Távolodtunk tőlük, én mégis ugyanolyan intenzíven éreztem még mindig a lány illatát, mintha közvetlen itt lenne mellettem. Pedig nem volt.

Soha életemben nem éreztem még ennyire ínycsiklandozó, édes illatot, mint az övé. Muszáj  újból megtalálnom őt. Meg kell, hogy találjam. Nem vagyok igazán éhes, de egy kis játékban mindig benne voltam. Ráadásul az az illat, amit magából, a testéből, a véréből árad, étvágygerjesztő. Összefut a méreg a számban…

Nem is értem, hogy képesek azok a Cullenek mellette maradni. A tetejébe pedig az az Edward is olyan furcsa számomra… A tisztáson annyira védelmezte azt az embert, mintha az ő tulajdona lenne, mintha birtokolná őt… Egy botor pillanatig felmerült bennem a gondolat, miszerint ők egy párt alkotnak. De ez merő képtelenség. Egy vámpír nem süllyedhet olyan mélyre, hogy emberekkel feküdjön össze! Még maga a tény is felháborító!

Gyalázatos, szánalmas. Egy vámpírnak csakis egy dologra jók az emberek: csillapítani azt az égető érzés a torkukban azok vérével. Semmi másra. Cullenék viszont beérik állatokkal… mazochisták! Egytől egyig féleszű, őrült mazochisták. Hiszen hogyan is lehet a saját valónkkal küzdenünk? Saját magunkkal? A lénnyel, akik vagyunk? Sehogy! Én nem is teszem ezt. Ahogy Victoria sem.

Emlékszem, mikor egymásra találtunk, pont egy vadászat után. Ő a távolból nézte végig, hogyan mészárolok le pár embert, hogy aztán az utolsó cseppig kiszívjam vérüket. Élvezettel leste minden egyes mozdulatomat. Láttam rajta, hogy tetszik neki. Mikor pedig kérdőre vontam, akarna-e csatlakozni hozzám, rögtön beleegyezett. Én eleinte csakis azért akartam ezt, mert akkor már több évtizede róttam egyedül az egész világot. Unalmas volt, és akartam magam mellé egy társat. De nem akármilyet. Mindenképp egy nőstényt akartam, hogy csillapítani tudjam másfajta vágyaimat is. Victoria pedig kitűnőnek bizonyult erre a feladatra.

Bár sokszor látom rajta, hogy valahogy másképp néz rám, másképp kezel engem, mint én  őt, nem nagyon gondolkodok el a dolgokon. Hiszen kit izgat? Mindig megkapom azt, amire szükségem van. Akkor minek foglalkozzak vele?

Mikor Laurent is csatlakozott hozzánk, pusztán félelemből, egy nap mikor csak ketten voltunk, nyíltan rákérdezett, miért játszadozok Victoriával, miközben az szerelmes belém. Én a képébe röhögtem, majd otthagytam. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy igaz, amit mondott. Tudom magamról, hogy én sose lennék képes viszonozni az ilyesfajta érzéseket. De szerencsére Victoria sose mutatta, hogy ez bántaná vagy sértené őt. Elfogadta, és továbbra is készséggel leste minden szavamat, vakon követett engem, bárhova is vitt az utam, őrá számíthattam.

– James?

Gondolataimból, melyek messze elkalandoztak, újból Victoria hangja rángatott ki.

Laurent nem tartott velünk, ő meg akarta ismerni Cullenék életvitelét. Szánalmas…

– Mondjad.

– Most mi lesz?

Ezt meg hogy érti? Hát nem világos?

– Megszerzem magamnak a csaj vérét. Kell nekem. Nem érdekel, mibe kerül, de megszerzem.

– De hát túlerőben vannak. Ők heten vannak, mi pedig csak ketten.

– Nem számít. Egyszer úgyis magukra kell hagyniuk a kiscsajt, és akkor én lecsapok rá.

– De mi van akkor, ha Laurent mindent elmesél nekik? Ha elmeséli nekik, hogy nyomkövető vagy?

Na, igen, erre már én is gondoltam…

– Vagyok annyira jó nyomkövető, hogy megszerezzem magamnak a prédát – sziszegtem dühösen.

Victoria leszegte fejét.

– Talán ezúttal hagynod kéne…

Micsoda?! Pont a legédesebbet hagyjam ki?! Ezt ő sem gondolhatta komolyan…

Haragomban egy fához szorítottam őt, mire az ketté repedt, és hajladozva fejezte ki nem tetszését a hirtelen súlytól. Victoria nyakát szorongattam az egyik kezemmel, míg a másikat magam mellett lógattam. Szemeimből csak úgy sütött a düh és harag, míg az ő vörös szempárjában félelem bujkált.

– Nem fogok megretteni azért, mert többen védelmezik őt – szűrtem ki fogaim közt.

– Én nem is…

– Nekem kell annak az embernek a vére! Túl édes és kívánatos ahhoz, hogy veszni hagyjam. Ha az az Edward volt olyan botor, hogy közénk állt, hát viselje a következményeit. A kis szívszerelme pár napon belül halott lesz.

– Mi lesz akkor, ha előbb ők ölnek meg? Még azelőtt, hogy a lány közelébe férkőzhetnél? – suttogta szorításom alatt.

Bár nekünk nem volt szükségünk levegőre, most mégis egy pillanatra úgy tűnt, mintha fulladozna. Szorításomon viszont nem engedtem. Tudtam, hogy nem árthat neki.

– Nem fognak tudni. Ők csak vegetáriánus sznobok, akik több évig élnek egy helyen. Míg én igazi vámpír vagyok, aki folyton járja a világot. Megtanultam rejtőzködni és bujkálni is.

– És ha átváltoztatják?

– Ha valóban át akarnák változtatni, gondolod, hogy még nem tették volna meg?

– Igazad van…

Csak hogy belátta…  Ideje volt. Nem szerettem győzködni, de tudtam, hogy ezt teljesen egyedül nem csinálhatom. Hiszen valóban sokan vannak. Egyedül aligha győzhetek. Viszont, ha Victoria velem tart és segít nekem, akkor sikerülhet. És sikerülni is fog.

Egész eddigi létem során csupán egyetlen egyszer vétettem hibát. Egyszer.

Még 1920-ban egy elmegyógyintézet felé sodort az utam. Éreztem az emberek vérét, és gyilkolni akartam. Így közelebb merészkedtem az udvarhoz, ahol a betegek tartózkodtak. Az nem zavart, hogy teljesen idiótának tartják őket, hiszen ez nem befolyásolja a vérük minőségét és zamatát. Mikor már elég közel voltam, ez aprócska lány vére teljesen magával ragadott. Jobban, mint a tisztáson levő Belláé. Ízletesebbnek tűnt. Azonnal támadni akartam, de tekintve a napfényre, még nem tehettem. Nem akartam, hogy egészen a Volturiig híre menjen. Így vártam. Sokáig… közben kifigyeltem az áldozatom napjának minden egyes percét. Azonban nem voltam teljesen alapos. Egy másik vámpír is ott volt, afféle ápolóként dolgozhatott ott. Ő észrevette engem, és még mielőtt megkaphattam volna azt, amit akartam, ő elvette tőlem. Átváltoztatta a lányt. Így már nem bánthattam őt, az ápolót viszont megöltem. Éktelen düh áradt szét bensőmben, mikor átváltoztatta. Viszont ami meglepő az az, hogy ma este ott volt a tisztáson a lány… sose gondoltam volna, hogy még találkozni fogok vele.

– James… 

– Hagyjál, Victoria – engedtem el, és hátat fordítottam neki.

Hallottam, ahogy közelebb lépked, és bátortalanul megsimítja karom, mire én elrántom azt.

– Nem érdekel, mennyire kevés az esély arra, hogy az enyém lehessen. Nem vétek hibát. Megszerzem. Kerül, amibe kerül. Ha meghalok, legalább úgy haljak meg, hogy előtte megízlelhettem.

– De…

– Ne, ne is próbálj lebeszélni róla! – mondtam ingerülten.

– De én szeretlek, James – motyogta.

Azt hittem, rosszul hallok. Habár együttléteink alkalmával már egyszer-kétszer hallottam a szájából, ahogy hasonlót mond, de mindannyiszor elkönyveltem magamban, hogy hallucináltam. Nem tudok én ilyen érzéseket viszonozni senki iránt. Még Victoria sem várhatja el tőlem… Azonban kénytelen leszek valamit mondani erre, ha azt akarom, hogy velem tartson.

– Csodálatos vámpír vagy, Victoria – fordultam felé, szemeimmel rámeredve.

– Valóban?

– Igen. Éppen ezért kell a segítséged. Tarts velem, Victoria! Tudod jól, hogy egyedül nem lennék önmagam. Segítened kell nekem. Bízom benned, és tudom, hogy már sok mindenben mellettem álltál. Sose hátráltál meg vagy hagytál cserben. Én is szeretlek – Mindjárt hányni fogok saját magamtól…

Láttam, ahogy felcsillan szemeiben valamiféle vágy és még valami, de nem érdekelt különösebben. Tudtam, hogy hamis érzelmekkel áltatom, hogy hazudok neki. Ugyanakkor nem érdekelt. Rá kellett vennem, hogy velem tartson, és ha ennek ez az ára, akkor én megtettem.

– Örömmel tartok veled – húzódott kéjes mosolyra ajka.

Én is visszavigyorogtam rá, miközben csak egyetlen gondolat járt az agyamban: a vadászat elkezdődött…