Miután elhagytuk Tennessee államot és három teljes nap múlva megérkeztünk a hűvös és csapadékos Washington államba, azt hittem most már minden rendben lesz.

     Esme talált egy nagyon szép házat, Hoquiam  külvárosában.

     Carlisle, akinek már volt tapasztalata a házvásárlások terén egykettőre elintézte nekünk, hogy beköltözhessünk.

     Legnagyobb meglepetésemre a doktor bejelentette, hogy mostantól megkezdődik Emmett ,, kiképzése” (  amit magamban csak így hívtam ), de Edward, és a többiek csupán felkészítő programnak nevezték.

  Emmett minden nap vadászni ment Carlisle és Edward társaságában.

     A fiúk legtöbbször sosem engedték meg, hogy én és Esme elkísérjük  őket.

     De ha ez még nem lett volna elég, Em – nek meg kellett tanulnia kontrollálni nem csak a szomját, hanem az erejét is. 

     Ezekben az időkben nagyon keveset voltunk együtt.

     Általában csak este találkoztunk, és akkor meg annyira élveztük egymás társaságát, hogy Edward többször kiabált, mint valaha és, amikor én és Emmett szenvedélyesen csókolózni kezdtünk, ő csak a fejét rázta, és átkozta azt a napot, amikor különleges képességgel bíró vámpír lett belőle.

- Legalább egy kicsit fogjátok vissza magatokat! – parancsolt ránk, minden este, amikor hazaértek a szokásos vadászatból.

     Én már az ajtóban vártam őket, és Emmett felé rohantam, hogy megcsókolhassam.

Kezei a derekamra csusszantak, és azonnal az emelet felé kezdett húzni, én pedig egy cseppet sem ellenkeztem. Sőt.

     Már félúton voltunk a szobánk felé, amikor Carlisle megállított minket.

- Beszélni szeretnék veletek!  - mondta komoly hangon.

     Em gyorsan elhúzódott tőlem, és ijedt képet vágott.

- Talán valamit rosszul csináltam?  - kérdezte aggodalmasan – Pedig most már úgy érzem sikeresen kordában tartom a szomjúságot, és az erőmet is!

- Azt pedig vedd figyelembe, hogy mennyire igyekezett. Amióta ideköltöztünk, folyton csak képezted és képezted! – vettem védelmembe szerelmemet – Annak pedig már hogy itt vagyunk pontosan négy hónapja!

- Megengednétek, hogy befejezzem amit mondani akartam? – kérdezte Carlisle, és szemeiben mosoly bujkált.

     Edward közvetlenül mellette állt, és kissé hitetlenkedve meredt nevelőapánkra.

- Ez most komoly? –  kérdezte fennhangon, és miután Carlisle nem válaszolt csak bólintott, Edward  panaszosan felsóhajtott.

- Miről van szó? –  kérdeztem rögtön.

Edward sosem szegült ellen Carlisle  - nak. Legalábbis amióta csatlakoztam hozzájuk. Vajon mi járhatott Carlisle fejében, hogy még mostohafivérem sem akart engedelmeskedni neki?! 

- Emmett nagyon ügyes volt. Most már teljes mértében megbízom benne! – jelentette ki a büszkén a doktor.

- Tényleg? – sóhajtott megkönnyebbülten Em  - Köszönöm. De az tény, hogy  jó  tanáraim voltak. – tette hozzá hízelgően.

- Ha nem Emmett –et akarod leszidni akkor mi van? –kérdeztem türelmetlenül.

- Holnaptól iskolába fogtok járni! – jelentette be drámai hangon Esme.

     Meglepetten pördültem meg, mert észre sem vettem, hogy időközben ő is belépett az előtérbe.

- Iskolába? – kérdezte Em.

- Igen. Mivel nem akarunk feltűnést kelteni, Esme ma volt olyan szíves, és beíratott titeket az itteni gimnáziumba.  – mondta Carlisle.

- Én már eddig kétszer jártam ki a gimit! – panaszkodott Edward – Nem lehetne, hogy én ne menjek?

- Ez nem ér! – szóltam rögtön -  Ha mi megyünk akkor Edwardnak is jönnie kell!

- Köszi Rose! – mondta mérgesen.

- Nincs mit!  - vágtam rá széles mosollyal.

- Természetesen mindannyian mentek. Emmett és Rosei, ti a végzős osztályba kerültetek. Edward te eggyel lejjebb!  - szólt szigorúan Esme.

- Remek. Nekem még két  évet kell punnyadnom az iskolában, még nekik csak eggyet?!

- Szerintem remek lesz. –  mondta eltökélten Emmett.  – Öhm?  - nézett bizonytalanul Carlisle –ra.  – Valóban készen állok emberek közé menni?

- Biztos vagyok benne, hogy megállod, majd a helyedet!  - mondtam Em –nek, és rámosolyogtam.  

- Akkor ezt meg is beszéltük!  - mondta boldogan Carlisle, és a tenyerét dörzsölte.

- Már holnap kezdünk? – kérdeztem kissé feszülten.

- Igen.  –válaszolta Esme.

- Rosalie te félsz? – visszhangozta Edward csúfondárosan

- Nem félek! – vágtam rá rögtön – Csak kissé furcsa ez az egész. Hirtelen jött.

- Féltek. Kétségeitek vannak. – mondta Edward, és most Emmett – re nézett.

- Jó lenne ha abbahagynád az állandó turkálást a fejünkben! Törődj a saját dolgoddal öcsi.

- Öcsi? – kérdezte Edward kelletlenül.

- Nem hallottad? Én és Rosei egy évfolyammal feletted járunk. Tehát te most az öcsém vagy.

- Boldog vagyok. – szólt epésen Edward, és fejcsóválva felbaktatott a szobájába.

     Emmett és én is követtük, csak mi a lépcsőfordulóból nyíló  első ajtón mentünk be.

     Esme ezt a szobát szánta nekünk.

- Szerinted milyen lesz? – kérdezte Em elterülve az ágyon.

- Fogalmam sincs. Szinte már semmire sem emlékszem azon emberi életszakaszomra, amikor iskolába jártam.

- Én úgy tudom elég jó tanuló voltam. – szólt tűnődve aranyszemű  kedvesem.

- Mindenestre akár milyen is lesz egy biztos: Készen állsz, hogy újból emberek közé menj, és ez a legfontosabb!  - mondtam, majd lefeküdtem mellé az ágyra.

     Gyengéden átkarolt, és a kezeiben ringatott.

- Örülök, hogy itt vagy nekem. – mondtam végül.

- Én tartozom neked és a többi Cullen – nek hálával! Ha ti nem lennétek… inkább bele sem gondolok hol lennék most!

- Szeretlek.  – suttogtam, és megcsókoltam.

- Én is. – mondta Em,  és visszacsókolt.

- Létszíves csak most az egyszer fogjátok vissza magatokat! – hallottuk a szomszédos szobából Edward panaszos hangját. 

- Na mit gondolsz? –  kérdezte Em, és rám kacsintott – Hagyjunk egy nyugodt estét a srácnak?

- Inkább ne! – mondtam és egyetlen, gyors mozdulattal letéptem Emmettről a kabátot és az inget, amit még a vadászatra vett fel.

- Ohhh. Komolyan mondom! – dünnyögött Edward, és még halottuk, ahogy fogta magát és gyorsan kereket oldott a szobájából.  

***

     Másnap teljes ,, harci „ felszerelésben indultunk a Hoquiam – i Gimnáziumba.

     Mint kiderült, Esme és Carlisle már két hete tervezgették, hogy iskolába fognak küldeni minket. A tankönyveket és a füzeteket is beszerezték már.

     Miközben a konyhában ültem és Emmett kezét szorongattam, Edwardot néztem, aki egy tizenegyedikes fizika tankönyvet dobált ide – oda.

      Muris volt figyelni  az arckifejezését.

     Em is ezen hahotázott, és én sem bírtam ki, hogy ne nevessem ki mostohafivéremet.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle álszent arccal.

- Hogy mi? – kérdezte fennhangon – Csak az, hogy ezt a könyvet már vagy ötször olvastam. Annyira értelmetlen a szerző fogalmazókézsége. Úgy ír benne a maghasadásról, mintha valami áldott jó csoda lenne.

- Nos én akkor is azt mondom, hogy örülök. – jelentette ki Emmett magabiztosan.

- Nem lep meg. Nektek már fizikát sem kell tanulnotok. – érvelt Edward.

- Nem erre értettem. – mondta Emmett szkeptikusan.

- Tudom. – válaszolta Edward kurtán, és közben bepakolt a táskájába.

- Carlisle óriási bizalommal tekint felém, ha  még iskolába is beíratott. Büszke vagyok magamra.

- Én meg mindannyiunkra. – szóltam izgatottan, és én is pakolászni kezdtem.

     Ekkor Esme lépett be az étkezőbe.

- Minden megvan?

     Bólintottunk.

- El ne felejtsétek, hogy Emmett és Edward – mutatott a két fiúra -  Ti testvérek vagytok, de csak mostohák.  Rosalie, pedig az én halott bátyám lánya, akit befogadtunk.

- Tudjuk a szövegünket. – mondtam savanyúan.

- Csak a biztonság kedvéért mondtam. Ha úgy érzitek valami baj van csak egy szavatokba kerül, és haza is jöhettek. Az iskolában megmondtam, hogy Edward sokszor betegszik meg, és valakinek mindig  haza kell kísérni.

     Edward bosszankodva forgatta a szemeit.

- Én lennék a problémás gyerek? Szép. – dünnyögte, miközben mindhárman kiléptünk, a borult, kora őszi ködbe.

- Sok szerencsét.  –szólt utánunk Esme, és bőszen integetett, miközben mi az iskola felé  vettük az utunkat.

     A gimnázium a város központjában helyezkedett el. Patináns téglaépület volt.

     Carlisle azt mondta róla, tegnap este, hogy nemrég építették újjá, mert valaki felgyújtotta a tornatermi részt.

     Én arra gyanakodtam, hogy nomád vámpírok járhattak erre, csak ezt senki sem tudta bizonyítani. 

     Amikor elértük a főépület bejáratát egy számomra eddig ismeretlen, kopaszodó férfi  álldogált a lépcsőn , és mikor meglátott minket izgatottan intett felénk.

- Ez meg kicsoda? –  kérdeztem gyanakodva.

- Az iskola titkára. Esme már tegnap mesélt neki rólunk. Minket vár már legalább egy órája.  – szólt Edward fásult hangon.

- Ohhh a Cullen fiúk  és Hale kisasszony. – mondta derűsen.

     Odamentünk hozzá, és kezet ráztunk vele.

     Amikor megérintette a hideg kézfejünket jól elkapta a saját öklét,  és így szólt:

- Cudar egy idő van. Nem igaz?

- Bizony magam is nagyon fázom. – jelentette ki Emmett, arcán bujkáló mosollyal, és átölelt.

- Nos köszöntöm önöket szerény kis gimnáziumunkban. Mondanék pár szót a szabályokról, és körbevezetném önöket az épületben.

- Rendben. Haladjunk.  –szóltam kissé unottan, és követtem a férfit, akit mint utólag kiderült Mr. Greg Dors – nak hívtak.

     Greg egy fél óra alatt körbevezetett minket az iskolában, majd elkezdte sorolni a  kötelezően betartandó dolgokat.

      Ilyen volt például: az uniformis, választott fakt vagy valamilyen különóra, és sok szó esett a betegségek igazolásáról is.

     Greg ekkor mindig Edwardot fürkészte, és Emmett meg én csak nevettünk, és azon gondolkodtunk, hogy Esme vajon milyen betegségről füllenthetett ennek az embernek, hogy az ilyen aggodalmasan nézte Edwardot a szeme sarkából.

     Miután véget ért a kioktatásunk megkaptuk az órarendünket, és Mr. Dors sok szerencsét kívánva visszament a suli irodájába.

- Nektek milyen órátok lesz? – kérdezte Edward kissé szomorúan.

     Emmett a közös órarendünket fürkészte és így szólt:

- Matematika. Neked?

- Fizika. Méghozzá kettő. Egymás után.  – sóhajtozott Edward.

- Akkor suli után találkozunk. – mondtam neki, és mi Emmett – el kézen fogva ballagtunk a 35- ös számú tanterem felé.

     Miközben végigsétáltunk a folyosón mindenki kíváncsian bámészkodott utánunk, és azonnal sugdolózni kezdtek, ahogy elhaladtunk mellettük.

- Vajon nagyon furcsán festünk a szemükben? – kérdezte halkan Em.

- Tudod, hogy mi vámpírok fizikailag vonzzuk az emberek tekintetét. Gyönyörűnek látnak minket.  – susmotoltam szerelememnek.

- Mivel te meg még a szokásosnál is szebb vagy, rád ez duplán érvényes. – mondta Emmett, és büszkén kihúzta magát mellettem.

- Nos az biztos, hogy jobban nézünk ki, mint ezek. -  szóltam, és lenézően rápillantottam egy kisebb csoportra, akik előttünk léptek be a terembe.

     Emmett és én a leghátsó padsor felé vettük az irányt.  Próbáltunk feltűnés nélkül beleolvadni a környezetbe.

     Kisebb sikerrel. Ugyanis a diákok jó része állandóan hátrafordult, nem is törődtek a terembe lépő tanárral, és amikor csak tehették minket néztek.

     Én elégedetten vigyorogtam.

     Mindig is szerettem a rivaldafényt. Imádtam, ha irigykedően bámultak meg az emberek. Ez  a vámpírrá válásom óta sem változott.

     Beletúrtam aranyszőke hajamba, és egy puszit nyomtam Em arcára.

     Ő nagyban vigyorgott rám, és közben jegyzetelni kezdett.

     Én még egy darabig bátran sütkéreztem a figyelem középpontjában, majd miután meguntam azt,  én is elővettem a füzetemet, és lassan bekapcsolódtam az órába.

     A nap kínzó lassúsággal telt el. Úgy éreztem, hogy hazaszeretnék menni.

     Annak viszont nagyon örültem, hogy Emmett – et egy cseppet sem kellett félteni.

     Kitűnően boldogult maga körül a sok emberrel és jót nevetett, amikor a  szünetekben összefutottunk Edwarddal, aki még mindig  fizika  tankönyvvel a kezében rohangált fel – alá.

- Úgy látom legalább egy közös óránk lesz. – lelkendezett Edward.

- Testnevelés.  –mondtam undorodva – Szánalmas. Hiszen ezerszer gyorsabbak vagyunk itt mindenkinél.

- Carlisle megmondta, hogy vigyázzunk a tesivel. – intett minket Emmett – Főleg én.  – tette hozzá aggodalmasan.

- Az biztos, hogy vissza kell fognunk magunkat. Amúgy milyen emberek járnak az osztályotokba?  - kérdezte Edward.

- Mind csupa unalmas, lökött alak. – mondtam, és elővettem a fésűmet, hogy átkeféljem a hajamat.

- Egyébként kerülhetnétek a feltűnést!  - szólt Edward.

- Miért? Mit tettünk? –  szóltam, de őszintén egy cseppet sem érdekelt a válasza.

- A diákok furcsállják, hogy ti egy pár vagytok.

- De hiszen Esme megmondta, hogy engem itt örökbefogadott gyereknek tüntetett fel.   –méltatlankodtam – És titeket is csak mostohatestvérként ismernek el.

- Igen, de akkor is. Jobb az elővigyázatosság!

- Majd igyekszünk. –  mormolta Em, és máris elengedte a jobb kezemet, amit eddig szorosan markolt.

- Na én biztosan nem fogok úgy tenni, mintha nem szeretném Emmett –et! Engem ilyenre senki sem fog kényszeríteni.  – szóltam dacosan és olyan  ,,csak azért is” mozdulattal megcsókoltam.

- Nem lep meg, hogy így reagálsz.  – forgatta a szemeit Edward.

- Jobb ha már az elején tisztázzuk, hogy hányadán állunk. – vontam vállat.

     Egy csoport lány sétált el mellettünk, és nagy szemeket meresztettek Edwardra.

     A szemük elhomályosult, és rögtön bepirosodtak, ha csak feléjük is nézett.

- Látom akad már egy  -két rajongód!  - mondtam.

- Sajnos.  –sóhajtott Edward – Nem értik meg, hogy én veszélyes vagyok, és nem Szívdöglesztő Adonisz.

- Szívdöglesztő Adonisz? – ismételte fuldokolt nevetéssel Emmett.

- Igen ez lett a becenevem! – mondta Edward, és közben felállt, mert becsöngettek.