Edward Bella haját simogatta, miközben a lány a távolba meredve figyelte a naplementét. Nyugalom és békesség honolt körülöttük a levegőben; az erdő is csendes volt. Csupán egy kis szellő borzongatta meg a fák  ágait.

– Talán ideje lenne visszamenni – kockáztatta meg a fiú, leejtve kezét a fűbe.

– Én is ezen gondolkoztam – mosolygott rá Bella.

Mindketten kecsesen felálltak a földről, majd kézen fogva a ház felé kezdtek futni. 

A nappaliban nem találtak senkit sem, így egyenest a szobájuk felé vették az irányt, ahol meglepetésükre Alice az ágyukon hasalt, lábait lóbálva arra a dallamra, amit dúdolgatott. Egy divatmagazin lapjait bújva könyökölt az arany színű ágyneműn.

– Alice?

A kérdezett hatalmas vigyorral, ragyogó tekintettel felkapta tekintetét.

– Ajjaj… Ha Alice így néz, akkor biztos, hogy valamit forgat a fejében – nézett ijedten az aprócska lányra Bella.

Alice csilingelően felkacagott, miközben lapozott egyet.

– Nem kell aggódnod, Bella. Nem kívánlak megölni téged – nevetett fel újból.

– Ez nem vicces.

– Ajánlom is, Alice. Egyébként, ha meg nem sértelek vele, elárulod nekünk itt léted okát?

– Ha azt felelem, megsértesz, utána is ki akarod szedni belőlem.

– Úgy van – bólintott Edward.

– Bellára vártam – rántotta meg vállait, fel nem nézve a magazinból.

– Miért?

– Egyeztetni szerettem volna veled, mikor menjünk bevásárló körútra. Amíg ti távol voltatok, bátorkodtam benézni mindkettőtök gardróbjába, és azt kell, hogy mondjam, Bella, a te ruhatárad igencsak megrövidült.

 – Tessék?

– Igen, igen, jól hallottad. Megértem, ha egyes esetekben inkább letépitek egymásról a ruhákat, mint…

– Alice! – köhintett Edward.

– Nos, igen. Azonban a hiányt pótolni kell! Épp ezért kölcsön kértem Rose-tól ezt az újságot, és nézelődtem egy kicsit az interneten is. Feltétlen be kell iktatnunk egy kiadós vásárlást.

Bella rémülten nézett Alice-re, aki továbbra sem zavartatva magát feküdt az ágyuk közepén, folyamatosan lapozgatva az előtte levő magazint. Tekintetével megkereste Edwardét, aki összeszűkített szemekkel nézte húgát.

– Jól látom, hogy már mindent alaposan kiterv…

– Ó, Edward, akár hiszed, akár nem, de neked is találtam pár jó cuccot – vigyorgott testvérére, becsapva az újságot.

Ugyanazzal a lendülettel felült a sarkaira, kezeivel hátul megtámaszkodva.

Edward látványosan nyelt egyet.

– Edward, magunkra hagynál egy kicsit? Bellával meg szeretnék valamit beszélni négyszemközt.

Edward sután bólintott, majd egy kézszorítás kíséretében távozott.

Bella beletörődön ült le az ágy végébe, magában azon könyörögve, hogy ne legyen túl  „fájdalmas” ez a beszélgetés számára.

– Tehát mikorra tervezed a nagy bevásárlósdit?

Alice azonban nem felelt rögtön. Csendben figyelte Bella arcvonásait.

– Bella, én most nem szeretnék erről beszélni.

Bella megütközve pillantott fel legjobb barátnőjére, magában azon tanakodva, hogy ő értette-e félre a hallottakat vagy pedig Alice-nek komoly baja van.

– Minden rendben?

Alice felmutatta mutatóujját, jelezve, hogy maradjon a lány egy kicsit csöndben. Lehunyta szemeit, és pár másodpercig úgy is maradt. Aztán leengedte maga mellé feltartott karját, és egy sóhaj kíséretében az ágyneműt kezdte fürkészni.

Bella egyre inkább féltette Alice-t. Számára szokatlanul viselkedett a lány, ami aggasztotta őt, főleg, mert nem tudott miértet találni rá, hiába kereste. Összeszedve a bátorságát, letelepedett vele szemben az ágyra, fürkészőn nézve rá.

– Örülök, hogy van ez a képességem. Már szinte nem is tudom elképzelni az életemet nélküle. Másrészt bosszant is, mert van, mikor olyanokat is meglátok, amiket nem igazán kellene. Vagy amiket igazán nem akarok, hogy beteljesüljön. Ráadásul hála a tökéletes memóriánknak egyik látomásomat sem tudott elfelejteni.

Bella összezavarodva ült Alice előtt, türelmesen hallgatva annak szavait. Ám azt, hogy miért ossza meg vele ezeket, elképzelni sem tudta.

– Talán láttál valamit, ami aggasztó vagy nem épp kellemes? – kérdezett rá.

– Az előbb csupán meggyőződtem róla, hogy senki nem fog ránk nyitni, míg beszélünk.

Alice végre befejezte az ágynemű  piszkálását, és felnézett Bella szemeibe. Bár tisztán látta benne a féltést, nem szólt semmit. Csendesen, tűnődve nézte őt.

– Alice, kérlek, mond el, miről szerettél volna beszélni velem – fogta könyörgőre Bella, mikor már nem nagyon bírta.

– Bella, te hogy viszonyulsz Félixhez? Kedveled őt?

A kérdés meglepte, de váratlanul is érte. Hiszen miért kérdez ilyet Alice? Pont ő?

– Nem tudom… nem feltételezném, hogy rossz szándék vezérelné, ha erre gondolsz. Vagy, hogy veszélyes lehetne ránk nézve.

Alice rázni kezdte fejét.

– Nem, nem erre értettem. Mint vámpír… a személyisége… számodra milyennek tűnik?

– Oh! – világosodott meg – Nos… eddig csak egyszer beszéltem vele úgy igazából. De amiket megosztott velem… én úgy érzem, hogy rendes. Nem feltétlenül az előítéletekre kell hagyatkozni. Tény, hogy Volturis volt. De az is, hogy meg akar változni, és ebben a mi segítségünket kérte. Ahogy titeket megismertelek, biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb megoldást választotta arra, hogy ő is vegetáriánussá váljon.

– Igen. Nagyjából én is ezen véleményen vagyok.

– Te ott voltál, mikor először vadászott, igaz?

– Igen. Akkor Jasper azt mondta, hogy nagyon elszántnak és határozottnak érezte magát. Küzdött azért, hogy megfogja az őzt. Ha pedig küzd érte, akkor biztos, hogy komolyak a szándékai. Nekem csupán a szándékának miértje furcsa. Abszurd.

– Nekem is érthetetlen egy kissé, hogy lehet ennyire megváltozni egyetlen találkozás miatt.

– Ha előtte valaki ezt mondja nekem, biztos rávágnám, hogy sehogy. De így nem tudom… elbizonytalanodtam. És ez nem tetszik. Én mindig határozott voltam, hála a képességemnek. De hiába tudom, hogy még ugyanúgy tudom látni a jövőt, nem vagyok teljes mértékben biztos egyes dolgokban.

– Például?

– Például abban, hogy Félix tényleg képes lesz-e végleg felhagyni a normális vámpíri mivoltával, mikor nem állatokra vadászott. Mi lesz akkor, ha ő is találkozik egy olyan emberrel, akinek a vére majdnem olyan csábító neki, mint a tied volt Edwardnak? Akkor képes lesz visszafogni magát több ezer év öldöklése után?

Bella elbizonytalanodva, tanácstalanul nézett rá.

– Ez nehéz kérdés. Rajta múlik, igazából. Hiszen, ha valóban nagyon komolyan gondolja, akkor meg tudja állni. De ha nem… – rázkódott meg Bella attól, ahogy belegondolt, mi történne ellenkező esetben.

Alice finoman elmosolyodott, megrázva fejét.

– Nincs igazad.

– Hogyan? – lepődött meg Bella.

– Vagyis félig-meddig van igazság a mondandódban, de nincs igazad teljes mértékben. Emlékszel még Jasper mit mesélt neked?

– Ha a történetére célzol, akkor igen.

– Nem akarok nagyzolni, de Jasper kizárólag azért tért át a vegetáriánus életmódra, mert velem találkozott. Reményt adtam neki, amire ő több száz évig hiába várt. Úgy érezte, van valami, ami ténylegesen életben tudja őt tartani. Amiért minden nap megéri küzdeni a saját szomjával. Jasper azért lett ilyen, amilyen most, mert én ott voltam vele, mellette. Még ha eleinte csak barátként is, de segítettem neki mindenben. Egymást segítettük.

Bella figyelmesen hallgatta barátnője szavait. Így, kimondva rá kellett jönnie, hogy ha Jasper akkor nem tér be abba a fogadóba, talán még mindig bolyongana valahol a Földön, vagy rosszabb esetben visszatért volna Mariához, beleunva az egyedüllétbe. Erre a gondolatra megborzongott, főképp, mivel maga elé képzelte Jaspert, amint ártatlan embereket gyilkol meg, vagy épp vérszomjas vámpírokkal küzd.

– Még mindig nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni, Alice.

Alice megforgatta szemeit.

– Félix eddig jól vette a kezdeti nehézségeket. Jasper szerint nem vágyakozik az emberi vér után… még. Mindazonáltal biztonságosabb lenne mindenkire nézve, ha lenne valaki, aki hosszasabban tudna beszélgetni vele, vagy csak segítene neki.

Alice várakozón nézett Bella arcába, mire a barna hajú lányt, mint villámcsapás, érte a felismerés.

– Azt akarod, hogy legyek neki az a személy, mint te voltál Jaspernek? – kérdezte megütközve.

Kerekre tágult szemekkel nézett az előtte ülő lányra, aki most angyali megértéssel mosolygott rá.

– Én nem ezt mondtam. Csak… talán könnyebben be tudna illeszkedni, ha látná, hogy próbálunk nyitni felé. Merne segítséget kérni, és akkor nem kellene minden lépését árgus szemekkel figyelnünk, nehogy valami butaságot kövessen el.

– De miért pont rám gondoltál? Hiszen Emmett is láthatóan nagyon megkedvelte, és egészen jól kijönnek.

Alice úgy nézett Bellára, mintha az valami bődületesen irracionális dolgot mondott volna.

– Mi az?

– Félre ne érts, én kedvelem Emmettet, szeretem, mint bátyámat, de nem vagyok benne biztos, hogy pont ő lenne a megfelelő ember. Felelősségteljesnek kell lenni. És, lássuk be, Emmett nem mindig az… Ha pedig ez nem lenne elég, ott van még Rose is.

Bellának felrémlett a kép, mikor bement Rose és Emmett szobájába, miután Edward megkérte, hogy míg ők távol vannak Félixszel, beszéljen velük. A szőke lány már akkor is ellenségesen viseltetett Félixszel szemben. Sőt, még vele és Emmettel is.

– Rosalie biztos megharagudna rá, ha sokat lenne vele.

Alice komoran bólintott.

– Persze, Rose-t is meg lehet érteni, de azért gyakran esik túlzásokba… Én teljes mértékig osztom a nézeteit, miszerint mi egy család vagyunk, és a családtagoknak meg kell védeniük egymást, de azért nem kellene így viselkednie. Persze, neki mondhatsz bármit, akkor is ezt fogja mondani… mint azt te is megélted, elég sokáig.

– Na, és Jasperrel mi a helyzet? Vagy Esme? Esetleg Carlisle? Edward?

– Jasper és Edward is a képességüknek köszönhetően nagyjából képben vannak vele, hol tart most. Azonban nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne Edwardot megkérni erre. Ugyan még nem beszéltem vele erről, de én látom rajta, hogy nincs túlzottan elragadtatva Félixtől. Szinte meg van róla bizonyosodva, hogy bajt hoz a fejünkre. Nincs igazam?

– De, nagyjából tényleg így érzi.

– Na, ugye. Akkor most gondolj bele, mi lenne, ha őt kérném meg rá! Folyton, minden kis lépését félreértené, még ha nem is szeretné. Nem hiszem, hogy örülnél annak, ha minden második percben azt hallanád, most miért is veszélyes Félix. Jasper pedig… talán ő is alkalmas lenne rá. De félek tőle, hogy ha Félix netán komolyabban vágyna az embervér után, Jasper nem veszítené-e el a fejét. Esme tipikus anya. Ő nem nézne ki senkiből semmi rosszat, így lehet, hogy később venné észre a jeleket. Carlisle pedig… te el tudod képzelni Carlisle-t, amint a munka és a családja mellett még Félixszel is elég sokat foglalkozna? A munka leköti a fél napját. Mi van, ha pont akkor nincs a közelben, ha Félixre rátörne a vágy? Veszélyes kockáztatni.

Bella sóhajtott.

– Ezek után kíváncsi vagyok, miért rám esett a választásod, és miért nem saját magadra.

– Bella, én képtelen lennék egymagam elvállalni ezt a feladatot! – költözött szemébe rémület – Jaspernél is volt, hogy nem figyeltem eléggé, és bizony hibázott, mert későn vettem észre, hogy baj van. Utána elég sokáig lelkifurdalásom volt emiatt, és nem akarom még egyszer átélni ugyanezt. Félek, hogy megint hibáznék. Viszont te…

– Még épp, hogy csak vámpír lettem.

– Ez nem befolyásol abban, hogy mekkora az önuralmad! Bella, te egy felelősségteljes, megbízható ember vagy! Én nyugodt szívvel bízok meg benned, mert tudom, hogy inkább teszel valami hihetetlen nagy őrültséget, minthogy valamelyik szerettednek baja essen.

– Nem hiszem, hogy Edward túlzottan díjazná ezt az ötletet.

– Szerintem hamar meg tudnád változtatni a véleményét – kacsintott rá Alice vigyorogva.

Bella szégyenlősen lehajtotta fejét.

– És gondolod, hogy Félix nem jönne rá előbb-utóbb, hogy csak azért vagyok ott, mert figyelek rá?

– Nem gondolom, tudom! – vigyorgott rá.

Bella sóhajtva nézett szemeibe.

– Láttad, igaz?

Alice vidoran bólintott.

– Akkor miért győzködtél?

– Nem akartam, hogy ne legyen beleszólásod, hiszen mégiscsak te fogsz rá felügyelni titokban.

– Ki tudja még?

– Csak Jasper.

Bella bólintott.

– Ez azt jelenti, hogy benne vagy? – állt fel izgatottan Alice.

– Lehet, hogy őrült vagyok, de… igen.

Alice sikítva borult Bella nyakába, mire kacagva dőltek el az ágyban.

– Köszönöm, Bella! Annyira szeretlek! – kacagta boldogan Alice.

– Mi ez a nagy lárma itt? – nyitott be Jasper.

Amint meglátta feleségét  és Bellát az ágyon, elmosolyodott.

– Csak nem sikerült rávennie Alice-nak? – fordult mindent tudó mosollyal Jasper Bella felé.

A kérdezett csupán bólintott, miközben mindketten felültek.

Jasper hitetlenkedve csóválta fejét, orra alatt motyogva, amit egyikőjük sem értett.

Alice felpattant az ágyról, az ajtó felé táncolván. Ott megállt, adott egy puszit Jasper arcára, aki erre rögtön elvigyorodott.

– Megyek, beszélek Edwarddal – sétált ki az ajtón.

Alice boldog fütyörészését még sokáig hallották, ahogy azt is, hogy Edwarddal a kertbe mennek.

Jasper halk köhintéssel hívta fel magára Bella figyelmét.

– Beljebb jöhetek vagy zavarok?

Bella elmosolyodott.

– Nyugodtan gyere be, Jazz! Engem nem zavarsz – paskolta meg maga mellett az ágyat Bella.

– Jazz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a fiú, letelepedve oda, ahova a lány mutatta.

Bella megrántotta vállait.

– Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Egyszerűen csak úgy jött.

– Nem kell magyarázkodnod. Nem te vagy az egyetlen, aki Jazz-nek szólít.

– Én még senkitől sem hallottam – nézett rá csodálkozva a lány.

– Alice néha így szokott hívni – most Jasperen volt a sor, hogy megrántsa vállait.

Bella rámosolygott, majd pár percig mindketten csendben elmélkedtek magukban. Hallották, hogy lent a nappaliban megy a TV, miközben Esme beszélget Félixszel, hogy Rosalie és Emmett a szobájukban tartózkodnak, valamint még azt is, hogy Edward és Alice a kertben csevegnek.

– Jasper, kérdezhetek valamit?

– Persze – fordult kíváncsian a lány felé.

– Szerinted Alice miért pont engem választott arra, hogy figyeljek Félixre? Egyáltalán mit vár el tőlem?

– Éreztem, hogy valami zavar, csak nem akartam rákérdezni, tolakodó lenni. Alice nem mondta el az okát?

– Valami felelősségteljességről és bizalomról beszélt…

– Akkor elmondta. Bella, valóban komolyságot igényel ez a szerep. Persze, ez nem jelenti azt, hogy tilos nevetni vagy csak jókedvűnek lenni. Csupán oda kell figyelni a jelekre.

– De épp ez az! Fogalmam sincs, mik ezek a jelek, amikről beszéltek.

– Talán azért nem tudod, mert ezek nálad valahogy elmaradtak. Olyasmi dolgokat értünk ez alatt, amik arra utalhatnak, hogy baj van Félixszel. Például, ha zihálni kezd vagy épp ellenkezőleg, teljes megdermed, de levegőt vesz. A szeme elsötétül, nem veszi észre, ha hozzászólsz. Minden izma megfeszül, és a szemében valami őrült láng lobog.

– Hű… – nyögte Bella.

Jasper finoman elmosolyodott.

– Tulajdonképpen te már láthattad, hogyan is van ez. Emlékszel még a legeslegelső találkozásotokra Edwarddal? A biológia teremben?

Bella megpróbálta felidézni magában az emléket. Azzal tisztában volt, hogy megrémítette az az éjfekete szempár, ami dühtől és gyűlölettől izzott, valamint az a feszes tartás, ami egész órán jellemző volt rá. Másra azonban nem igazán emlékezett…

– Többnyire. Tudom, hogy viselkedett Edward. És tudom, hogy megrettentem tőle, mikor belenéztem a szemébe.

– Most képzeld el azt, hogy Félix viselkedik hasonlóan. Ugyanilyen jeleknek kell lennie nála is. De ha hirtelen elfut mellőled az erdőben, az is hasonló példára adhat okot.

– Vagyis megannyi módja lehet ennek.

Jasper komoran bólintott.

– Tulajdonképpen mi az, ami a legjobban zavar ebben a dologban? – vonta kérdőre Bellát.

– Nos… Alice említette, hogy ő nem volt tökéletes felvigyázód, ha szabad így fogalmaznom, mert hát volt néhány baleset… és… azt is mondta, hogy lelkiismeret furdalása volt. Félek, hogy én se tudok rá száz százalékosan koncentrálni minden pillanatban… mert bár nincs vele gondom, nem szeretném, ha Edward félreértené, vagy…

– Értem – vigyorgott Jasper.

Bella zavartan nézett rá.

– Viccesnek találod?

– Azt találom viccesnek, hogy nem is amiatt aggódsz, hogy mi lesz, ha nem tudod megakadályozni Félixet, hanem inkább azért, hogy mit fog gondolni Edward, ha hirtelen sokkal több időt töltesz Félixszel.

Bella tátott szájjal nézett Jasperre. Mikor felocsúdott, mérgesen összevonta szemöldökét.

– Nem így van! Persze, hogy nem akarom, hogy Edward félreértse, de…

Jasper feltette maga elé  kezeit.

– Magyarázkodhatsz, ahogy csak akarsz, engem nem tudsz becsapni. Érzem, hogy emiatt aggódsz leginkább.

Bella dühödten fújtatott.

– Miért kell neked mindig mindent tudnod? – morogta halkan, mire Jasperből kitört a röhögés.

– Bella, több száz év tapasztalattal a hátam mögött könnyedén fel tudom mérni, mit is érez bárki is valójában, vagy mikor hazudik.

– Jó, rendben, nyertél… most örülhetsz! – fonta karba kezeit.

Jasper vigyorogva nézte a lányt.

– Nem megbántani akartalak. Te magad is nagyon jól tudtad, hogy ez a nyomósabb ok. Félix miatt nem kell annyira aggódni, hiszen mégiscsak vagyunk rajta kívül nyolcan. Mindig lesz valaki, aki szemmel tudja tartani. Csupán neked annyifajta képességed van, és… talán neked a legkönnyebb felmérned őt.

– A megszerzett képességeim miatt?

– Részben. Másrészt el kell ismernünk, hogy habár Félix még csak rövid ideje a család tagja, mégis te állsz hozzá a legközelebb jelenleg. Neked nyílt meg a legőszintébben eddig mindannyiunk közül.

– Szóval szerinted túlreagálom ezt az egészet?

Jasper nem szólt semmit, csak csendben somolygott a bajsza alatt.

– Ne is mondj semmit! – tette fel egyik kezét Bella, egy sóhaj mellett.

– Még Edward is könnyebben fogadta ezt… – jegyezte meg halkan Jasper.

– Alice már elmondta neki?

– Igen. Ugyan zavarosak az érzései még, de úgy tűnik, nincs különösebb ellenvetése. De megkérdezheted tőle akár személyesen is…

Amint Jasper kimondta az utolsó  szót, Edward lépett be a helyiségbe. Arca kifejezéstelen volt, mozdulatai hétköznapiak. Szeme sem tükrözött különösebb érzelmet.

Bella rásandított Jasperre, aki továbbra is halvány mosollyal figyelte Edwardot.

– Megtalált Alice – mondta Edward.

Bella felállt az ágyról, szerelme elé lépve, kezeit rátéve annak mellkasára. Edward ráfordította tekintetét, amiben most aggodalom csillant meg. Ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el.

– Ne aggódj, nem lesz baj – simult hozzá Bella lehunyt szemmel, végigsimítva a fiú derekát, majd kezeit összekulcsolva a háta mögött.

Edwardból feltört egy apró  sóhaj, karjaival ő is átkarolta Bellát.

– Tényleg felesleges az aggodalmaskodásod. Alice a jövőben is ellenőrizte, hogy beválik-e a terve – szólalt meg Jasper.

– Tudom. Levetítette nekem. De te is jól tudod, hogy Alice jóslatai bizonytalanok. Ráadásul Félixet kezelhetjük akár újszülöttként is. Az újszülöttek pedig veszélyesek, kiszámíthatatlanok. Nálad jobban ezt senki sem tudja, Jasper.

– A különbség az, hogy Félix már koránt sem újszülött.

– De attól még majdnem úgy kell kezelni, hiszen átszokik az állatvérre, ami hatalmas önuralommal sikerül csak, valamint lemondással. Mi van akkor, ha hirtelen megérzi egy ember illatát, de Bella próbálja megállítani? Akkor Bellát bánthatja. Azt pedig nem engedem – feszült meg.

Bella kinyitotta szemeit, felemelve fejét, egyenest Edward aggódó szemeibe nézve.

– Nem lesz baj – ismételte – Meg tudom állítani őt.

– Igen? És volnál szíves megosztani velem is, hogyan gondoltad ezt? – kérdezte gúnyosan.

Bella összevonta szemöldökét. Nem szerette, mikor Edward így viselkedik, akár vele, akár mással.

„Tudod, hogy van pár hasznos képességem. Jasper képessége igen hasznos ilyen esetekben. De Félix amúgy is azt tudja, hogy olyan a képességem, mint Jane-é.” – válaszolt neki gondolatban.

– Ez miért is segít nekünk?

„Félix említette nekem, hogy fél Jane képességétől.”

Edward kételkedve nézett rá.

– Az lehet, de nem tőled. Nem is tudod, milyen nagy hatással vagy rá – vágott fintort Edward.

– Miről beszélsz? – kérdezte zavartan Bella.

– Én is ezt szerettem volna megkérdezni… miről is beszéltek pontosan?

Edward Jasper felé fordult.

– Bellának támadt egy ötlete.

Jasper felvonta fél szemöldökét.

– És az annyira rossz lenne? – kérdezte hitetlenkedve, mire Edward csak egy jelentőségteljes pillantással válaszolt.

– Edward! – szólalt meg Bella, hangjában türelmetlenséggel.

A fiú azonban nem szólalt meg, helyette Jasper mellé vezette Bellát, leültetve mellé. Ő maga viszont a szőnyegre ült le, felhúzva lábait, hanyagul megfogva bal csuklóját térdei alatt.

– Jasper, igazam van abban, hogy Félixre nagy hatással van Bella? – kérdezte Edward olyan halkan, amennyire csak tudta.

A kérdezett egy aprót bólintott, mire Bella összevonta szemöldökét.

– Alice is nagy hatással van az én ruhatáramra.

– De ő… nem tudom megfogalmazni – Edward bosszankodva csapott combjára, törökülésbe helyezkedve.

– Nyugalom, Edward. Bella, Félix úgy látja, benned bízhat meg a leginkább a családban. Már legelső alkalommal éreztem valami hasonlónak a kezdetét, de ez csak akkor teljesült ki igazán, mikor kettesben tudtatok beszélgetni.

– Most lent a nappaliban is éppen azon gondolkozik, hogyan tudnátok ismét ketten maradni – fűzte hozzá Edward.

– Nem igazán tudlak titeket követni, de talán nem is baj ez – fintorgott a lány.

Jasper halkan kuncogott, míg Edward elmosolyodott. Fél perc múlva a mosolya sóhajba fulladt, fejét pedig Bella térdeinek vetette, mire az elkezdte simogatni bronzvörös haját.

– Nincs igazad, Edward. Ezt te magad is jól tudod… legalábbis tudhatnád – nézett rá Jasper szúrós szemekkel.

Bella zavartan nézett Jasperre, majd Edwardra, aki bátran állta fivére sötét pillantását.

– Miről van szó?

– Apróság – vágta rá Edward, még azelőtt, hogy Jasper bármit is felelhetett volna.

Jasper már nyitotta volna száját, hogy bővebb válasszal szolgáljon, mikor hatalmas lendülettel kinyitódott a szoba ajtaja, ami aztán ha lehet, még nagyobb robajjal csukódott be.

A szobában levők mind ijedten kapták fejüket a jövevény felé, aki hangosan zihált, még úgyis, hogy fogait csikorgatta. Kezeit dühösen ökölbe szorította, amitől egészen elfehéredtek hófehér ujjai.

– Elegem van! Torkig vagyok belőle! – mondta a dühtől éjfekete szeművé lett Rosalie.

Edward váltott Jasperre egy felelősségteljes pillantást, diadalittasan elmosolyodva. Bella értetlenül meredt a szőke lányra.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

Felállt helyéről, közelebb sétálva Rosalie-hoz, ám amikor meg akarta érinteni őt, az indulatosan az ablak felé fordult, keresztbe font karokkal.

Edward halkan felmordult, kifejezve nem tetszését.

– Ha morogni van kedved, inkább vezesd le a feszültségedet egy kis harccal ellenem – vetette oda foghegyről a lány, reagálva bátyjára.

– Te pedig viselkedj normálisan, ha más valaki barátságosan közeledik hozzád, ne pedig így!

Rosalie felhördült. Megfordult a saját tengelye körül, szikrázó szemekkel nézve Edwardra, támadásra készen.

Jasper ugyanabban a pillanatban pattant fel a helyéről.

– Nyugalom, Rose. Nyugi.

– Mi történt? – kérdezte újra Bella, mikor érezte, hogy Rosalie dühe kissé elpárolgott. Azonban úgy tűnt, nem volt túl szerencsés ötlet, mivel a lány ránézve fújtatni kezdett, mint egy felbőszült vadmacska.

– Az az idióta, az történt! – kiabálta.

– Rosalie! – lépett Bella mögé Edward, fél karjával átölelve őt hátulról – Nem szeretnélek harmadszorra is figyelmeztetni téged, hogy viselkedj normálisan a feleségemmel.

Bellán apró bizsergés ment keresztül, mikor meghallotta a „feleségemmel” szót. Jólesett neki.

– Mit művelt a bátyánk? – kérdezte Jasper feszülten.

– Honnan gondolod, hogy Emmett csinált volna valamit? – nézett Jasperre furcsán Bella.

– Pár évtized múlva neked sem lesz benne kétséged.

– Emmett Félix pártját fogja! – csikorgatta fogait dühösen Rose.

Bella összevont szemöldökkel nézett rá, várva a folytatást.

– De hát eddig se volt ellenvetése a jelenlét…

– De ez most más, Jasper! Mi épp fent voltunk a szobánkban, el voltunk foglalva egymással, mikor is jön ez a Félix. Kopogott szerencséjére, mire kiszóltam, hogy most menjen el, mert nem alkalmas. Emmett pedig rám rivallt, hogy nem kellene ennyire ellenségesen viselkednem vele, és igazán tanulhattam volna a hibámból. Erre elkezdtünk veszekedni, hogy Félix nem megbízható, és nem kellene rögtön ennyire összehaverkodniuk nekik sem, mire egyre csak őt védte. Aztán elegem lett, a képébe mondtam, hogy nem akarom látni, most pedig itt vagyok – mesélte el Rosalie, hullámzó mellkassal.

– Miféle hibáról beszélt Emmett? – kérdezte kíváncsian, mégis zavartan Bella.

– Arról, hogy veled sem voltam épp barátságos, most pedig mégis láthatom, hogy mekkorát tévedtem. De Félixszel nem ez a helyzet, tudom! De az a nagyra nőtt majom nem képes ezt felfogni vagy megérteni.

– Biztos helyes volt ezért összeveszni?

– Bella, kérlek, hadd döntsem el ezt én. Rendben?

– Persze, én csak megkérdeztem – mondta védekezőleg.

Rosalie hatalmasat sóhajtott.

– Bocsánat, hogy ilyen udvariatlanul betörtem hozzátok. Csak a nappaliba nem akartam menni, mert ott van Félix. Alice szintén valahol a földszinten van, Carlisle nincs itthon, ahogy Esme is elment. Nem akartam megzavarni semmit sem, de az erdőbe se szerettem volna menni.

– Nem zavarsz – mosolygott rá melegen Bella.

– Mindaddig, míg nem kezdesz el sértegetni vagy durván viselkedni… – tette hozzá kimérten Edward.

– Bocsánat az előzőért… mondtam. Csak Emmett kikészít engem! Ne is beszéljünk róla, nem akarok… nyugalmat szeretnék. Nem lenne gond, ha kicsit itt maradnék?

– Nem zavarsz – bólintott Edward.

Jasper azonban az ajtó  felé kezdett hátrálni.

– Engem se zavarsz, csak úgy érzem, jobb, ha megyek. Megkeresem Alice-t vagy Emmettet. Sziasztok! – köszönt, kilépve az ajtón.

Rosalie férje nevének említésére újból halkan felmordult.

– Talán kompromisszumot kéne kötnetek Emmettel – ajánlotta ötletét Edward.

Rosalie keserűen elmosolyodott.

– Bocsi, Edward, de az a te szakterületed. Korántsem az enyém. És különben se mennék vele túl sokra…

– Ahogy gondolod – rántotta meg vállát Edward – Megyek, beszélek Emmettel – bólintott, majd Bella arcára puszit adva kisétált a szobából Jasper után.

Bella kérdőn nézett Rosalie-ra.

– Jogosan nézel így. Tényleg én kértem meg gondolatban, hogy hagyjon kicsit magunkra.

– Mit szeretnél? – kérdezte, miközben elindult a szobában levő kanapé irányába.

Rosalie követte őt.

– Szívességet. Tudom, hogy nem sűrűn hallani ezt tőlem, de ez most sokat jelentene számomra.

– Mondjad.

– „Alhatnék” itt pár napig? – nézett kérlelőn Bellára.

A barna hajú lány döbbenten nézett vissza Rosalie-ra.

– Kérlek! Esküszöm, csak pár napról lenne szó. Utána majd kitalálok valamit.

– Ennyire komoly horderejű volt ez a vita?

– Számomra igen – bólintott komoran.

– Hát… részemről semmi akadálya, csak hát… Edward is itt van.

– Edward még régebben is megengedte, hogy használjam a szobáját, mikor összezörrentünk Emmettel.

– Oh… ezt nem is tudtam.

– Nehéz elmesélni majd’ száz évet – mosolygott.

Bella kényszeredetten viszonozta.

– Persze, nem történt köztünk semmi – kezdett tiltakozni Rosalie, felfigyelve Bella reakciójára.

– Nem, nem, persze, nem is gondoltam ilyesmire…

– Akkor?

– Hát, jó. Hiszen testvérek vagyunk, vagy mi a csuda. És a testvérek összetartanak – mosolygott rá félszegen.

– Köszönöm, Bella! Ígérem, meghálálom! – ölelte át a lányt.

Arcán egy boldog mosoly suhant át, miközben belül rettegett, hogy esetleg elveszti Emmettet. Hiszen korábban sosem volt semmi komoly vitájuk… nem volt kin összeszólalkozni. Hiszen, mikor Bella még ember volt, Emmett sem tudta eldönteni, a családnak biztonságos-e, hogy Edwarddal van. Akkor nem volt ilyesfajta vitájuk ennyiszer… Mert Félix megérkezése óta bizony több komoly vitájuk is volt a fiút illetően. Neki pedig mostanra telt be a pohár. Azzal pedig tisztában volt, hogy ha hamarosan nem tudnak dűlőre jutni az üggyel kapcsolatban, arra rámehet a házasságuk is. Hiszen minden válásnak egy kisebb-nagyobb baj veszi kezdetét, ami fokozatosan növekszik. Így hát maradt a belső rettegés, amit igyekezett elnyomni magában, nem engedve, hogy kitudódjon.