Két éve telt el, amióta behívták Charles-t a seregbe.

1919- ben aztán minden megváltozott.

Egy nap, amikor éppen hazaértem a tanításból, egy levél várt rám a küszöbön. Azonnal megismertem a férjem kézírását. Remegő gyomorral bontottam ki a borítékot, amiben csak egy piszkos, és tépett papír volt.

A megsárgult levélen ennyi állt:

 Három nap és újra otthon leszek.

Charles.

Sírva rogytam le a padlóra , és parányi öklömmel dühösen csapkodtam a földet.

- Miért? Mit vétettem Istenem? – kérdeztem, és a mennyezetre emeltem a tekintetem – Miért kell ennyit szenvednem?

Mindig is tisztában voltam vele, hogy Charles egyszer vissza fog térni, majd a háborúból, de azért élt bennem a halovány remény, hogy talán időközben megváltozik, vagy egyszerűen meggondolja magát, és elhagy.  

De nem tette.

Gyorsan a bélyegre néztem. A dátum szerint két napja adta fel.

- Akkor már ma itthon lesz!   - mondtam keserűen, és felálltam.

Összeszedtem minden bátorságomat, és a levelet kidobtam a kukába.

Amikor a konyhába értem földbe gyökerezett a lábam.

Charles már ott ült, és rám várt. Tekintete egy ideig a tankönyveken időzött, majd így szólt:

- Hazajöttem!  - mondta, és megindult felém.  – Nem igazán hallottam, de mintha sírtál volna az előszobában.  – szólt kissé emelt hangon. – Remélem rosszul hallottam?!

- Nem sírtam. Csak meglepődtem a leveled láttán. – szóltam, és felvettem a kismerhetetlen pókerarcomat, amit volt időm jó sokáig gyakorolni.

- Nem sokszor írtál nekem a frontra. – mondta csalódottan.

- Én mindig a te levelidre válaszoltam. – szóltam kurtán.

- Úgy véled akkor, hogy én írtam keveset?!

- Ezt nem mondtam. Csak többször is szólhattál volna, hogy tudjam, jól vagy –e?!

- Hiányoztam? – kérdezte, és egy halovány mosoly suhant át az arcán.

- Igen. – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Te is hiányoztál nekem. Sok időm volt gondolkodni a kettőnk dolgáról! Úgy vélem igen rosszul kezdtük a házasságunkat.

- Ebben egyetértek. Talán nem kellett volna belemennünk. – mondtam bátortalanul.

- Nem! – mondta határozottan Charles – Én úgy vélem, hogy igen is jól döntöttél amikor igent mondtál nekem! Most már mindkettőnknek úgy kell hozzáállni a dolgokhoz, hogy szeretjük egymást! Vagy te nem szeretsz?

- De szeretlek. – hazudtam megint.

- Látod. – mondta, és bólintott, mintha ezt akarta volna hallani. – Én is szeretlek.

- Akkor miért bántottál annyiszor? – kérdeztem.

- Oh Esme!  - rázta meg a fejét – Minden nőnek odacsap a férje, ha nem az elvárt módón viselkedik!

- Egyszer  - kétszer talán. De nem minden nap! – tiltakoztam haragosan.

- Te is beláthatod hogy sokszor megérdemelted!

- Nem igaz! Semmi olyat nem tettem, amivel megbántottalak volna. Viszont te megcsaltál!

Charles felnevetett.

- Nézd el ezt nekem! Tudtam, hogy a frontra készülök, hát miért ne szórakozhattam volna egy kicsit? – kérdezte, és megvonta a vállát.

- És amikor még szó sem volt a háborúról? Azt mondtad, hogy már akkor is voltak szeretőid!

- Most mát aztán elég! – kiáltotta a férfi, és az asztalra csapott.

Én meg nagyon megijedtem. Megremegtem.

 Hirtelen eszembe jutottak azok a szörnyű idők. Két évvel ezelőtt is így kezdődött minden.

Hátráltam pár lépést a konyhaajtó felé.

Charles látta, hogy megijesztett, és utánam sietett.

Megölelt és megcsókolt.

- Ne haragudj!  - szabadkozott – Olyan volt a szádból ez a sok kijelentés, mintha újra a  hadseregben lettem volna. Egy férj már csak elvárhatja, hogy a felesége boldogan fogadja a hazatértét, és a rendelkezésére álljon! Nem?

- Igen. – mondtam remegő hangon, és a kezére pillantottam, ami most végigszántott a kék blúzomon.

Charles lassan, egyenként kigombolta a ruhát, és gyorsan lekapta rólam.

- Csak annyit kérek, hogy szeress! Én meg ígérem, hogy nem bántalak többé!

Visszatartottam a könnyeimet, és engedelmeskedtem. Visszacsókoltam neki, holott legszívesebben elfutottam volna.

- Most már nincs menekvés! – suttogta figyelmeztetően egy hang  a fejemben, és én egyetértettem vele.

Odaadtam magam a férfinak akit gyűlöltem.

Tudtam, hogy úgy sem fogja betartani a szavát, de én gyáva voltam nemet mondani neki, és elmenekülni.

***

Charles hazatérése után egyetlen hétig tartott csupán a béke.

Amint azt gondoltam nem tartotta be a szavát, és továbbra is ivott, megcsalt és megvert.

Volt amikor napokig nem jött haza, mert a nőcskéivel enyelgett.

Én persze ezt egy cseppet sem bántam. Ilyenkor újra szabad lehettem, még ha csak pár röpke órácskára is.

Összesen két   évet tűrtem még el neki, amikor egy hirtelen jött állapot mindent megváltoztatott.

1921 volt.

 Az egyik nap furcsa dologra lettem figyelmes.

Korán reggel arra ébredtem, hogy fáj a fejem, és miután felkeltem rögtön hánynom kellett.

Azt hittem, hogy biztosan elkaptam valami nyavalyát, és nem sokat foglalkoztam vele. Bevettem egy kis gyomorkeserűt, majd  dolgozni mentem.

Ám hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni a tüneteket, amik egyre többször jöttek elő.

Az étvágyam megnőtt, és szinte mindent megtudtam volna enni. Olyan ételeket amit eddig utáltam, most megszerettem, és egy nap többször is gyötört a hányinger.

Aztán egy hét elteltével lassan rájöttem, hogy mi is az igazi bajom.

Elmentem az orvoshoz, aki megerősítette a gyanúmat.

Teherbe estem.

Először nagyon boldog voltam.

Hiszen mióta férjhez mentem semmi másra nem vágytam jobban, mint ez kisbabára akit szerethetek és felnevelhetek.

Ám most az is eszembe jutott, hogy ha meg is szülöm a babát, milyen körülmények között fog felnőni.

Az apja iszik és verekszik. Valószínűleg a kicsivel sem lenne kegyesebb.

- Ezt nem engedhetem!  - mondtam magamnak, és úgy döntöttem itt az ideje, hogy a sarkamra álljak.

A gyermekáldást nem közöltem Charles –al, és úgy véltem különösebben nem is érdekelte volna a dolog.

 Sőt az is eszembe jutott, hogy talán addig ütött volna, amíg el nem vetélek.

Ez a gondolat aztán arra sarkallt, hogy megszökjek.

Rájöttem, hogy nem élhetek így tovább, és a babámat sem nevelhetem fel ilyen körülmények között.

A szüleimhez nem mehettem, mert tudtam, hogy Charles ott keresne először.

Így hát egy nap, amikor ő elment orrhonról, minden holmimat összepakoltam, és úgy döntöttem Milwaukee – ba költözöm.

Ott lakott,  Nora,  a másod-unokatestvérem.  

Így hát fogtam a tönkrement, darabokra hullott életemet, és szívem alatt a kisbabámmal,  Wisconsin államba szöktem.  

Csak remélni mertem, hogy mostantól jobbra fordul  majd a sorsom.