyok most.

Bella döbbenetében elfelejtett levegőt venni, szemei kikerekedtek, szája nyitva maradt, míg ujjaival görcsösen szorította a fotelt.

Félix észre sem véve Bella reakcióját, folytatta tovább.

– 402-ben lettem vámpír, s egyben Volturi tag. Aro változtatott át. Akkortájt még ő és a két fivére, Marcus és Caius is gyakorta elhagyták Volterra falait. Nem csupán vadászni voltak, hanem társakat is kerestek maguk mellé. Ők hárman úgymond világuralomra akartak törni a vámpírok világában. Meg akarták szerezni maguknak a hatalmat. Tiszteletet, csodálatot vártak a többi vámpírtól. Olyanok akartak lenni, akár a királyok, császárok.

Arónak akkoriban kezdett kialakulni a fanatikus gyűjtögetési vágy. Hogy minél több, tehetségesebb vámpírt tudhasson a tulajdonának. Igaz, mindannyiunkkal jól bánt, de ha a szigorra vagy leckéztetésre került sor, nem ismert határokat. Vezető típus volt. Hármuk közül inkább ő volt az, akire a többiek felnéztek. Caius eleinte irigyelte is ezért, hiszen Aro után ő volt a leglelkesebb támogatója ennek az ötletnek. Aztán szépen lassan belenyugodott abba, hogy ő csupán, mint második, figyelheti az eseményeket. Aro a kezébe vette az irányítást végérvényesen.

Időközben egyre többen lettünk, a létszámunk pár évtized alatt a negyedszeresére nőtte ki magát. Azonban bekövetkezett az, amire igazán senki sem számított. A Román klán megtámadt bennünket 500-ban. Mivel akkor még csak kerek száz éve létezett a Volturi, így még nem voltunk annyira összeszokott csapat, mint mostanában. Ez abban látszott meg, hogy a háború egészen az 560’as évekig elhúzódott. Tényként kell elfogadnunk, hogy bár elvesztettük pár harcosunkat, a háborút végül megnyertük. Aro mérhetetlenül büszke volt magára emiatt, és azt hiszem, innentől kezdve nem is vált kérdésessé, hogy a Volturi a legerősebb, leghatalmasabb királyi vámpír család.

– Azt hiszem, ez a cím a mani napig a Volturi birtokában van – szólalt meg csöndesen Bella, mikor Félix hosszabb szünet után sem folytatta.

Megszólalását Félix csupán hümmögéssel nyugtázta, aztán teljes testével felé fordult.

– Elegem van a harcból, a verekedésből, a pusztításból, de leginkább a pusztulásból – fakadt ki kétségbeesett arccal Félix – Aro megígértette velem, hogy ha nem sikerül átszoknom erre az életmódra, akkor Dimitrij felkeres a képessége segítségével, és visszavisz engem Volterrába, ha akarom, ha nem.

Bella elborzadt a szavak hallatán. Igaz, semmi hátborzongató nem volt benne, mégis látva Félix arcát, tekintetét, nem sok jót ígért ez az ajánlat a férfi számára.

– Félsz?

– Én csak nem akarok visszamenni oda… akkor minden kezdődne elölről. Nem akarok újból kiváló katona lenni. Egész eddigi létemben az voltam. Most másra vágyom. Szabadságra, könnyedségre… szerelemre – fúrta mélyen tekintetét a lány szemébe.

Bella zavartan elnézett Félix arca mellett. A közeli fára leszálló kis madarat figyelte, ahogy vidáman dalolva pásztázza körbe a természetet.

– A Volturinál nem megengedettek az ilyen dolgok? – kérdezte halkan, továbbra is a madarat figyelve.

Félix gúnyosan felhorkantott, aztán kisétált az erkélyre, megtámaszkodva a korlátba.

Bella egy ideig magában töprengett, utána menjen-e vagy inkább maradjon odabent. Végül a kíváncsisága legyőzte józan eszét, így utána eredt.

– Minden rendben? – kérdezte, mikor mellé lépett a keskeny erkélyen.

Félix szórakozottan bólintott, miközben felegyenesedett.

– Elnézést az előbbi kiborulásomért, nem tudom, mi üthetett belém…

– Kiborulásért? – kérdezett vissza mosolyogva Bella.

– Igen. Min mosolyogsz?

– Ezt én személy szerint koránt sem nevezném kiborulásnak, de hát te tudod – vonta meg vállait.

Félix rámosolygott.

– Szeretnéd hallani a válaszom?

– Mivel kapcsolatosan? – ráncolta szemöldökét értetlenül Bella.

– Hogy a Volturinál megengedett dolog-e a szerelem vagy épp a szabadság.

– Igen, ha nem zavar téged.

– Rendben – mosolyodott el – Tudod, Marcus úgy tartja, hogy a vámpírokat az érzelmek, érzések, különböző érzelmi kötődések mind-mind meggyengítnek, sebezhetőbbé tesznek. Ezért sem megengedett a szerelem a Volturinál.

– Nem megengedett? – tátogott döbbenten Bella.

Mindenre számított, csak erre nem.

– Mégis hogyan lehetséges ez? Mi történik akkor, ha mégis beleszeretsz valakibe? Hiszen a szerelem kiszámíthatatlan! Sose tudhatod, mikor ér utol téged.

Félix megrántotta vállait.

– Van egy Volturis őr, aki képes befolyásolni az érzelmeket. Képes a legerősebb érzelmi kötődést is felbomlasztani, halálos ellenségeket csinálni a korábbi legjobb barátokból vagy éppen két vadidegent is képes rávenni arra, hogy egy másodperc alatt egymásba szeressenek végérvényesen – sóhajtotta.

Bella arcára nézett, kíváncsian lesve reakcióját.

Annak arcán a megbotránkozás  és utálat furcsa keveréke játszott.

– Már megbocsáss, hogy ezt mondom, de ez… ez… egyszerűen nem tudom elmondani, mennyire gerinctelennek, aljasnak tartom ezt.

Félix keserűen elmosolyodott, majd újból a messzeséget kezdte fürkészni.

– Hogy képesek ezt tenni? A szabadságotokat veszik el ezzel a húzásukkal! Attól nem félnek esetleg, hogy be fog telni nálatok a pohár és fellázadtok?

– Nem.

– Hogyhogy?

– Ennek két oka is van, ha nem három. Az első az, hogy mivel Marcus képessége az, hogy képes felmérni bárki között az érzelmeket, így ő észreveszi, ha valaki meginog a hűségben és forradalmi terveket szövögetne. Aro képessége a gondolatolvasás, ő könnyedén kiolvassa a fejünkből ezeket egyetlen érintés kíséretében. Ha valaki veszélyt jelent számukra, egyszerűen megváltoztatják az érzelmeit a korábban általam említett Volturis őrrel.

– Lehet egy kérdésem ezzel az őrrel kapcsolatban?

– Kérdésed lehet, azonban nem biztos, hogy felelni is fogok tudni rá.

– Hogyhogy? – döbbent meg.

– Aróék félnek, hogy elveszíthetik ezt az őrt, ha túl sokan tudnak pontos kilétéről. Így Arón, Marcuson és Caiuson kívül senki sem tud róla semmit sem, csak azt, hogy létezik és veszélyes.

– Tehát akkor azt sem tudjátok, hogy hogyan hívják?

– Nem – rázta meg fejét – Netán ez lett volna a kérdésed? – húzta félmosolyra száját Félix, Bellára pillantva.

A lány zavartan bólintott.

Hosszú másodpercig egyikük sem szólalt meg. Bella a gondolataiba mélyedt, miközben a tájat figyelte. Félix pedig őt.

A hallgatást Félix törte meg végül.

– Talán szeretnél valamit kérdezni?

Bella zavartan nézett felé.

– Miből gondolod ezt? – harapta be alsó ajkát.

– Látom, hogy rágódsz valamin – rántotta meg egyszerűen vállait, vigyorogva nézve rá.

Bella kifújta a levegőt.

– Lebuktam – mosolyodott el, mire Félix vigyora kiszélesedett.

– Nahát, nekem még gondolatolvasás sem kell ahhoz, hogy tudjam, kérdezni szeretnél tőlem valamit – kacagott fel diadalittasan.

– Edwardnak sem kell – jegyezte meg Bella.

Ám amint ajkait elhagyták a szavak, úgy érezte, ezt talán mégsem kellett volna.

– Hogyhogy? – nézett rá fürkészően a férfi.

– Lényegtelen – legyintett a lány, próbálva terelni a szót.

– Én azért szívesen meghallgatnám.

– Nem mondták még neked, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? – próbált kibúvót keresni a válaszadás elől Bella.

– Ez az én esetemben aligha lehetséges. De mivel látom, nem szívesen válaszolnál a kérdésemre, így azt javaslom, térjünk vissza a te felmerülő kérdéseidre. Tehát?

Bella megkönnyebbülten fellélegzett.

– Említetted, hogy két, három oka is van annak, hogy nem lázadnátok fel, azonban te csak az egyiket osztottad meg velem eddig. Mi lenne a másik kettő? – nézett kíváncsian Félix szemeibe.

– A másik ok az lenne, hogy mindannyian mélyen tiszteljük Arót, és nem szeretnénk neki csalódást okozni. A harmadik pedig maga Jane.

– Jane? – hökkent meg Bella.

Félix bólintott.

– Jane-től automatikusan minden vámpír fél és rögtön behódolnak neki. A képessége miatt – tette hozzá, mikor látta Bella értetlen arcát – Ráadásul az ikertestvére, Alec, is veszélyes ezen szempontból. Az ő képessége az, hogy mindenkit harcképtelenné tud tenni egy másodpercen belül: az illető hallását, látását és szaglását elveszti. Olyan, mintha egy koromfekete lyukban tapogatóznál. Nem hallod a saját hangod, lépted nyomát sem. Ha elesel, azt is csak úgy veszed észre, hogy valami kemény a térdednek ütközik. Ekkora hatalmat képviselő képességek birtokában azt hiszem, érthető, miért nincsenek lázadások a Volturin belül.

– Na, és ennek a Jane-nek és Alecnek még nem fordult meg a fejében ilyesmi?

– Véleményem szerint nem. Ők ketten később kerültek a Volturihoz, mint én. Ám mióta Aro megtudta kettejük pontos képességét, szinte isteníti őket. Jane-re nagyon sok mindent rábíz. Egyfajta negyedik vezető. Alec azonban már az elején lekötötte, hogy ő nem akar ilyesfajta hatalmat, így vele nem is bánik olyan kegyesen, mégis jobban kivételez vele is, mint bármelyikünkkel.

– Talán Aro is fél tőlük?

– Bella, te is félnél két olyan egyéntől, akik pár másodperc leforgása alatt képesek lennének megölni téged úgy, hogy észre sem veszed – nézett rá komoly tekintettel.

Szemeiben most nyoma sem volt annak a huncut csillogásnak, amit Bella már akkor megfigyelt, mikor legelőször beszéltek hosszasabban. Az a csillogás emlékeztette őt az Emmett szemeiben látott csillogásra.

Más helyzetben ez az új felfedezése megmosolyogtatta volna, ám most nem. A mostani helyzetben volt valami él, valami fajta fenyegetettség érzet.

– Akkor te is félsz tőlük ezek szerint… – jegyezte meg suttogva Bella.

Félix mocorogni kezdett.

– Nem szívesen beszélek a gyengeségeimről – húzta el száját savanyúan.

– Lehet még egy kérdésem? Persze, ha túl személyes, akkor nem kell válaszolnod…

– Hadd halljam!

– Neked is volt már egy… egy szerelmed a Volturinál?

Félix arca komorrá változott.

– Ezt miből gondolod? – kérdezte színtelen hangon.

– Csak mert… mikor beszéltél erről a Volturis őrről, valahogy olyan furcsának tűnt… Mintha a múltban történt volna valami, ami miatt te nem szívleled őt. Persze, lehet, hogy az egész csak az én agyrémem, de…

– Nem, nem az – vágott a szavába.

Bella a mondata közepén elhallgatott. Száját kicsit szétnyitotta döbbenetében.

– Igazad van, valóban történt valami. Azonban erről még nem szeretnék beszélni. Sajnálom, Bella – nézett rá bocsánatkérően.

– Semmi baj. Megértem – mosolygott rá barátságosan a lány.

Igaz, belül fúrta a kíváncsiság az oldalát, azonban tiszteletben tartotta a férfi kérését.

– Hé, Bella! Félix! – hallották a nevüket lentről.

Mindketten kíváncsian fordították tekintetüket a hang irányába, lefelé. Mikor lenéztek, látták, hogy Emmett szélesen vigyorogva integet nekik.

Bella szégyenlősen visszaintegetett, míg Félix csak rámosolygott.

– Mit csináltok ti édes kettesben ott az erkélyen? – kérdezte kajánul vigyorogva Emmett.

– Ne aggódj, Emmett, semmi olyat, amire te gondolnál – szólt vissza neki Félix.

Bella zavartan piszkálgatni kezdte körmével az erkélynek a korlátját.

– Aha, persze! Mindegy. Félix, benne lennél egy kis bunyóban? Kíváncsi vagyok, melyikünk az erősebb – vigyorgott magabiztosan.

Félix Bellára nézett, majd vissza Emmettre.

– Bocsi, Emmett, de én szerintem…

– Csak azt ne mond, hogy nem vagy benne! Ugyan! Jasper és Edward is mindjárt jönnek! Gyere te is!

Félix homlokráncolva próbált mérlegelni; vagy marad itt Bellával, és beszélgetnek tovább, vagy lemegy és beáll egy ismételten testvéri csatának ígérkező torna erejéig.

– Edward hol van, Emmett? – kérdezte Bella.

– Az öcskös? Éppen a maradék egoizmusát próbálja összekaparni, miután sikeresen a sárba döngöltem őt – kacsintott rá.

Félix Bella mellett felkuncogott, míg Bella ijedten nézett Emmettre.

– De ugye nem lett baja? Vagy megsebesült? Hol van?

– Nyugalom, Bella, semmi ok az aggodalomra. Az öcsi még így is kiválóan fog tudni teljesíteni nálad.

Bella érezte, amint arca bizseregni kezd. Dühösen szuggerálta Emmettet, míg mellette Félix alig tudta elfojtani kitörni készülő nevetését.

– Emmett, ha ezt így folytatod, én magam megyek le és verlek laposra! – sziszegte neki.

Emmett erre elnevette magát.

– Nézd már! Bellának milyen nagy lett a szája!

Bella morgott egyet.

– Jaj, Bella, tudod, hogy én csak poénkodom. De azt szívesen megnézném, amint laposra versz.

– Ha ezt akarod…

Bella felugrott a korlátra, aztán emberi szemnek követhetetlen gyorsasággal elrugaszkodott onnan, egyenest Emmett felé.

Igaz, hogy az erkély és Emmett között több, mint ötven méter különbség volt hosszában, nem beszélve a magasságról, Bellának mégsem okozott gondot egyenest annak mellkasába csapódni, melynek eredményeképp Emmettel gurulni kezdtek a földön.

Bella érezte, hogy Emmett nevet, miközben karjaival az oldalához szegezi karjait. A lány próbált kitörni belőle, rúgta, csapkodta őt, csakhogy kiszabadítsa tulajdon kezeit a szorításból, mégsem használt semmit.

Továbbra is gurultak, ám Bella „harciasságát” tekintve elég érdekes formában. Arról nem is beszélve, hogy ruhájuk mindkettejüknek megrongálódott, földes-füves színt felvéve.

Bella egyszer csak gondolt egyet, és teljes erejéből belekönyökölt oda, ahol a férfinak a lehető legjobban fájhat, melynek eredményeképp az hangosan felnyögött, abbahagyva nevetését, és egy azon pillanatban rögtön el is engedte a lányt, hogy kezeivel oda kapjon.

Bella diadalittasan felpattant a földről, megszemlélve Emmettet.

Emmett magzatpózba görnyedt a fájdalomtól.

– Ez… ez nem volt… szép tőled – nyögte.

Bella csupán elmosolyodott, míg mögötte hallotta felcsendülni Félix és Jasper hangos nevetését.

– Te hergeltél fel, Emmett! Különben is, azt hiszem, ez már kijárt neked egy ideje.

– Mi történt itt? – jött oda Edward, Bella mögé lépve.

Hátulról átkarolta a lányt, finoman belecsókolt nyakába. Bella közben oldalra fordította fejét, jobb kezével végigsimítva a fiú arcán.

– Emmett szemtelen volt – biggyesztette le ajkait.

Edward kíváncsian nézett rá.

– Mit művelt megint?

– Nem csináltam… semmit!

– De igen. Rólad gúnyolódott. Azt mondta, mikor kérdeztem, hogy hol vagy, hogy épp a maradék egoizmusod próbálod összekaparni, miután a sárba tiport téged.

Edward elmosolyodott.

– De ha egyszer tényleg megvert… – húzta végig orrát a lány járomcsontján.

– Akkor se kellett volna így mondania! Különben is… hogy lehetséges az, hogy Emmett megvert?

– Köszönöm, Bella, ez igazán hízelgő volt – mondta Emmett, felállva a földről.

Edward féloldalas mosolyra húzta ajkát.

– Nem figyeltem oda kellőképpen – rántotta meg hanyagul vállait.

Bella szemöldök ráncolva nézett rá.

– Bella, már megbocsáss, de ez az előző megtorlást kíván maga után – szólalt meg Emmett.

– Igazán? – vonta fel egyik szemöldökét Edward kihívóan.

– Igen!

– Bella, akkor menj arrébb, majd én helyre teszem őt.

– Az úgy nem jó, Edward. Bella harcol velem, punktum.

– Punktum? – nézett rá csodálkozóan Edward.

– Egész ügyesen ugrott le onnan az előbb, még egész jó harcost lehetne faragni belőle.

Edward arca féltésről tanúskodott.

– Nem hiszem, hogy túl jó ötlet ez.

– Ugyan már! Bella, te is szólj valamit elvégre rólad beszélünk! Vagy elvitte a cica a nyelved a félelemtől, hogy esetleg most én verlek meg téged? – kérdezte kihívó, mindent tudó mosoly kíséretében.

– Emmett, kérlek. Nekem nincs kedvem harcolni. Az a ti időtöltésetek.

– Jaj, ne már, Bella! Talán beijedtél tőlem? – vigyorgott rá.

– Emmett mi lenne, ha Bella helyett velem küzdenél meg? – lépett oda melléjük Félix.

Emmett ránézett, majd Bellára. Ezt megismételte még párszor, végül egy lemondó sóhaj kíséretében Félixre függesztette tekintetét.

– Legyen. De ne hidd azt, Bella, hogy én ezt elfelejtem – lóbálta meg a lány arca előtt mutatóujját a fiú.

Bella rávigyorgott, és engedve Edward húzásának, visszaindult a házhoz.

Edward átkarolta derekát, közelebb vonva magához, míg Bella jólesően bújt hozzá. Szemeit lehunyva beszippantotta a fiú illatát, megsimítva mellkasának felső részét.

– Úgy látom, teljesült Emmett kívánsága – szólalt meg halkan Edward.

Bella már épp nyitotta volna száját, hogy rákérdezzen, miféle kívánságról beszél, mikor kinyitva szemeit látta, hogy Edward ezúttal nem hozzá, hanem az előttük, a fűben ülő Jaspert nézi.

– Én is hasonlóképp látom – bólintott Jasper.

Edward leheveredett mellé, magával húzva Bellát is, akit az ölébe ültetett.

– Miről beszéltek? – kérdezte Bella.

– Emmettnek már régi kívánsága volt az, hogy legyen egy vele egyenrangú személy, akinek nincs semmiféle különleges képessége, hogy szabályosan tudjon harcolni vele.

– Miért, veletek nem tudna?

Edward kuncogni kezdett, míg Jasper elmosolyodott.

– Nem igazán. Edward akaratlanul is, de kihallgatja a gondolatait a következő lépésről, Alice látja a jövőben a lépését, Rosalie nem hajlandó bemocskolni magát, ahogy ő fogalmazott. Esme nem tudna még csak játékból sem verekedni vele, ugyanúgy, mint Emmett. Carlisle nem igazán szereti az erőszakot, Emmett pedig vele se tudna harcba szállni. Én pedig érzem, mit fog lépni, valamint nagy segítség nekem a múltam is.

– A múltad? – ráncolta homlokát Bella.

– Jasper arra az időszakra gondolt, mielőtt még találkozott volna Alice-szel.

Jasper bólintott.

Bella kíváncsian nézett szemeibe, égve a vágytól, hogy megtudhassa Jasper történetét.

– Edward, azt hiszem, itt az ideje, hogy Bellát is beavassuk a történetembe.

Edward beleegyezően bólintott, mire Bella kíváncsian fészkelődni kezdett az ölében.

– Még mielőtt belekezdek a történetbe, Bella, el kell, hogy mondjam, hogy akkor még másképp gondolkoztam, valamint más értékek voltak számomra fontosak, mint most. Kérlek, ne ítélj el az akkori énem miatt.

– Ne aggódj, Jasper, nem foglak.

Jasper egy furcsa fintort vágott, és belekezdett a mesélésbe.