Összesen egy év telt el, amióta végezni akart velünk Jasminne, feltűnt a Volturi, és Edward elhagyott minket.

Mondhatnám, hogy háromszázhatvanöt nap semmi egy vámpír életében, csupán olyan, mint egy hétköznapi életet élő embernek egy hét, de ez nem igaz!

A Carlisle – val eltöltött közös időre nem volt jellemző az unalom vagy a lassúság.

A napok, hetek és hónapok hamar elrepültek mellettem, és én hirtelen azon kaptam magam, hogy újra férjezett asszony lettem.

A Volturis kalandot követő héten azonnal összeházasodtunk.

Carlisle megajándékozott egy gyönyörű gyémánt gyűrűvel, és a Madison – i városházán kimondtuk a boldogító igent.

Így lettem Esme Cullen.

Mindketten nagyon boldogok voltunk, és ezt le sem tagadhattuk volna.

Ám minden nap abban reménykedtem, hogy egyszer csak kopogtatnak az ajtón, és Edward áll a küszöbön, bocsánatot kér, majd  bejelenti, hogy most már tényleg velünk marad.

De ez nem így történt.

Hiába vártuk az elszökött, öntörvényű fiút, ő csak nem akart visszajönni.

Egyik nap így szólt hozzám a férjem:

- Az az  igazság, hogy már nagyon régen élünk itt, és ideje lenne továbbállnunk.

Aggodalmasan néztem rá.

- Hiszen megfogadtuk, hogy addig nem megyünk el amíg Edward vissza nem tér! – ellenkeztem.

- Tudom. – mondta Carlisle gondterhelten – Ám nem időzhetünk sokáig egy helyen. Te is tisztában vagy vele.

- Persze. De ha most elmegyünk  akkor örökre elveszítjük a fiút! – mondtam szomorúan.

- Arra gondoltam, hogy ha akart volna már biztosan visszajött volna hozzánk. Talán bele kell törődnünk, hogy sosem látjuk többé!

A fejemet ráztam.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! Te is tudod, hogy Jasminne zavarta meg Edwardot. Nem saját akaratából ment el.

- Egy ideig még Jasminne ereje hatott az elméjére, de annak már lassan egy éve. A hatás már elmúlt, Edward pedig még mindig nem jött vissza!

- Szóval úgy véled, hogy…- elharaptam a mondatot.

Nem akartam arra gondolni, hogy a fiú tényleg azért nem tért  még vissza, mert nem is akart.

- Lásd be drágám. – mondta Carlisle, és szomorúan átölelt  - Edward tényleg azt gondolja rólam, hogy tönkretettem az életét. Sosem fog már visszajönni!

- Nem bírom elviselni a tényt, hogy még egy gyermeket elvesztettem! – szóltam keserűen.

- Sajnálom. Próbáld meg nem így felfogni!

- Ez olyan szörnyű.  – keseregtem tovább.

Ám nem volt mit tenni.

 Másnap összepakoltuk a holminkat és költöztünk.

Felvetettem az ötletet, hogy hagyjunk egy üzenetet a szomszédban, ha netán Edward mégis erre járna.

Carlisle egyetértett velem, és megírtam a címünket, beletettem egy borítékba, majd  odaadtam a szomszédnak.

Ezután a kelet felé vettük az irányt, és New York államba kötöttünk ki.

Rochester városában telepedtünk le, ahol Carlisle beiratkozott az egyetemre, hogy tovább képezze magát.

Én otthonmaradtam, és kedvenc időtöltésemnek hódoltam, vagyis berendeztem a házat.

Az egyik nap aztán nagy meglepetés ért.

Éppen a virágoskertet rendezkedtem, amikor hallottam, hogy Carlisle hazajött.

- Idekint  vagyok. – kiabáltam neki, és hallottam, ahogy végigsuhant a házon, ki az udvarra.

- Vettem neked valamit. – mondta, és nagyon mosolygott.

- Oh Carlisle! Nem kellett volna. Folyton ékszerekkel és egyéb ajándékokkal halmozol el.

- Nem örülsz nekik? – kérdezte meglepetten.

- Már hogyne örülnék. – nevettem – De nem vagyok én olyan jó feleség, hogy ezt mind megérdemeljem.

- Te még annál is jobb vagy! – szólt lelkesen, és megcsókolt.

Ezután egy piros selyemszalaggal átkötött pergament nyomott a kezembe.

- Ez a tiéd.  –mondta, és izgatottan várta, hogy miként reagálok.

Én megtöröltem a koszos kezem, majd óvatosan kitekertem a papírt.

Miután átfutottam a szöveget a szemeim tágra nyíltak meglepetésemben, és meg sem tudtam szólalni.

- Nos? Mit szólsz? – noszogatott a férjem.

- De hiszen …. – hebegtem,  a szemeimet a tekercs és Carlisle között jártattam – De …. Egy sziget? – böktem ki végül.

- Igen. – mondta büszkén szerelmem.  – Neked vettem. Pontosabban ez a nászajándékom. Tudom kicsit késve, de eddig nem tudtam, hogy mit is vegyek. Semmi jó ötletem nem volt, ám addig törtem a fejem, amíg rá nem akadtam erre a kis lakatlan szigetre.  – magyarázta vidáman Carlisle.  – Örülsz neki?

- Hogy örülök – e? – kérdeztem boldogan, és a nyakába ugrottam – Mikor kap valaki ajándékba a férjétől egy kisebb földrészt?

- Most megkönnyebbültem. Azt hittem, hogy  nem fog tetszeni.

- Nagyon tetszik. Köszönöm. Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Megcsókoltuk egymást.

Észre sem vettem, hogy a papír közben  kicsúszott a kezemből.

Egyetlen hang nélkül  valaki elkapta a lapot, és elégedetten így szólt:

- Esme sziget, Dél – Amerika partjainál. Szép. Én is mehetek?