Újra láthatóvá váltam, és meredten bámultam Edwardot. Megborzongtam. Nem tudom miért, de úgy éreztem ő a végzetem. Az övé a lelkem a testem, minden porcikám. Hirtelen fellángolt bennem valami. Nem ismertem ezt az érzést, de nagyon furcsa volt. Égetett belülről, ki akart törni, mint egy vulkán, hogy elárasszon engem, és magával ragadjon az ismeretlenbe. Rémisztő volt. Ő is megkövülten bámult rám. Elvesztem a szemeiben. Olyan volt, mintha kirántották volna alólam a talajt, és én csak zuhanok, és zuhanok, abba az aranyszínű semmibe. Csak néztem őt, és ez melegséggel töltött el. A szívem most elkezdett dobogni, nem nagyon gyorsan, de azért eléggé ahhoz, hogy kizökkentsen kábulatomból, és elcsodálkozzam a dolgon. Azelőtt még sohasem csinált ilyet, nem vert ennyire. A többi vámpír felvont szemöldökkel nézett rám. Valószínűleg még nem láttak olyat, hogy egy vámpírnak elkezd verni a szíve.

- Megtudhatnánk mi ez? –  kérdezte Carlisle

- Persze, de lehetne, hogy csak a házatoknál? – kértem. Ő erre rábólintott, és felszólított mindenkit, hogy haladjunk tovább. Hamar rájöttem, hogy ő ennek a klánnak a vezére. Odaértünk egy gyönyörű házhoz. Három emelet magas volt, és világos színű azonnal beleszerettem. Bementünk, és belül a kinti szépség ötszörösét találtam. Az egész nappali hatalmas volt. Itt valamikor több helység lehetett, de valószínűleg a falakat eltávolították. Az egész helység a fehér különböző árnyalataiban játszott. Káprázatos volt.

- Bemehetnénk a dolgozószobámba, és ott megvizsgálom a lábad, oké? – kérdezte Carlisle.

- Persze, azt nagyon megköszönném. – Bementünk a szobába, és azt mondta, hogy üljek rá  az asztalára. Így is tettem, mire ő a kezébe vette a lábam. Valamivel letörölte a vágást. Azt mondta, fertőtleníti. Hittem neki, bár fogalmam nem volt, hogy az mit jelent. Valószínűleg én voltam a világ legügyetlenebb vámpírja, de kórházakban, és orvosi rendelőkben még nem nagyon volt szerencsém lenni. Mivel, ha elestem, nem nagyon szenvedtem sérüléseket. Carlisle bekötözte a lábam, és azt mondta készen, vagyunk. Én lepattantam az asztalról, és megköszöntem. Bevezetett engem egy ebédlőszerűségbe, ami szerintem egy hangyányit nevetséges volt. De komolyan ebédlő egy vámpír házban? Mit csinálnak ezek? Hazahozzák a zsákmányt, és kényelmesen egy-egy széken ülve fogyasztják el, vagy mi? Mindegy is leültünk mindannyian, ami szerintem ugyancsak nevetséges volt. Miért ültünk le, ha soha nem fáradunk el?

  Azt hiszem ma egy kicsit túl sok cinizmus, van bennem. Mindenesetre leültem, és vártam.

- Szóval elmeséled nekünk ki-, vagy mi is vagy te valójában? – kérdezte Carlisle. Nem épp udvarias megfogalmazás, de tekintettel arra a sok furcsaságra, amit én hoztam magammal az ő életükbe,  az elmúlt fél órában, úgy éreztem ez megbocsátható bűn. Ezért aztán belekezdtem a történetembe, és sokáig csak beszéltem, és beszéltem, ők, pedig figyelmesen hallgattak. Aztán amikor ahhoz a részhez értem, hogy soha nem ittam embervért, egy kép jelent meg a fejemben. Éjszaka van, sétálok az utcán, és egy isteni illat csapja meg az orromat. Szinte elbódultam tőle. Elkezdek rohanni, nem törődve azzal, hogy akár meg is láthatnak. Végre aztán megtalálom az illat forrását, egy férfit. Odalépek hozzá, az illata egyre jobban elkábít. Megszólítom.

- Hé, szépfiú, gyere velem, csináljunk valami izgiset! – Ő rám vigyorog. Szemlátomást bejövök neki.

- Oké, cicababa menjünk! –  rám kacsint, és megfogja a kezem. Én rávillantom tűhegyes fogaim, ő ettől egy kicsit hátrahőköl, de azért követ. Behúzom egy sötét kis sikátorba, és közel hajolok a nyakához. Az illatától elvesztem a fejem. Így szólok:

- Most pedig az életed itt véget ér – egyetlen rántással eltöröm a nyakát, ami nagyot reccsen. Ez magához térít. Rádöbbenek mit tettem. Már nem csábít a vére. Magamtól undorodok. Megrázkódok. Könnyezni nem tudok, de azok nélkül zokogok. Hogy tehettem ilyet? Nem bírom tovább nézni a férfit, aki üveges tekintettel mered a semmibe. Elrohanok. Futok ameddig el nem tűnik minden, amit eddig ismertem.

  Igazából hazudtam magamnak. Nem csak azért költöztem el anyámtól, mert rá akart szoktatni az ember vérre, hanem azért is, hogy hátrahagyjam szörny mivoltomat. A többiek engem bámultak, de nem szóltak. Csak néztek.

- Sajnálom, egy kicsit elbambultam – mondtam nekik, de ők a fejüket rázták.

- Hallottuk, amit mondtál  – szólt Alice, - De te nem voltál itt, mármint, te ezt végignézted nem? Jövőbe is látsz?

- Nem! – ráztam a fejem, - Akkor ezt meg tudtam volna akadályozni, nem ez sajnos a múltam. Nem voltam elég erős, ezért megöltem egy embert.

- De ahhoz elég erős voltál, hogy az elveidet ne tipord porba, és nem ittál a véréből, gondolj erre! – szólt Edward

- Igen, de megöltem! Nekem már ez is az elveim porba tiprása! Ugyanis azok nem csak abból állnak, hogy nem iszok embervért, hanem abból is, hogy ez által, nem ölök embereket, mert ha már táplálkozom is belőlük az csak egy fokkal rosszabb, mint ha megölöm őket. – Megráztam a fejem.

- Mindegy nem tudom, mi volt ez, és hogy miért beszéltem nektek erről, de most mennem kell, sajnálom. Köszönöm a kötést, de most megyek.

- Ne, várj! Maradj még! –  kiáltott Edward. Belenéztem a szemébe. Nem kellett volna.  Megint úgy éreztem, hogy zuhanok. Megfeledkeztem a világról, arról, hogy ki is vagyok én, csak abba a tündöklő szempárban éltem. Aztán nagy nehezen megtaláltam a hangom.

- Rendben, maradok! –  Ő bólintott, és így szólt:

- Sétálhatnánk – most rajtam volt a bólintás sora. Elindult felém, és megfogta a kezem, de amint közel ért hozzám megtorpant, és döbbent, már-már fájdalmas arcot vágott.

- Mi az? – kérdeztem én is rémülten.

- Az… az illatod…