Tizedik fejezet 
 

     Első  vadászatunk tökéletesre sikeredett.

     Úgy véltem tényleg profin kitanítottam Emmett –et ez alatt az egy nap alatt, mert sokkal gyorsabban talált rá az állatokra, mint én, aki már két éve ezt gyakorolta.

     Kicsit sem lepődtem meg, hogy egy grizzlykből álló falkát nézett ki magának.

     Egy  ezüstfenyőn  lapulva bohókásan, és elégedetten rám kacsintott, majd lefelé mutatott, ahol az egyik medve még lazán heverészett, holott a társai már régen elindultak.

- Biztos, hogy ezt a medvét akarod legelőször levadászni? – kérdeztem tőle.

- Rosalie. – szólt olyan hangon, mintha egy óriási butaságra kérdeztem volna rá.  – Ez magától érthetődő. 

- Akkor induljunk.

     Leugrottunk a fáról, és én a többi medve után vetettem magam, mialatt Emmett kettesben maradt a  kiszemelt grizzly –vel, és dulakodni kezdett vele.

     Én még javában hajkurásztam az egyik fiatalabb példányt, amikor ő  hirtelen előttem termett a semmiből, és elkapta nekem azt a másik medvét is.

- Gondoltam megkönnyítem a dolgodat.  – mondta, és nagyokat vigyorgott rám.

- Már végeztél is? –  kérdeztem kissé irigykedve.

- Persze. – mondta önelégülten, és aranyló szemeire mutatott.

     Ezeket mindvégig aközben tárgyaltuk meg, hogy ő ráugrott a medvére, szőrénél fogva megragadta a fához csapta, és eltörte a nyakát.

     Én egy hatalmas ugrás kíséretében rávetettem magam az állatra, és gyorsan végeztem is vele.

     Miután  mindketten vadásztunk Emmett kitalálta, hogy fussunk versenyt Gatlinburg – ig, én pedig beleegyeztem, egyrészt mert hamar túlakartam esni ezen a dolgon. Másrészt, mert roppantul dühített, hogy még ilyen fiatal vámpír, és máris jobb nálam sokkal több mindenben.

     Így hát az egynapi utat, mindössze pár óra alatt tettük meg, Em régi otthonáig.

     A vadászat jó hatással volt a szervezetére.

     Még a szokásosnál is jobban felélénkítette, és nagyon erőssé tette őt.

     Miközben egymást túlfutva rohantunk, egyszer direkt neki löktem egy fának, hogy lelassítsam, de ahelyett, hogy lemaradt volna tőlem, egyszerűen fogta, gyökerestől kitépte a fát, és átvetette magát rajta, aztán könnyedén és hangtalanul landolt mellettem.

- Ez igazán ügyes volt. – szóltam ámuldozva, és rámosolyogtam.

     Ekkor láttam meg, hogy aranyszín szemei újra felvették a fekete szín egyik halványabb árnyalatát. Neki ez nem tűnhetett fel, de én már most láttam rajta, hogy sokkal vadabbul néz ki, mint amikor elindultunk a Cullen háztól.

     Aggódva néztem rá, és megájjt parancsoltam.

- Most meg mi van? –  nézett rám csalódottan.

- Emmett légy velem őszinte! Megint szomjas vagy? – kérdeztem. 
- Nem! Remekül vagyok. – mondta, de én tudtam, hogy hazudik. Láttam a szemeiből.

- Ne próbálj meg átverni! Edwardnak igaza volt.  – szóltam fennhangon – Mivel még újszülött vagy a méreg gyorsabban dolgozik a szervezetedben, így alig ittál, máris szomjas vagy.

- Edwardnak igaza volt! Komolyan? – harsogta kislányos hangon, és cinikusan forgatta a szemeit. Ekkor jöttem rá, hogy engem próbált meg utánozni.

- Úgy vélem már nem vagy teljesen önmagad!

- Ki a fenét érdekel, hogy te hogyan vélekedsz! – mondta rögtön, majd továbbindult.

- Em. Állj le! Ha te most ilyen állapotban állítasz be Gatlinburg - ba, megölöd a szüleidet és a barátaidat is!

     Emmett egy pillanatra elgondolkodott, és megrázta magát.

- Én nem vagyok Te! –  ordította a képembe.

- Ezzel meg mire célzol? – kérdeztem gyanakodva, és én is egyre mérgesebb lettem.

- Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, mit titkolsz előlem. Amikor vámpír lettél te is megölted a szeretteidet! Ezt próbáltad olyan jól titkolni előlem!

- Nem igaz! – kiabáltam – Ennek semmi köze a te állapotodhoz! Ez nem te vagy! Lásd be!

- Rosalie kedvesem,   - szólt mézesmázos hangon, de ettől még a hideg is kirázott.

     Lassan felém fordult, és tekintetét idegesen járatta végig  rajtam. 

– Ne próbáld meg a saját hibáidat velem nem elkövettetni!

- Ezt meg hogy érted? –  kérdeztem tőle, és azon kaptam magam, hogy gyáva módon hátrálok előle.

- A múltban elkövetett tetteidet  rajtam akarod levezetni! Engem akarsz olyanná formálni, amilyennek igazából neked kellett volna lenned akkor, két éve!

- Em, kérlek ne mondj ilyeneket! – mondtam esedező hangon, és tudtam, hogy igaza van.

     Már ezerszer megbántam, hogy akkor megöltem Royce –t és a barátait.

     Mert hiába érveltem akkor Carlisle – nak azzal, hogy azok a gazemberek más lányokat is bántottak volna, nem volt igazam.

     A lelkük mélyén biztosan megbánták, ami elkövettek ellenem, de én erre nem is gondoltam. Csak a saját elvakult bosszúszomjam irányított mindvégig.

     Hiába akartam elkerülni, hogy szörnyeteggé váljak. Abban az öt napban, amíg kivégeztem őket, elértem, hogy tényleg szörnyeteg legyek.

     Ezt azóta is bántam.

     Emmett a legnagyobb hibás döntésemre tapintott rá az imént, holott szinte már tisztában sem volt vele, hogy miről is hadovált.

- Én véghezviszem amit elterveztem. Vagy velem jössz, vagy nem!  - mondta végül.

     Miközben elindult, a távolban már láttam Gatlinburg városának távoli házait.

- Nem engedhetem meg, hogy ugyanazt a hibát kövesd el, mint én!  - mondtam, majd gyorsítottam, és megálltam előtte.

     Kezeimet a mellkasára tettem, és próbáltam megállítani.

- Sejthettem volna, hogy így fogsz  dönteni!

     Megragadta a hajamat, és teljes erőből nekivágott egy sziklahasadéknak.

     Én bánatosan,  és csalódottan meredtem rá, de nem adtam magam ilyen könnyen.

     Felpattantam ültő helyzetemből, majd egy rúgással, amit a hasfalának céloztam leterítettem.

     Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy győztem, de ő úgy állt ott előttem, mintha az imént csak megsimogattam volna.

- Látom nem jöttél még rá, hogy Edward tényleg tévedett valamiben.  – szólt, és megragadott a karomnál fogva.

- Engedj el! – követeltem és ide – oda rángatóztam erős vasmarkai között.

- Nekem is van különleges képességem.  – mondta nemes egyszerűséggel.

- Nem igaz! Nincsen! Akkor az már mutatkozott volna pontosan azután, hogy magadhoz tértél. Tudom, hiszen erről Carlisle sok mindent elmesélt.

- A doki tévedhet. Mindenki tévedhet egyszer!  - harsogta a fülembe  - Nem jöttél még rá, hogy nekem maga az erő a különleges képességem? Hihetetlen erővel rendelkezem. Többel, mint ti négyen együttvéve!

- Nem… .- leheltem tompán, de hirtelen eszembe jutott a szobánk, a kitört ágytámla, az asztal amire rácsapott és összecsuklott, és a fa ami futás közben dőlt ki, csak azért, mert én játékosan odanyomtam őt hozzá. 

- Már dereng az igazság ugye? – kérdezte élesen, és felemelt a levegőbe.

     Dühösen vicsorogtam rá, és megpróbáltam elkapni a grabancát, de ő egyetlen mozdulattal  újra elhajított.

     Aztán fogott még egy kisebb  fát, kitépte a földből, és azt is rám hajította.

- Sajnálom Rose. Hidd el ez nekem jobban fájt, mint neked!  - mondta, majd gyorsan eltűnt a Nashville  - be vezető úton.

- Tényleg erősebb, mint bármelyikünk. – gondoltam bosszankodva, és megpróbáltam lenyomni magamról a fát.

     Miközben ezzel küzdöttem egy tompa, női sikoltásra lettem figyelmes, és azonnal tudtam, hogy Emmett megtámadott egy embert.  

*** 

     Emmett lényének egy része tisztában volt vele, hogy amint az imént tett Rosalie – val, az egyáltalán nem volt bocsánatos dolog.

     Ám a szomjúság, már teljesen elvakította, és még mindig élt benne a vágy, hogy látni fakarja a szüleit és a barátait is.

     Ahogy otthagyta a szerelmét vergődni az erdőben hirtelen azon kapta magát, hogy számára valami émelyítően üde illatot érzett meg.

     Az ösztön azonnal munkálkodni kezdett benne.

     Négykézlábra kuporodott, és jobban beleszimatolt a levegőbe.

     Szája mosolyra húzódott, amint azonosította a pompás aroma mivoltát.

- Ilyet még emberi életemben sem éreztem, pedig milyen közel voltam hozzá.  – gondolta magában elégedetten, és azonnal felpattant, majd elindult volt barátnője Merion Hillis háza felé.

     A gyanútlan  Merion  éppen  a frissen mosott ruhákat teregette édesanyja kérésére.

     Emmett egykettőre a lány közelében termett, és boldogan hallgatta annak ritmikus szívverését. Aztán egy hűs szellő kíséretében, amely megmozgatta a kiteregetett ruhákat és a lepedőket is, nagyot szippantott a levegőbe.

- Hmm. Olyan mint az ánizs egy csipetnyi mentalevéllel.  – mondta, és ezzel elérte, hogy Merion kikerekedett szemekkel fordult felé.

- Emmett? – kérdezte lágy hangon, és a meglepetéstől kiesett a szennyes kosár a kezéből.

- Hello Merion. – köszönt a fiú, és közelebb araszolt a lányhoz.

- Te jó ég! –  sikoltott az meglepetésében és átölelte a fiút.  –  Úgy örülök, hogy látlak.  A családot azt hiszi, hogy elmentél a városból, méghozzá örökre.

     Emmett magába szívta a lány illatát, és újra levegőt vett, csak most már egy kis morgás is vegyült ebbe a nagy sóhajba.

     Merion ijedten húzódott el tőle.

- Jól vagy? – kérdezte immár gyanakodva.

- A lehető legjobban.  – válaszolta a fiú és kivillantotta tökéletes fogsorát.

     Merion kissé szédelegve nézett rá. 

- Eddig is vonzónak találtál, de most legszívesebben megcsókolnál. Igaz? – kérdezte mézesmázos hangon a fiú. 

- Van benne némi igazság. – vallotta be elpirulva a lány.

- Nekem már van új szerelmem. – jelentette ki Emmett határozott hangon.

- Oh. – sóhajtott meglepetten a lány – Tényleg? Akkor meg miért vagy itt?

     Em nevetett, és kezével elsimította a lány arcába fújt hajszálakat.

     Merion ijedten hőkölt hátra jéghideg kezétől.

- Emmett? Mi lett veled? Nem ismerek rád!

- Nyugodj meg! Nincs semmi bajom, csak megváltoztam egy kicsit.

     A fiú szívdöglesztően kacsintott eggyet. Ezzel elérte, hogy a lány pontosan a szemeibe nézzen.

- A szemed … dadogta rémülten – Vörösen izzik, mindkét szemed!

- Ez is része a változásnak amint keresztül mentem! – szólt vállvongatva Emmett, és egy újabb lépést tett a lány felé.

- Jobb lesz ha szólók a szüleidnek, hogy itt vagy! Te addig maradj itt! Én mindjárt visszajövök.  – mondta a lány, és miközben beszélt gyorsan összekapkodta a földe hullt textíliákat.

- Mindketten jól tudjuk, hogy ha most elengednélek soha többé nem látnák egymást! -

csattant határozott hangon a fiú, és kezeit a lány vállára tette.

     Ezzel el is érte, hogy Merion nem tudott tovább menni.

- Jobb lenne ha eleresztenél! – szólt rá szigorúan.

- Azt nem tehetem. Kellesz nekem.

- Hogy mi?  - kérdezte elképedve a lány – Nem azt mondat, hogy van már másik szerelem az életedben?

- Igazad van. Akkor talán helyesbítenék. Nem te kelessz, hanem a véred!

     Merion egy óriásit sikított, amikor Emmett magához rángatta, és fogait belemélyesztette a lány törékeny kis nyakába.

     Észre sem vette, de a lány  már nem is élt.

- Legalább nem szenvedett sokat. – konstatálta a fiú, miközben elméje lassan kitisztult a rátelepedő gyilkos ködtől.

     Tisztán látta már magát.

     Lenézett Merion elernyedt testére, és borzadva ordított fel.

- Mit tettem? Mit tettem? –  kérdezte magától, és legszívesebben kifutott volna a világból.

- Megölted.  –szólt egy keserű hang a háta mögött.

     Emmett megfordult.

     Rosalie volt az.

     Pontosan vele szemben állt, és borzadva szemlélte a halott lányt  és a  gyilkosát.

- Megöltem. Nem!  - óbégatta Emmett óriási hangerőn – Nem! Én nem vagyok szörnyeteg!

- Mindannyian azok vagyunk. – szólalt meg higgadt hangon Rose és lehajolt, hogy lecsukja Merion szemeit, amelyek még az utolsó döbbenetet tükrözték.

- De te mindenre megtanítottál! Az önkontrollra! Vadásztunk is előtte! Nem voltam szomjas!

- Sajnálom. Minden az én hibám.

     Emmett borzadva rázta meg a fejét és letérdelt Merion teste mellé. 

     Öklét a földbe vágta, ami akkora erővel hatott, hogy a közelben lévő Appalache – hegység  egyik  sziklája hangos reccsenéssel omlott le a hegyoldalról.

- Nem hibáztathatod magad. A képességed az oka.  – mondta a szőke lány, és kezeit barátja felé nyújtotta, hogy felhúzza a földről.

- Nem igaz! Csak ezzel próbálod megnyugtatni a lelkiismeretemet, de mindketten tudjuk, hogy nem hallgattam rád. Téged is bántottalak.

     Emmett most Rosalie felé fordult.

- Jól vagy? Nem sérültél meg?

- Ugyan ne vicclej! Annyira azért nem vagy erős. Már mondtam neked, hogy mi sérthetetlenek vagyunk.

- Ne próbálj megvédeni! Megöltem egy ártatlan emberi lényt!

- Én nem is azért jöttem, hogy téged védjelek. Azt hittem még időben ideérek, hogy megállítsalak, de sajnos nem sikerült.

- Edwardnak volt igaza ugye?

- Általában mindig igaza van. De ezt nem én mondtam. –tette hozzá hirtelen Rose, és megragadta Emmett-et.

     Ennek az lett az eredménye, hogy mindketten visszahuppantak a fűbe.

- Azonnal el kell innen tűnnünk!

- De a szüleim és…  - Rosalie a szavába vágott.

- Könyörgöm hallgass rám!

- Jó. Igazad van. Menjünk vissza a Cullen házba.

- Te vissza akarsz menni? –  kérdezte tőle meglepetten a lány.

- Igen! Egyszerűen muszáj lesz megtanulnom kontrollálni magam!

- Rendben van. Akkor menjünk!

- Mi lesz Merionnal? – kérdezte sajnálkozó hangon Emmett, de nem nézett a testre.

- Talán jobb lenne ha itt hagynánk, hogy a szülei találjanak rá. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ha a ház elé vinnéd! Akkor biztosan tudnák, hogy Te voltál a tettes.

- Megérdemelném hogy jól megbüntessenek érte amit elkövettem!

- Hidd el nekem,  elég lesz elviselned a saját bűntudatodat! Ha azon túlleszel, minden más menni fog!

     Rosalie és Emmett felálltak, majd gyorsan elindultak azon az úton amerről jöttek.

- Ideje elmesélnem neked, hogy mi történt velem Rochesterben.

     A fiú futás közben nézett szerelmére, és látta rajta, hogy óriási elszántság kellett hozzá, hogy beavassa őt élete legnagyobb titkába.