Edward az elmúlt egy hétben kevesebbszer látogatott meg, mint eddig. Tudtam, hogy mi ennek az oka. Azért került, hogy még véletlenül se keljen újra arról a bizonyos dologról beszélnünk. Én viszont nem voltam olyan, aki csak úgy feladja. Egyik nap, mikor Edward éjszaka bemászott az ablakon, azt hitte hogy alszok, viszont én voltam olyan cseles, hogy ébren maradtam. Jobb alkalmam nem biztos hogy nyílik rá, hogy beszéljek vele.

- Bella! Hát te miért nem alszol? - kérdezte meglepetten, mikor észrevette, hogy csípőre tett kézzel állok az ágyam mellett.

- Téged vártalak - mondtam, igyekeztem elnyomni egy feltörőben lévő ásítást.

- Na de Bella... alig állsz a lábadon - mosolyodott el, közelebb jött, felkapott a karjaiba, és az ágyra fektetett.

Beakart takarni, de leráztam magamról a takarót.

- Beszélnünk kell, és te is nagyon jól tudod miről - jelentettem ki határozottan, Edward arca hirtelen elkomolyodott.

- Azt hittem ezt a témát már lezártuk. A válaszom határozottan nem - úgy tűnt, mint aki ezzel be is fejezte a beszélgetést, de én nem tágítottam.

- Te zártad le, nem én! - erősködtem - részemről ez az ügy még folyamatban van!

- Bella, hát nem tudod megérteni, hogy ezzel csak téged akarlak megvédeni - szúrósan nézett rám, de most nem érdekelt.

- És ha azt mondom, nem kell, hogy megvédj? Nagy lány vagyok, tudok magamra vigyázni! - emeltem fel a fejemet, Edward a fejét csóválta.

- Viszont én nem egy egyszerű ember vagyok drágám! Egy vámpír! Arra nem is gondoltál, hogy akár bele is halhatsz? - most már kezdett újra bedühödni, erről árulkodott ökölbe szorított keze.

- Edward kérlek! - könyörögtem, közelebb mentem hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam.

Halk sóhaj hagyta el a száját, kezével végigsimított a hátamon. Apró csókokat leheltem a nyakára, s annak ellenére, hogy neki nem volt szüksége levegőre, egyre szaporábban kezdett el lélegezni. Játékosan harapdáltam jéghideg nyakát, bár neki ez csak olyan lehetett, mintha csiklandoztam volna.

- Bella elég! - tolt el határozottan magától, de a szemei vággyal telve csillogtak.

- Miért? Edward te is akarod, tudom! - néztem rá kérlelőn.

- Az most nem számít, én mit akarok! Az én vágyaim most háttérba szorulnak! Csak te vagy a legfontosabb - ölelt át gyengéden.

- Ha én vagyok a legfontosabb, akkor tedd meg azt, amit kérek - suttogtam.

- Nem lehet... - ellenkezett, de éreztem, hogy már nyert ügyem van.

Edward engedni látszott, valamiért már nem annyira határozott, mint az elején. Talán ez azért van, mert a csókjaimmal, ölelésemmel felerősítem a vágyat irántam,s ő egyre jobban kíván engem.

- Edward... - suttogtam a nevét, mire ő lehunyta a szemét, és erősen koncentrál, hogy uralkodni tudjon az érzésein.

- Bella... ne csináld ezt velem... - könyörgött, mikor megérezte, hogy kezemmel felfelé haladok a combján, s mikor végigsimítottam azon a ponton, halkan felsóhajtott.

- Mit ne csináljak? - tettettem, hogy nem értek semmit, s közben Edward testének minden egyes részét bejártam a kezemmel.

Edward nem bírta tovább türtőztetni magát, felkapott engem, és az ágyra fektetett. Gyengéd csókokkal borította el testem minden egyes szegletét, a számat, a nyakamat, mindenemet. Ruhámat egyetlen rántással letépte rólam, ott feküdtem előtte az ágyon egy szál fehérneműben. Vággyal teli tekintetével szinte felfalt engem, miközben erősen küzdött, hogy nehogy elveszítse az önuralmát.

- Bella... én nem tudom, hogy ez jó ötlet e - rázta a fejét, de én közelebb húztam magamhoz, annyira, hogy szinte összeért az arcunk.

- Most már nincs visszaút. Ha már tönkretetted az egyik ruhámat, legalább kárpótolj valamivel - nevettem fel, erre ő is elmosolyodott kedvenc mosolyommal.

Újra megcsókolt, most sokkal szenvedélyesebben, mire én karjaim a nyaka köré fontam, lábaim pedig a deraka köré. A nadrágon keresztül is éreztem kemény férfiasságát, ez csak még jobban feltüzelt, s most már egyre jobban vágytam arra, hogy végre egymáséi lehessünk.

- Ígérd meg, hogy szólsz ha fájdalmat okozok - mondta két csók között Edward.

- Megígérem, hogy szólni fogok - nyöszörögtem.

Az az éjszaka volt éltem legszebb éjjele. Megtörtént az, amire vágytam, együtt lehettem a szerelmemmel most már teljesen, nem volt semmi sem, ami közénk állhatott volna. Nem volt semmi gond, egyáltalán nem okozott nekem fájdalmat, hanem inkább örömet, annyira tökéletesen csinált mindent. Fáradtan bújtam hozzá, meztelen testünk egymáshoz simult. Nem szóltunk, csak élveztük a másik közelségét, azt, hogy végre, ha csak néhány órára, de boldogok lehettünk.

- Szeretlek - suttogtam, ő csibészesen elmosolyodott.

- Én is szeretlek Bella! - megcsókolt, közben a hajammal játszott.

- Tudod... azon gondolkoztam, hogy nem lehetne, hogy hozzátok költözzek? - kérdeztem.

Edward felült, idegesen ráncolta a homlokát.

- Szerinted mit szólna hozzá mindenki? Jake-en kívül senki nem tud rólunk.

- Nincs hozzá semmi közük! - erősködtem.

- Bella, nem akarom, hogy miattam tönkretedd az életed! - sóhajtotta.

Edward öltözni kezdett, nadrágját már éppen felvette, mikor hirtelen valaki berontott az ajtón. Szó szerint berontott, de nem is egyvalaki. Apa volt az, mögötte rengeteg ember, ott volt Jake is, meg Billy is.

- Látod Charlie! Ő az! - mutatott Edwardra gonosz vigyorral az arcán.

Értetlenül álltam a történtek előtt. Odatátogtam egy meneküljt Edwardnak, de ő csak a fejét rázta, visszasúgva azt, hogy nem hagy itt ezekkel.

- Jézusom kislányom! Hogy tehetted ezt? Összevekszel egy vérszívóval! - kiáltotta undorodva apám, hirtelen azt sem tudtam mi folyik itt.

Honnan tudják? Honnan? Jake az ajtóban állt, sajnálkozó arckifejezéssel nézett rám.

- Sajnálom Bells, de így lesz a legjobb mindenkinek! - aztán egész teste remegni kezdett, majd farkas alakjában rávetette magát Edwardra.

Kiestek az ablakon, engem közben apám felrángatott az ágyból, persze a takaró a testem köré volt csavarva, és kihúzott a szobából.

- Edward! Edward! Jake ne tedd ezt! - kiáltottam még vissza, de erre csak egy pofont kaptam ápától, aki dühtől izzó szemekkel meredt rám.

Sírni kezdtem, erre csak még erősebben kezdte el szorítani a karomat.

- Fogd be a szád kislányom! Hogy tehetted ezt?! Ezek gyilkosok, erre te itt enyelegsz az egyikkel?! - szidott apám, és belökött az egyik vengédszobába.

- Apa kérlek eressz el! Ők nem gonoszak! Nem ők tették! - sírtam, de ő csak a fejét rázta.

- Szobafogságot kapsz örök időkre édesem! - sziszegte a fogai között, és rám csapta az ajtót.

Hallottam, amint a kulcs elfordul a zárban, zokogva borultam le a földre. Nem eshet semmi baja Edwardnak! Nem tudnám elviselni, ha megsérülne. Nem maradhatok itt. De nem mehetek sehová, hisz be vagyok zárva, ráadásul apa a rácsozott ablakos szobába zárt be. Most mi lesz? Egy biztos... nem akarok többé itt élni.