Egy hétig tartottak még bent a kórházban azután hazaengedtek.

A városban mindenki hallotta a kisfiam halálhírét, és ahány emberrel csak találkoztam, mindenki részvétet nyilvánított.

De én már nem voltam önmagam.

Csak bólintottam, vagy egyszerűen szó nélkül elmentem mellettük.

Nem érdekelt a mondandójuk, holott a lelkem mélyén tudtam, hogy csak mindannyian jót akartak nekem.

Carlisle apró kis testét a kórház kiadta, így a közeli temetőben lelt végső nyughelyre.

Minden nap kijártam hozzá, és volt amikor órákat töltöttem ott, és csak sírtam és sírtam.

Úgy éreztem, hogy az életem darabjaira hullott, nekem pedig már nem volt erőm újra felállni, összeszedi, és összeragasztani ezeket a darabokat.

Hagytam, hogy a szél szétfújja őket, és én mély depresszióba zuhantam.

Az iskolában felmondtam, bezárkóztam a szobámba, és nem szóltam senkihez.

Egy hónap telt el így.

Nora napról – napra aggodalmasabban figyelte miként húz le a boldogtalanság mély örvénye, ám hiába próbált meg felvidítani én nem reagáltam rá.  

Egy napon aztán úgy döntöttem, hogy elég ebből a mozdulatlanságból, és lementem szólni a rokonoknak, hogy elmegyek otthonról.

- Úgy vélem jót fog tenni egy kis séta. – mondta Nora, és ebédet készített nekem, hogy majd tudjak enni.

- Akkor elmegyek egy kicsit a közeli erdőhöz, és ott töltöm az egész napot. – mondtam.

- Én is veled megyek. Úgy sincs semmi dolgom.

- Nem! – vágtam rá ijedten – Elnézést, de nem akarom, hogy bárki is elkísérjen! Egyedül szeretnék lenni! – mondtam.

- Esme én elhiszem, hogy gyászolsz, de nem gondolod, hogy egy kis társaság jót fog tenni?

- Egyedül megyek, és erről nem nyitok vitát! – szóltam szárazon, majd magamhoz vettem a kosárba készített ételt, és kiléptem a szabadba.

- Várhatólag mikor jössz? – kérdezte az ajtóból Nora.

- Nem tudom. Majd csak késő este. – mondtam végül.

- Azért ne kószálj messzire! Mostanában sok errefelé a kóbor medve.

- Rendben. – mondtam az érdeklődés legcsekélyebb  jele nélkül, és elindultam kifelé a városból.

Amikor kiértem Milwaukee határából fogtam a kosarat a benne lévő étellel, és elhajítottam.

- Erre már nem lesz szükségem! – gondoltam eltökélten, és a közeli erdő helyett, a Michigan – tó Wisconsin - ba  átnyúló része felé vettem az irányt.

Két órányi kutyagolás után megérkeztem a festői szépségű tóhoz, amit egy sziklás völgy ölelt körül.

Ha nem lettem volna ennyire magam alatt, biztosan megcsodáltam volna a lankásan lenyúló boróka ligetet, vagy a tükörsima, tiszta vizű tó egyenletes, selyemkendőhöz hasonlatos  elhelyezkedését.

Most már biztos voltam benne, hogy Nora megtalálhatta a búcsúlevelemet, melyben  közöltem, hogy mindent köszönök nekik, legyen boldog Gil –el, és próbáljanak meg helyettem is új életet kezdeni.

Én már döntöttem.

Az életem már semmit sem ért.

Senkim sem maradt. Ezért is döntöttem úgy, hogy véget vetek a sok évnyi szenvedésnek.

Felkapaszkodtam a sziklás völgy oldalába, majd a mélybe néztem.

Nagyon magas volt. Ha jól saccoltam úgy harminc  – harminckét méter.

- Tökéletes. Ezt biztosan nem élem túl! – mondtam elégedetten, és egy pillanatig sem haboztam.

Lerúgtam a cipőmet, majd szépen elrugaszkodtam, és a mélybe vetettem magam.

***

            Edward és Carlisle Cullen, a fiú átváltozását követő négy hónap múlva költöztek Illinois államból Wisconsin - ba.

A doktor az állam fővárosában Madison – ban helyezkedett el a legnagyobb klinikán, mint sebész.

Edward még mindig nem viselte túl   jól a tényt, hogy vámpír lett belőle. De próbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy elfogadja a neki szánt sorsot.

Ahogy azt megígérte Carlisle – val maradt, mint a fia, és miután megtanulta kezelni az örök élettel járó előnyöket és hátrányokat, már bátran járt – kelt az emberek között, mert tudta, hogy úgy sem támadna meg senkit sem.

Az állatok becserkészését  könnyen megtanulta, és minden másnap az állam terültén belül jártak vadászni.

Most is éppen egy kisebb állatcsordát üldöztek, amikor Edward újra meghallotta Carlisle gondolataiban azt a nevet, amit már annyiszor halott, de sosem merte megkérdezni, hogy milyen jelentést hordoz maga mögött.

- Mond Carlisle?  - kérdezte kissé bátortalanul – Ki az az Esme?

A doktor megtorpant, és fekete szemeit fogadott fiára emelte.

- Miért? – kérdezte.

- Minden álló nap, mióta csak átváltoztattál, mindig hallom, hogy ez a név visszhangzik a gondolataidban. Látom a nőt akire gondolsz. Kicsit alacsony, az arca szív alakú, a haja karamella barna színű. – írta le a fiú Esme külsejét.

- Edward kérlek ne kérdezz róla! – mondta Carlisle.

- Sajnálom ha fájdalmas az emlék. Ha jól sejtem akkor  egy régi szerelem a múltból.

- Tudod a szerelem a világ egyik legnagyobb és legszebb rejtélye. Majd te is megtudod, ha egyszer szerelmes leszel.

- Kétlem, hogy én valaha is szerelembe esnék! Egy ijesztő szörny vagyok! Kinek kellenék?  - kérdezte szomorúan a fiú.

- Ugyan fiam! Nem így kell felfognod! Ha szörnyetegként gondolsz magadra, azzal csak azt éred el, hogy mások is annak lássanak! Te különleges vagy! A lelked tiszta.

Edward most hangosan morgott.

- Nekünk nincs lelkünk! A vámpírok gonosz lények! Nem érdemeljük meg, hogy éljünk. Főleg nem azt, hogy örökké! A lelkünk az emberi életünkkel együtt veszett el.

- Nagyon bánt a dolog ha így érzel. – mondta a doktor, és nagyot sóhajtott.

- Nem érezhetek másképpen! Ez az igazság.

- Szerintem nem! Az apám lelkész volt, ezt már meséltem. Ő sokat tudott a lélek bonyolult útvesztőjéről. – mesélte Carlisle.

- Azt hittem, hogy az apád vámpírokat üldözött. Nem hiszem, hogy ő hihetett abban, hogy a hidegeknek van lelkük! – tűnődött Edward.

- Valóban nem hitt benne!

- Akkor meg miről beszélünk? – kérdezte keserűen Edward.

- Az neked nem elég, hogy én hiszek benne?

- Most még nem.  – mondta a fiú, majd ráugrott a mellette elsiető medvére.

Carlisle követte.

Miután vadásztak, Edward visszament a házba ahol laktak, Carlisle pedig a kórház ügyelete felé vette az irányt, mert ma ő volt az éjszakás.

Amikor beért hatalmas sürgés forgás fogadta odabent.

A váróteremben egy vörös hajú nőt talált, aki egy gyűrött levelet szorongatott a kezében, és zokogott.  

Carlisle a pultnál ülő nővérhez fordult.

- Mi történt ezzel a szegény nővel?  -kérdezte.

- Nemrég hozták be a rokonát. Azt hiszem az unokatestvérét.  – szólt elgondolkozva az ápolónő.  – A fiatal asszony öngyilkos lett. Leugrott egy szikláról,  és azonnal szörnyet halt.

- Oh. Micsoda tragédia!  - mondta Carlisle, és a újra felzokogó nő felé nézett.

- Elnézést hölgyem. Részvétem  – mondta, majd hozzátette – Hozzak önnek egy  nyugtatót?

A nő felnézett rá, és a szeme egy pillanatra elhomályosult a csodálattól.

Carlisle már megszokta, hogy az emberek,  így reagáltak amikor először meglátták.

- Nem köszönöm. – szólt a nő, és kiejtette a kezéből a levelet.

Lenyúlt érte, de Carlisle még a levegőben elkapta, és visszaadta neki.  

Akaratlanul is, de a tekintete megakadt a búcsúlevél aláírásán.

Viszlát. Esme.

- Esme? – kérdezte megdöbbent hangon, és a vörös hajú nőre nézett.

- Tessék? – kérdezte az rekedt hangon.

- Az ön rokona volt a nő aki öngyilkos lett és meghalt?

- Igen. Esme. A másod-unokatestvérem.

- Nem! – mondta Carlisle – Az nem lehet! Nem halhatott meg!

- Ön ismerte? – kérdezte Nora, és kíváncsian szemlélte a férfit.

- Dr. Cullen!  - szólt a nővér a háttérből.

Carlisle csak állt, megkövülten és úgy érezte, hogy ordítani tudna.

- Dr. Cullen! – mondta újra a nővér.

- Azt hiszem önnek szólnak. – mondta Nora, és közben felállt. – Azért köszönöm, hogy idejött hozzám. Viszlát.

Elindult az ajtó felé,  de végül megtorpant.

- Dr. Carlisle Cullen. Önt keresik! Doktor úr! – nógatta az ápolónő.

Nora a szájához kapta a kezét, és döbbenten ismételte:

- Carlisle! Maga Carlisle? A férfi akit Esme annyiszor emlegetett!

Az említett még mindig döbbenten állt, és csak most jutott el a tudatáig, hogy mindenki az ő nevét mondogatja.

- Emlegetett? – kérdezte Nora – tól.

- Állandóan. Úgy vélem, hogy nagyon szerethette. Még a kisfiát is önről nevezte el.

- Született gyermeke?

- Igen. De meghalt. Ezért is lett öngyilkos… - Nora elharapta a mondatot, majd  sírva kirohant a kórházból.

A nővér még mindig Carlisle nevét ismételte.

- Most nem vagyok itt senkinek!  - dörrent rá az orvos a nőre, és kifinomult szaglását felhasználva elindult abba az irányba, ahol Esme lehetett.

Rá is bukkant a szeretett lány, lepedővel letakart összeroncsolt testére.

Dübb. Dübb. Szünet. Szünet. Dübb. Szünet. Dübb.

Hallotta Carlisle a tompa szívhangot.

- Te jó ég! – harsogta  - Hiszen még él! Még nem halt meg!  - mondta örömtől ittasan, és azonnal lerántotta a lepedőt a lányról.

Esme megtört teste egy hétköznapi orvos számára valóban azt mutathatta volna, hogy már nem él.

De Carlisle nem volt hétköznapi orvos.

Ő még hallotta a gyenge szívdobogást.

Azonnal döntött. Nem gondolta át többször, mint Edward esetében.

A karjaiba vette a lányt, és futni kezdett vele. Futott hazáig.

Edward már távolról halhatta nevelőapja aggodalmas gondolatait, mert mikor az a bejárati ajtó elé ért kinyitotta azt.

- Ő Esme? – kérdezte döbbenten.

- Már alig él! Meg kell mentenem! – mondta aggódva Carlisle, és beszáguldott a házba. Óvatosan letette a földre, és azonnal megharapta.

Most nem ejtett felesleges sebeket. Egyetlen helyen érintette meg a szájával, majd elhúzódott tőle.

Edward döbbenten figyelte, miként  gyógyultak be rögtön  a sebek és a törések, amint a méreg Esme szervezetébe jutott.  

- Megmentetted! – mondta döbbenten.

- Soha többé nem engedem el! – szólt Carlisle, és megsimogatta szerelmét.