A kérdés hallatán egyszerűen leesett az állam. Nem hittem volna, hogy egyszer az én Jake-em, az ő kicsi (annyira már nem is kicsi) Nessie-jétől egyszer ilyet fog kérdezni. Egyszerre meg döbbentett, és elszomorított ez az egész helyzet.

- Jake, mi történt veled? Megfáztál? Nem vagy lázas? - a kezem odaraktam a homlokához, de aztán rájöttem, hogy az ő "alap" testhőmérséklete felér egy lázas ember testhőmérsékletével. - Szerintem nem vagy lázas. De te komolyan nem emlékszel rám?

- Bocsi, de még mindig nem tudom, hogy ki vagy. Megmondanád a neved?

- De hát én vagyok a te kicsi Nessie-d - még mindig kérdő tekintettel néz rám. - Reneesme Cullen, a te legjobb barátod - a két utolsó szót kihangsúlyoztam.

- Sajnálom - és láttam a sajnálatot a szemébe -, de még mindig nem.

Ekkor könnyek törtek ki belőlem. Hátrébb léptem egy lépést, megfordultam és felfutottam a szobámba. Az ágyamig meg sem álltam, beledőltem és addig sírtam, amíg egy halk kopogást nem hallottam.

Nem törődtem vele, hogy meglátja a kisírt szemeimet, csak folytattam a sírás. Olyan szinten szét voltam esve, hogy a kezemmel kellett körbe fognom a mellkasom, hogy a belső szerveim a helyükön maradjanak.

- Bejöhetek? - hallottam apám halk hangját az ajtón túlról. Aggodalmat, és bánatot hallottam a hangjában.

- Igen - feleltem neki rekedtes, szipogós hangon.

Folytattam a sírást. Apu befeküdt mellém az ágyra, fejemet a mellkasára hajtottam és tovább bűntettem magam a sírással. Mikor már nagyjából megnyugodtam, apa óvatosan megkérdezte:

- Hogy vagy?

- Rosszul.

De még milyen rosszul, most derült ki, hogy a legjobb barátom nem emlékszik rám.

- De ez, hogy lehet? - nem kellett megkérdezni-e, hogy micsoda, hogy lehet. Egyből adta is a választ:

- Még mi sem tudjuk, de nagyapád már dolgozik az ügyön.

- Másokra se emlékszik? - nem akartam, hogy válaszoljon, mert már a ki sem mondott válasz is fájt.

- Kicsim, sajnálom - nem bírtam, megint jött, és magával rántott. Csak sírtam, és sírtam. Mikor már megnyugodtam egy ötlet suhant át az agyamon. El kell mennem.

- Apa, el kell innen mennem. Nem bírok itt lenni. Elmehetek? - már szinte könyörögtem neki.

- Ha nem engedlek el, elszöksz - hupsz, egy kicsit átlát rajtam. Edward sóhajtott egy nagyot, és arcán mosoly suhant át. - Tessék, itt vannak a kulcsok a kocsimhoz.

- Köszönöm - ilyen hálás még soha életemben nem voltam senkinek, kivéve egy embernek, akit nem nevezhetek nevén. - Még egy dologra megkérhetlek?

- Persze mondjad.

- Megtennéd, hogy nem mondod el senkinek, hogy mire készülök? Majd csak akkor, hogyha már elmentem.

- Igen - mondta szomorúan. - De erre szükséged lesz - előhúzott a zsebéből egy borítékot. Átadta nekem, belenéztem, és sok-sok dollárt láttam benne.

A nyakába ugrottam, megpusziltam őt.

- Köszönök mindent, apu.

- Szívesen. De még nem végeztünk teljesen. Mikor indulsz?

- Szerintem egy tíz percen belül. Összecsomagolok, és már megyek is.

- Hova mész?

- Nem tudom - ez egy vaskos hazugság volt, mert nagyon jól tudtam, hogy hova megyek. Még szerencse, hogy anyától örököltem annyi képességet, hogy ha hazudni akartam apunak, azt nem látta, hallotta.

- Mikor várhatunk haza?

- Mikor már hiányozni fogsz, vagyis fogtok. Meg amikor már tudom, hogy itt az ideje újra Jake elé állni.

- Rendben, lányom. Menj.

- Szeretlek.

- Én is - lehajolt és adott a homlokomra egy puszit.

Mikor újra fel akartam nézni rá, már ott sem volt.

Elkezdtem bepakolni egy bőröndbe. A legfontosabbak kerültek bele. Ruhák, tisztálkodószerek és pár kép. Képek, melyen a családommal vagyok, a falkával, és Jake-kel. A képen önfeledten nevetek azzal a Jake-kel, aki akkor még emlékezett rám. Beugrottak az emlékek vele kapcsolatba. Nem, nem szabad erre gondolni.

Ekkor hangokat hallottam a szobám ajtaja előtt. Odasétáltam. Lenéztem. Megpillantottam egy borítékot. A mai nap folyamán ez a második boríték, amit kapok.

Felvettem és megnéztem kinek címezték. Reneesme Cullen. Az én vagyok. Megismertem a kézírást. Jacobé volt. Nem akartam kinyitni, mert ha kinyitom és elolvasom, tudom, hogy nem fogok innen elmenni, de nekem el kell mennem arra a helyre.

Megfogtam és beleraktam abba a kistáskába, ahol a mobilom, a pénztárcám és az irataim kaptak helyet. Az irataim Jaspernek hála, nem egy 11 éves kislánynak vannak kiadva, hanem nekem, aki 17 évesnek néz ki.

Elindultam. Nem akartam összefutni senkivel, és nem is találkoztam senkivel. Leszaladtam a garázsba, és már pattantam is be, az ezüst Volvó-ba.

Most jöttem rá igazán Edward Cullen, az én nagyszerű, csodálatra méltó apám milyen jó munkát végzett. Ebben a pillanatba döbbentem rá, hogy mennyire szeretem apámat, és az egész családomat.

Hátrafordultam, vetettem egy búcsúpillantást a házra.

- Szeretlek titeket.

És kikanyarodtam az országútra.