Edward és én idegesen eredtünk Carlisle nyomába.

Habár még újszülött vámpírnak számítottam, és rengeteg minden volt amit nem tudtam erről a világról, szerelmem mindent elmesélt a Volturiról.

Tisztában voltam vele, hogy a Volturi, egy királyi család volt, akik Olaszországban  laktak, és Carlisle egy ideig ott élt velük, ám végül eljött, amikor nem tudott megegyezni a diétát illetően a klán három vezető fejével, akik az Aro, Marcus és Caius nevet viselték.

A Volturi hozta a szabályokat a vámpírok öröklétében, és sokszor előfordult már, hogy beleavatkoztak egy – egy másik hideg  életébe, ha ők helytelenítették, amit az éppen csinált.

Carlisle azt is elmondta, hogy a három vezért különleges képességgel megáldott testőrség védelmezte.

- Aro igazán jó barátom lett.  – mesélte Carlisle még tegnap – Úgy vélem ő a legigazságosabb a Volturi vezetői közül. Ám  Marcus és Caius… – elhúzta a száját – Nos legyen elég annyi, hogy ők  hajlamosabbak a hirtelen döntésekre, és az erőszakra is. A következményekkel, pedig nem igazán  törődnek.

- De azt mondtad, hogy Aro a vezető?! – vetettem ellent.

- Igen valóban ő a vezéregyéniség, de ettől függetlenül a többieknek is hatalmas a beleszólásuk az intézkedéseiket illetően.

Most hogy Edward nyomában felfelé baktattam a lépcsőn nagyon megijedtem.  

- Vajon a Volturi értünk jött? Talán megunták  elviselni a békét és a harmóniát, amit Carlisle teremtett maga körül, és most azért jöttek, hogy mindent tönkretegyenek?

- Remélem, hogy nem. – válaszolta meg Edward kimondatlan kérdésemet – Az igazán helytelen dolog lenne tőlük! Elvégre az még nem bűn, ha valaki családot alapít.  – mondta fásultan.

Amikor beértünk az emeleti szobába, Carlisle még most is az újságot lapozgatta, és folyton fel – fel nyögött döbbenetében.

- Ezt nem hiszem el! – mondta, majd hirtelen a  földhöz vágta a magazint.

- Egy Volturis. – jelentette ki Edward – Ez meg hogy lehet?

- Én sem tudom!  - szólalt meg szerelmem döbbenten – Amikor eljöttem Volterrából megállapodtam Aro – val, hogy  nem szólnak, majd bele az életembe. Én is elfogadtam az ő szabályaikat! Sosem hittem volna, hogy ők meg erre megszegik a saját ígéretüket.

Úgy láttam, hogy Carlisle kissé csalódott volt.

- Az a te bajod, hogy ennyire hiszel az emberek, esetünkben a vámpírok jóságában! – dörrent rá Edward.

- Nem tehetek róla! Mindig is abban reménykedem, hogy több és több hideget tudok meggyőzni a mi életmódunk sikerességéről! Olyan nagy bűn az, ha nem akarom az ártatlan emberek halálát?

- Mindig azt mondod, hogy fogadjam el amivé váltam. De az az érzésem, hogy  Te magad sem fogadtad még el teljes mértékben! Példát statuálsz, másoknak prédikálsz, holott te sem tudod annyira, hogy mit is akarsz valójában!  

- Edward! – mondtam szigorúan a fiúnak – Carlisle igazi emberbarát! Nem értem, miért kell őt bántanod az elvei miatt!

- Én nem bántom! Nem kell máris félreérteni! De látom a gondolatait!  - mutatott Carlisle halántéka felé a fiú – Ő is csak  egy vámpír! Nem egy szent!

Carlisle  - ra néztem.

Láttam rajta, hogy nagyon megbántották Edward szavai. Először védekezni próbált, de most inkább visszaszívta amit mondani akart, és az egyik sarokba húzódott.

Ott lassan leült a földre, és az arcát a kezeibe temette.

Sosem láttam még így viselkedni! Nagyon megijesztett! Ő volt a család feje. Mindig is eltökélt volt és magabiztos. Most pedig összeroppant Edward szavaitól. Nagyon  megsajnáltam. Odamentem hozzá és átkaroltam.

- Ez a véleményem!  - szólt Edward, és megrántotta a vállát.

- Nem szép dolog tőled, hogy ilyeneket mondasz, annak a személynek, aki megmentett téged,  és befogadott! – szóltam szigorúan.

- Én sosem kértem, hogy mentsen meg!  - kontrázott a fiú.

Carlisle gondterhelten sóhajtott.

- Elég!   - szóltam végül, és gyorsan felálltam.

Odamentem Edwardhoz,  és könyörgően néztem rá.

- Ne bántsd meg már ennél is jobban! Kérlek!

Ő csak gorombán meredt rám aranyszínű szemeivel, és végül megadóan bólintott.

- Rendben! Koncentráljunk most a Volturis érkezésére. Gondolom, hogy miattunk jött ide.

- Biztosan. – felelte Carlisle.

- És ki ő? Mondanál róla pár információt?  - kérdeztem.

Carlisle most újra összeszedte magát, és rettegve nézett ránk.

- Mindent összevetve úgy vélem, hogy Marcus felesége, Jasminne érkezett a városba.

- Azt hittem, hogy a feleségek sosem mozdulnak ki a palotából? – kérdezte Edward elgyötörten.

- Ez az!   Pont, hogy ez itt a bökkenő. – dörrent mérgesen Carlisle.  – Ha valami elintézni valójuk akad,  akkor a testőröket küldik el! Ők a végrehajtók! Nem a család!

- Akkor ez elég ellentmondásos!  - szólt Edward.

- Biztos vagy benne, hogy Volturis az illető?  - kérdeztem – Talán tévedtél. – mondtam reménykedve.

- Bár úgy lenne! Viszont sokáig éltem velük. Jól kiismertem őket.

- Ezek szerint mégsem olyan jól! – vetetette közbe Edward szkeptikusan.

- Pedig igenis, hogy jól! – ellenkezett Carlisle – Ez a vadászat. Ahogy végzett a férfival, majd öngyilkosságnak álcázta. Ez Jasminne – ra vall.

- Gondolom neki is van különleges képessége. – mondtam.

- Bizony van. – bólintott szomorúan a szerelmem.  – Jasminne ereje igen bonyolult és összetett. Ő bárki félelmét és gyengeségét felismeri, majd azt felhasználva elhiteti a kiszemelttel, hogy valóra fog válni amitől annyira retteg. Képes hamis víziókat ültetni a gondolataiba, amiknek középpontjában csak az adott illető legnagyobb félelme áll.

- Remek. – morogta Edward. – Egy újabb őrült! Van egyáltalán a Volturinak olyan tagja, amelyik nem ilyen szadista képességgel rendelkezik? Vagy Aro csak az ilyeneket gyűjti?

- Ha idejön nehéz lesz vele elbánnunk! – mondta Carlisle.  – Ő már igazán kitanult, és tapasztalt. Nem fog minket egykönnyen itt hagyni!

- Mit tehetünk ellene?  - kérdeztem, és a gyomromban ideges rángatózás futott végig.

- Semmit. – válaszolta egyszerűen Carlisle.  – Ha egyszer az a szándéka, hogy megtaláljon minket, akkor meg is fog. Csak tudnám, hogy mit akar valójában?!  - gondolkozott hangosan.

- Az mindjárt kiderül. – mondta Edward, hangosan  morogni kezdett.

- Itt is van? – kérdeztem elképedve.

- Az előszobában vár ránk. – válaszolta.