- Vajon hová mehetett Edward? – kérdezte tőlem Carlisle meggyötörten.

- Fogalmam sincs. – mondtam, és a fejemet csóváltam – Annyira sajnálom! – tettem hozzá.

- Esme!  - nézett rám szigorúan – Nem a te hibád! Inkább az enyém!

- Hagytam, hogy egyedül nézzen szembe azzal a nővel, és ő meg persze rögtön bevetette ellene a képességét!

- Nem tudhattad, hogy Edward mire is készült!

- Nekem azt mondta, hogy vadászni megy. – panaszkodtam – Aztán hangokra lettem figyelmes az udvaron. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Edward a fülét fogja, miközben Jasminne beszélt hozzá. Iszonyú volt. Rengeteg hazugságot mondott neki!

- El tudom képzelni! – mondta Carlisle, és mérgesen megrázta magát.

- Szegény fiú! Most egyedül kóborol valahol,  és biztosan nagyon fél.

- Annyira sajnálom, hogy így történt, de azt el kell ismernünk, hogy Edward sosem volt tisztában azzal, hogy én megmentettem. Próbált a lehető legjobban viselkedni, de állandóan kétségek gyötörték. Láttam rajta, hogy sokszor  engem figyelt, és tudtam, hogy mire gondolhatott. Vajon tényleg önzetlenül mentettem meg, vagy volt rá konkrét okom? Nem bízott bennem igazán.

- Nagyon fáj ez neked. – vontam le a következtetést.

- Természetesen. Én fiamként szerettem, és mindig is úgy bántam vele. Reméltem, hogy egyszer, majd ő is elismeri amit érte tettem, és már nem olyan idegenül mondja ki a nevemet.

- Úgy véled, hogy sosem látjuk többé? – kérdeztem.

- Egy ideig biztosan nem!

- Talán jobb lenne ha megpróbálnánk megkeresni. – szóltam.

Carlisle a fejét rázta.  

- Én is ezt szeretném, de nem lenne jó ötlet! A feje még tele van a Jasminne által bemesélt dolgokkal! Félő, hogy ránk támadna. Biztos vagyok benne, hogy akármit mondanánk neki, ő mindenben csak az ellene szőtt összeesküvést látná!

- De nem hagyhatjuk, hogy nomád legyen! Már olyan jól megtanulta kontrollálni magát! Most pedig emberekre fog vadászni!

- Talán ha eltelik pár hónap lenyugszik magától, és visszatér hozzánk. Egyenlőre csak ennyit tehetünk érte. Reméljük a legjobbakat, és várunk. Ide mindig visszajöhet, mert én nem haragszom rá, és nem is ítélem el.

- Természetesen én sem!  - mondtam rögtön – Úgy fog hiányozni! Tényleg szerettem.

- Nekem is hiányzik! De most van egy sokkal nagyobb gondunk!

- Jasminne. – szóltam.

- Pontosan. Vajon mire készülhet? Azt már elintézte, hogy Edward itt hagyjon minket, vagy is a család amit én létrehoztam már nincs többé!

- Mire célozhatott akkor, amikor az egyik legrosszabb rémálmom beteljesüléséről beszélt? – tanakodtam hangosan.

- Ezt csak te tudhatod! Mitől félsz a legjobban?

Carlisle aranyló szemeibe néztem, és rá mutattam.

- Attól hogy elveszítelek!

- Ezt most ki kell zárnunk, mert Jasminne akár milyen elvetemült engem nem ölne meg! Biztos vagyok benne, hogy előbb veled akar végezni. Szerintem úgy véli, hogy ha te már nem lennél, akkor talán tudnám szeretni őt!  - mondta Carlisle.

- Akkor nem tudom, hogy mire gondolhatott! – szóltam, és dühösen járkáltam fel – alá.

- Gondolkozz! A válasz ott van benned!

- Mennyivel könnyebb lenne ha Edward most itt volna. Ő biztosan megtudná mondani. Minden rejtett gondolatomat látná. – keseregtem.

- Jasminne ezért is üldözte el! Ezt akarta elérni! Tudta, hogy ha ellene harcolunk kevesebb esélyünk lesz Edward nélkül. Így két legyet ütött egy csapásra. Feldúlta  a családi békét, emellett pedig meggyengített mindkettőnket! Tipikus Volturis eljárás!  - harsogta szerelmem.

Én még mindig a fejemet törtem, és ekkor hirtelen rájöttem, hogy mitől is félek igazán.

- Nora és Gil! – jelentettem ki.

- Tessék? – kérdezte Carlisle.

Látszott, hogy ő is elmerült a saját gondolataiban.

- Nora és Gil! – ismételtem ijedten – Őket féltem a legjobban! Hiszen amikor idejöttem ők tartották bennem a lelket. Védelmeztek és segítettek! Nem tudnám elviselni, ha valami történne velük!

- Te jó ég! – mondta Carlisle ijedten, és rám nézett. – Végezni akar velük!

- Azt nem engedhetjük! Nem!  - mondtam, és úrrá lett rajtam a rettegés.

- Ne félj! – csitított Carlisle – Ezt már nem fogjuk megengedni! Azonnal indulunk Milwaukee  - ba! – jelentette ki Carlisle, és én idegesen bólintottam.

- Csak még időben érjünk oda!  - szóltam tanácstalanul, és szerelmemet követve rohantam le a lépcsőm, ki a házból, egykori rokonaim felé.

Olyan sietősen távoztunk, hogy észre sem vettük a közelükben meglapuló, elégedett arcot vágó Jasminne –t.

- Ez bizony bejött! – mondta a nő fennhangon. – Mindig is jó voltam mások átverésében! Nevetséges banda! Azt sem sejtik, hogy a vesztük felé rohannak! Most majd megmutatom Carlisle – nak, hogy milyen vagyok igazából. Megbánja, majd a napot, amikor úgy döntött, hogy ezt a nőt válassza, és nem engem!  - szólt vörösen izzó tekintettel a nő, és titokban követett minket  Milwaukee kisvárosa felé.