Nyolcadik fejezet 

     Még mindig döbbenten néztem a fiút, akinek az életéért harcoltam, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy minden meglepetés, vagy borzalom nélkül fogadta el a tényt, hogy: vámpír lett.

     Ez a fiú egyszerűen vonzotta a tekintetemet.

     Nem tudtam levenni róla a szemeimet. Úgy éreztem, minden mozzanatát, arcának, minden rezdülését figyelnem kell, mert bármelyik pillanatban eszébe juthat, hogy tulajdonképpen mibe is rángattam bele, és akkor talán az életemre tör.

     De Ő nem volt ilyen.

     Szemrebbenés nélkül hallgatta végig, ahogy a tudtára adtam, hogy mostantól másképpen fog alakulni az élete, hogy soha többé nem találkozhat a családjával, a barátaival, mert a mi fajtánk veszélyt jelent  az emberekre.

- Én 1933 óta vagyok ilyen, vagyis pontosan két éve. – mondtam neki, és ő  csak engem nézett, bölcsen hallgatott, minden információt gondosan mérlegelt, és többször is átgondolt egy – egy dolgot. Legalábbis erre következtettem jutottam arcvonásainak hirtelen váltakozásától.

- Téged is Isten mentett meg? – kérdezte mély, férfias hangján.

     Meglepetten néztem rá. 

- Isten? – kérdeztem, és felvontam a szemöldököm.

     Ő elnevette magát, a mosolya egyszerűen tökéletes volt, a lélegzetem is elállt tőle, majd gyerekesen megrázta a fejét, és kissé elszégyellte magát.

- Ne haragudj! – szabadkozott – Amikor rám találtál, és megmentettél a medvétől, azt hittem, hogy te egy angyal vagy Carlisle, pedig maga az Isten.

- Oh. – szóltam meglepetten- Értem. Ezzel én is így voltam egykoron. – emlékeztem vissza ködös emberi emlékeim egyik legrosszabbikára.

- Carlisle nem Isten, holott ő tényleg teremtő. Mármint ő tett vámpírrá engem, Esme – t, és Edwardot is. Az egész családot.

- Most pedig engem. Miért nem te változtattál át?

- Nos...  – most rajtam volt a sor, hogy elszégyelljem magam – Én is megtehettem volna, de nem voltam elég biztos magamban.

- Féltél, hogy elragad a hév, és megölsz? – kérdezett rá a lényegre a fiú.

- Igen.  – válaszoltam, és még jobban elszégyelltem magam.

- Kérlek ne gondold azt, hogy most haragszom rád, vagy undorodom tőled. – mondta, és kezével felemelte az államat. Ezzel elérte, hogy pontosan a vörös szemeibe nézzek.

- Te tényleg nem vagy dühös?  - kérdeztem meglepetten.  – Hiszen ha úgy nézzük elvettük az életedet.

- Az lehet. – mondta elgondolkodva – Viszont ha te nem jössz, akkor a medve martaléka lettem volna. És vámpírként tovább élni még mindig jobb, mint halottnak lenni!  - érvelt egyszerűen.

- A szomjúság nem gyötör? – kérdeztem rá az egyik legfontosabb dologra.

- Most hogy mondod nagyon kapar a torkom. Ki van teljesen száradva. Ez arra utal?

     Bólintottam.

- Akkor vért kellene innom.

     Megráztam a fejem, és hitetlenkedve meredtem rá.

- Mi az? – kérdezte lágy hangon.

- Csak még mindig csodálom, hogy így viselkedsz. Arra számítottam, hogy majd dühös leszel, és sértődötten bezárkózol a szobába, mondván, hogy látni sem akarsz minket.

- Ha te vagy az angyalom, Carlisle, pedig az Istenem, akkor  felőlem bármi jöhet.

- Nyugi Rose – szólalt meg Edward a szoba ajtajából  - Nem mindenki olyan mint te.

     Dühösen néztem mostohatestvéremre, és gondolatban jól megszidtam, hogy kopogás nélkül jött be hozzánk.

- Szia.  – köszönt barátságosan a fiú, és kezet nyújtott Edward felé. 

- Üdv Emmett. – mondta Edward, és viszonozta az erős kézfogást.

- Honnan tudod a nevem? –  csodálkozott Emmett, miközben halovány mosoly suhant át az arcán.

- Tudod vannak vámpírok akik különleges képességgel bírnak. Én gondolatolvasó vagyok.

- Azt a mindenit. Az szép lehet. – füttyentett Emmett csodálkozva.  – A családban van még valakinek ilyen képessége?

- Tudtommal nincs.  –  válaszolta Edward, és lehuppant az egyik fotelba.

- Nem mennél ki?! –  mondtam neki szemrehányóan – Csak megrémiszted Emmett –  et.

- Engem ugyan egy kicsit sem. – mondta az említett, és újra átölelt.

- Akkor maradok.  –  szólt vigyorogva Edward és így szólt:  - Az én nevem egyébként…. 

- Edward, tudom. – mondta Emmett.

- Mindent hallottál. –  állapította meg Edward.

     Emmett bólintott.

     Ekkor Esme és Carlisle is beléptek a szobába. Emmett nagyon megörült nekik. Felpattant mellőlem, és azonnal megölelte Carlisle-t.

- Köszönöm, hogy megmentettél. – hálálkodott.

- Nincs mit.  –szólt a fiú vaskos szorításában a doktor.

- Isten hozott a családban. – mondta Esme.

- Örülök, hogy itt lehetek.  – válaszolta Em.

     Mindannyian kétkedve néztünk rá, de úgy tűnt, ő tényleg komolyan gondolta amit mondott.

- Jó hogy velünk maradsz. – mondta Edward.

     A szám mosolyra húzódott, és Emmett – re néztem. Ő meg, mintha megérezte volna, hogy rápillantottam, visszanézett rám, és bólintott.

- Persze csak ha nem baj? –  kérdezte Esme  - nek és Carlisle – nak címezve.

- Engem nem zavar. Örülök ha bűvöl a család. – válaszolta nevelőapám.

- Mindig is nagy családra vágytam. – szólt boldogan Esme,és nem hazudtolta meg önmagát.

     Bátran odalibbent,  és anyai szeretettel ölelte át Emmett –et.

     A fiú a hajába fúrta az arcát, és viszonozta az ölelést.

     Én meg már megint azon kaptam magam, hogy tátott szájjal csodálkozom.

- Ajjaj. Jobb lesz ha megyünk. – szólalt meg hirtelen Edward, és felállt a székből.

     Esme és a doktor bólintottak, majd elhagyták a szobát.

- Isten hozott Emmett Cullen. – szólt Edward, és ő is igazán vidámnak tűnt.

- Kérhetnék tőled valamit? – kérdezte Emmett Edwardot.

     Az a szemeibe nézett, majd lassan bólintott.

- Vedd úgy, hogy el van intézve. – titokzatoskodott, majd ő is követte nevelőszüleinket.

- Neked is köszönöm, hogy értem jöttél. – mondta Emmett, és újra mellém telepedett az ágyra.

- Nem kell köszönnöd.  – mondtam gyengéden. – Örülök ha csatlakozol hozzánk. De ugye tudod, hogy mi nem emberi véren élünk?!

- Igen, igen.  –  értem. – válaszolta gyorsan, és úgy láttam vörös szemei felcsillantak egy pillanatra.

- Nem kell aggódnod. Én majd mindenre megtanítalak.

- Ez igazán kedves tőled.

     Kezdtem kissé zavarba jönni, mert Emmett arca sokkal közelebb volt hozzám, mint eddig bármikor. Éreztem felgyorsuló zihálást, és azt is észrevettem, hogy vágyakozóan néz rám.

     A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy grabancánál fogva megragadtam, és teljes erőből megcsókoltam.

     Olyan hevesen csókolóztunk, mintha már évek óta egy pár lettünk volna.

     Testem minden porcikája rá vágyott, és ő is így lehetett ezzel.

     Kezeimmel végsimítottam izmos vállain, majd továbbbandukoltam hasára, és így tovább.

     Ő meg megragadott, és az ágytámlának nyomott.  Az ölébe kapott, majd szoknyámat teljesen felhasította egészen a csípőmig.

     Letéptem róla a már így is véres ingjét, és megcsókoltam sebes nyakát.

- Azt hiszem beléd szerettem.  –suttogtam a füleibe, és nevettem.

- Azt hiszem én is. –  válaszolta, és még jobban magához húzott.

     Az ágy alattunk reccsenve megadta magát, és kettétört.

     Mi legurultunk a földre, és ott folytattuk a heves együttlétünket.  

*** 

     Edward és Carlisle a  földszinti konyhában  üldögéltek és  éppen beszélgettek, miközben Esme kijelentette, hogy van még egy kis dolga a ház körül ezért virágokkal, és egy zsák tápláló trágyával a kezében kisuhant a házból.

- Ha ezek így folytatják megörülök! – mondta hangosan Edward, és a füleire helyezte a kezeit.

- Mi az? – nézett rá  aggodalmasan Carlisle.

- Jó neked, hogy nem hallod.

     A doktor még mindig érthetetlenkedve nézett neveltfiára. 

- Emmett és Rose gondolatai.  Kissé túlfűtöttek.  – mondta célzatosan a fiú. 

- Oh. Értem már.   –szólt Carlisle, és tekintetét az egyik  emeleti szoba pallatára emelte.  – Nos gondolhattad, hogy ez lesz. – szólt, és jóízűen kacagott.

- Naná, hogy gondolhattam volna. Sőt… - legyintett Edward – Tudtam is, hogy ez lesz. Rosalie már Emmett megmentése óta csak erre vágyott. Emmett meg hát…  - elhúzta a száját, miközben a doktor tovább nevetett – Annyi legyen elég, hogy neki is ezen járt az esze.

     Ekkor megremegett a ház, és odafentről hatalmas csattanásokat lehetett hallani.

- Jobb lesz ha indulok. Én ezt nem fogom sokáig bírni! Kicsit idegesítőek.  – rázta meg magát Edward.  – Még te és Esme sem voltatok ennyire vadak.

     Carlisle az asztalra csapott, és szégyenlősen nézte a padlót.

- Örülnék ha nem szemtelenkednél. – mondta Edwardnak.

- Elnézést.  –  szabadkozott a fiú  - De ami igaz, az igaz.

- Azt mondtad dolgod van. –  szólt Carlisle, és kiment az udvarra.

     Edward követte, és közben a fejét csóválta.

     Esme éppen egy csokor bazsarózsát ültetett a ház köré.

      Imádta a virágokat. Ez volt az egyik kedvenc programja. Mindent elkövetett, hogy szebbé tegye a házakat, ahol eddig laktak.

- Mi a baj fiúk? –  kérdezte boldog mosollyal.

-Á semmi. – mondta Edward, és az emeletre mutatott, ahol a vakolat nagy ívben repedezni kezdett.

     Esme zavartan nevetett,  és úgy döntött inkább tovább folytatja a kert rendezgetését.

- Akkor én indulok is. Egy nap alatt megjárom. Holnap ilyenkorra már itt is leszek.

- Tudja meg minél többet. – mondta Carlisle.

- Rendben.

     Edward bólintott, és kisurrant az éjszakába. Nevelőszülei még több kilométerről is hallották megkönnyebbült sóhaját.

- Nehéz neki megbirkózni ilyen intenzív gondolatokkal. – mondta Carlisle a feleségének.

- Szegény Edward. Úgy szeretném ha neki is jutna már egy rendes lány.

- Annak is eljön majd az ideje drágám.  – suttogta Carlisle.

- Mi a véleményed Emmettről?

- Remélem, hogy Rosalie tudja majd korlátozni.

- Örülök, hogy egymásra találtak. Rosei már igen magányos volt.

- Tudom.  –válaszolta Carlisle – Ezért is reméltem, hogy ő és Edward, majd olyanok lesznek, mint mi.

- Azért csodálom, hogy ezt ilyen sokáig el tudtad titkolni Edward elől.  –válaszolta Esme.

- Ügyeltem rá, hogy ha a közelemben volt, semmi reménykeltő dologra  ne gondoljak.

- Rosalie és Edward nem igazán illettek volna össze. Ők olyan különbözőek.

- Na igen. Erre hamarabb is rájöhettem volna.

- Ne hibáztasd magad Carlisle. Most már minden rendben lesz.  – szólt Esme, és egy gyengéd csókot nyomott férje szájára.

     A házból ekkor újabb dörrenések hallatszottak ki.

- Talán nem kellene ennyire díszítened a házat. Ezek ketten a végén még lerombolják.  –mondta Carlisle, és felesége nevető arcára meredt.