Marion és Daniel miután beszéltek Mr. Stevensszel is a kialakult helyzetről benéztek Isabella szobájába. Abban reménykedtek, hogy a lány talán már felébredt és, akkor elmondhatják neki a történteket, hiszen mégiscsak a Swan birtokra készülnek még két vámpírt hozni, ráadásul a kevésbé kedves fajtából, de amikor benyitottak a lány nyugodtan aludt. Mivel felébreszteni nem akarták, ezért inkább csendben elhagyták a szobát és visszamentek a kastély elé, és várták, hogy Edward felbukkanjon a két másik vámpírral.

-         Kik ezek? Tudsz valamit róluk? – törte meg a csendet Marion.

-         Igazából semmi sem tudok róluk, csak azt láttam, hogy beszélgetnek a másik vámpír hordával, azután pedig hirtelen rájuk támadtak. A vámpír, aki megsérült egyedül akarta elintézni az egész hordát, akik rájuk támadtak. Nem igazán értettem, mert a lány segíteni akart neki, de nem hagyta. Mindig elé ugrott, és megakadályozta, hogy belekeveredjen a harcba. Valószínűleg ezért is sikerült súlyosan megsebesítenie a többi vámpírnak, mert nem csak a harcra koncentrált, hanem arra, hogy a lánynak haja szála se görbüljön. Először azt hittem, hogy biztosan a párja és azért védelmezi ennyire, de miután vége lett a harcnak nem úgy viselkedtek egymással – mondta Daniel elgondolkodva.

-         Miért áltál meg segíteni? Úgy értem, nem is tudod, hogy miről volt szó, vagy kinek volt igaza – mondta a lány kíváncsian.

-         Nem volt egyenlő a küzdelem. Nem tudom végignézni, hogyha túlerőben támadnak rá valakire. Mondd nyugodtan, hogy nem vagyok normális, de nem voltam rá képes, hogy csak úgy elmenjek mellettük – mondta Daniel keserűen és közben a földet kémlelte.

-         Megértelek – érintette meg a karját Marion.

-         Tessék? Ezt meg hogy értetted? – kérdezte a férfi döbbenten.

-         Igazság szerint, Edward elmesélte, hogy milyen volt az életed kezdetben és, hogy mi történt közted és a családod között – mondta Marion szemlesütve.

-         Az a horda soha nem volt a családom. Csak velük voltam, de nem szerettek. Azért változtattak át, mert megtetszettem a lányuknak, akinek még nem volt párja. Nem én akartam, de gyengébb voltam még akkor, mint a vámpírok. Igazság szerint lehet, hogy befogadtak volna maguk közé, hogyha beleszeretek a lányukba, de az érzéseimet nem tudom és nem is akarom irányítani. Én nem éreztem iránta semmit – mondta Daniel kicsit ingerülten.

-         Sajnálom, ezt nem tudtam. Edward azt nem mesélte el, hogy hogyan és miért történt az átváltoztatásod – mondta a lány szomorúan.

-         Semmi baj, Marion. Edward nem is mesélhette el, mert ő sem tudta, hogy pontosan hogyan történt a dolog – simította meg a lány arcát.

-         Igazság szerint most már szeretem a vámpír létet. Rengeteg lényen tudok segíteni az erőmmel. Embereken és vámpírokon is. Ez pedig fantasztikus érzés – mosolyodott el Daniel.

-         Hallottam, hogy te is letelepedtél, miután Edward elment tőled. Lettek barátaid? Új családod? – kérdezte a lány kíváncsian.

-         Nem, az emberek, akikhez közel élek, mondjuk úgy, hogy megtűrnek, de inkább tartják tőlem a távolságot. Nem hibáztatom őket, lehet, hogy ha még ember lennék én sem akarnám, hogy egy vámpír éljen a közelemben.

-         Lehet, hogy csak rossz helyen telepedtél le. Nem minden ember gyűlöl minket, sőt vannak, akik ha megismernek, kifejezetten kedvelnek is. Hidd el.

-         Na látod, ezt egy napja még nem hittem volna el neked, de most, hogy találkoztam Marie mamával és Mr. Stevensszel, egészen más lett a helyzet. Sosem gondoltam volna, hogy emberek bánhatnak velünk ilyen kedvesen – mosolyodott el Daniel.

-         Hát igen. Mondjuk, azt hiszem, hogy ennek a kastélynak a lakói a világ legbarátságosabb emberei. Isabellát még nem is ismered – mondta Marion lelkesen.

-         Tegezed a kisasszonyt? – kérdezte Daniel döbbenten.

-         Igen, mert megkért rá. Már néhány nap alatt ilyen jó barátnők lettünk – vigyorgott a lány.

-         Ezen nem is csodálkozom – vigyorgott Daniel is.

-         Már megbocsáss, ezt most miért mondtad? – kíváncsiskodott Marion.

-         A kisasszonynak biztos megtetszett, hogy ilyen cserfes és szókimondó vagy. Biztosan jókat tud veled beszélgetni, nem úgy, mint Edwarddal – kuncogott Daniel.

-         Még, hogy én cserfes? Várj csak amíg megismered Isabellát – kacagott a lány. – Még Edward is fél tőle – húzódott gonosz mosolyra Marion szája.

-         Tessék? Ezt nem mondod komolyan? – nyílt tágra Daniel szeme.

-         De bizony, hogy komolyan mondom. Tegnap is összeszólalkoztak azon, hogy Isabella felkelhet-e már az ágyból, mert volt néhány zúzódása és Edward kezelte. Csak hallottad volna azt a határozottságot és elszántságot, ami abban a lányban volt. Úgy érvelt, hogy Edward a végén már követni sem tudta, hogy mi történik, aztán megadta magát és hagyta felkelni.

-         Ez hihetetlen. Hogy csinálta? Beszélnem kell a kisasszonnyal, hogy adjon tippeket. Én kétszer veszekedtem Edwarddal összesen. Illetve Edward veszekedett a gondolataimmal, mert nem volt időm kimondani már reagált is rá valamit, úgyhogy kénytelen voltam feladni.

-         Isabella előnyből indul. Edward nem lát bele a fejébe – kuncogott Marion.

-         Szerencsés lány. Gondolom Edward majd bele őrül, hogy nem ismeri a gondolatait – mondta a férfi.

-         Igazság szerint nagyon zavarja, de kezdi megszokni. Szerintem jobb is így, mert elég idegesítő lehet egy lánynak, ha nincs ideje érvelni a párjával szemben egy jó kis veszekedés alkalmával.

-         A párjával szemben? Ezt úgy érted, hogy Edward és Ms. Swan? – döbbent meg Daniel.

-         Úgy bizony. Fülig szerelmesek egymásba – mosolygott a lány.

-         Edward Masen szerelmes? A férfi, akit meg sem lehet közelíteni? Szentséges ég! Mindenképpen meg akarom ismerni a kisasszonyt. Kizárt, hogy hétköznapi teremtés lenne – esett le Daniel álla.

-         Nem is az, mert képes volt közel kerülni Edwardhoz. Egyébként milyen messze vannak a birtoktól? Mármint Edward és a két idegen – kérdezte Marion.

-         Nem vészes, vámpír tempóban futva úgy hat-hét percre, sebesülttel tíz-tizenöt percre, de Edward először a közeli erdőbe vitte őket, hogy igyanak, úgyhogy vadászattal együtt reggelig is eltarthat, mert a sebesült férfinak semmi ereje jelenleg. Majdnem az összes vérét elvesztette és alig maradt ép csontja. Úgyhogy Edwardnak ott kell hagynia valahol és oda kell vinnie a medvét, ami azért el fog tartani egy darabig.

-         Értem, tehát még beletelik néhány órába. Remélem a nő is tartja a szavát és nem támad emberekre – mondta Marion kissé aggódva.

-         Nem hiszem, hogy megszegné az ígéretét, és ha mégis, akkor Edward majd megakadályozza, hogy bántson valakit.

-         Igazad lehet.

-         Addig is nem mesélnél te is magadról egy keveset? Mert úgy vettem észre, hogy rólam itt már mindenki mindent tud, de én még szinte semmit nem tudok az itteniekről – kérlelte a lány.

-         De szívesen mesélek. Mit szeretnél tudni?

-         Bármit, amit van kedved elmondani. Milyen volt az emberi életed, milyen a mostani? Minden érdekel – mosolygott a férfi.

-         Általában magányosan telt. Egészen kicsi koromtól árvaházakban éltem. Nem tudom, hogy kik voltak a szüleim és, hogy miért hagytak el. Soha nem vittek el egy családba sem, mindig mindenki fiút akart örökbe fogadni, ha meg véletlenül valaki lányt akart, akkor azok a tökéletesen udvarias, szőke kislányokat vitték. Én sosem tudtam kellőképpen szelíd természetű lenni ahhoz, hogy azt tegyem, amit mondanak, hogyha nekem más a véleményem. Mikor elértem a tizenhatodik életévemet elhagyhattam az árvaházat, úgyhogy nekiindultam a világnak. Az volt a tervem, hogy letelepedek valahol, de sehol nem éreztem igazán jól magam. Egy évig bolyongtam a világban, amikor balesetet szenvedtem – mondta szomorúan.

-         Balesetet? Milyen balesetet? – kérdezte Daniel.

-         Mindig is nagyon szerettem az erdőben sétálni, de előző nap nagy esőzés volt és a talaj nagyon csúszott. Megcsúsztam és lezuhantam egy szikláról. Teljesen összetörtem magam. Már órák óta kiabáltam segítségért, de senki nem hallott meg. Egy vámpír talált rám végül, aki úgy döntött, hogy átváltoztat. Azt hiszem megfordult a fejében, hogy lehetnék a párja. Megvárta, amíg átváltozom, elmondta, hogy mi történt velem pontosan és felajánlotta, hogy tartsak vele, de nem tettem, mert emberekkel táplálkozott, én pedig valamiért még a szomjam ellenére sem akartam rájuk támadni. A férfinek nem tetszett az álláspontom, de nem vitatkozott a döntésemmel, elmondta, hogy ha így döntök, akkor igyak állati vért, mert az is oltja a szomjat, bár fele annyira sem kellemes táplálék, és tovább folytatta az útját. Úgyhogy az erdőben maradtam, és a vadakon éltem, de mivel soha nem léptem kapcsolatba emberekkel, amikor egy csoport az erdőben sétált az illatuk elbódított. Akkor találkoztam Edwarddal, aki éppen átvágott az erdőn. Meghallotta a gondolataimat, megkeresett és elvitt onnan. Beszélgetni kezdtünk és elmondta, hogy ő sem bánt embereket és, a hozzá hasonlókat megtanítja a tökéletes kontrollra, ha akarják. Úgyhogy megkértem, hogy tanítson engem is. Alig telt néhány hónapba és teljesen a magam ura lettem, már nem volt szükségem a segítségére ahhoz, hogy emberek közelébe tudjak menni. Edward ezt azzal magyarázza, hogy valószínűleg már emberként sem akartam bántani soha senkit és így kaptam a vámpír életemhez egyfajta különleges kontrollt. Miután elváltunk Edwarddal megint bolyongani kezdtem és letelepedtem egy kellemes kis faluban. A család, aki a szomszédságomban él nagyon kedves. Nem félnek tőlem, és befogadtak maguk közé. Úgyhogy azt hiszem, kijelenthetjük az életem, ha lassan is, de végül rendbe jött – mosolygott a lány.

-         Sejtettem, hogy nem vagy hétköznapi, de hogy miken mentél keresztül és még mindig képes vagy ilyen pozitív és életvidám lenni, ez egyszerűen elképesztő – nézett a lányra csillogó szemekkel.

-         Köszönöm. Bár szerintem te sem panaszkodhatsz a jellemedre.

Daniel és Marion átbeszélgették az egész éjszakát, amíg vártak. Már mindent tudtak egymásról. Megvitatták az átváltozásuk körülményeit, a vadászati szokásaikat, azokat a dolgokat, amiket szeretnek, és amiket nem. Miután felkelt a nap a kastély is kezdett ébredezni. Marie mama a szokásos teendőit intézte, ahogy Mr. Stevens is a sajátjait, de Edward és a két idegen még mindig nem volt sehol. 

Daniel és Marion türelmesen várta, hogy feltűnjön Edward, de csak nem került elő. Amikor már jócskán a délelőtt vége felé járt Marion meggyőzte Danielt, hogy látogassák meg Isabellát, mert biztosan nagyon szeretné tudni, hogy pontosan mi a helyzet.

Isabella a szobájában volt és a Cullen család fényképét nézegette, amit kincsként őrzött a szobájában, amióta Edward áthozta neki, hogy be tudja mutatni a családját a lánynak. Éppen belemerült az arcok tanulmányozásába és elmosolyodott egy emléken, amit Edward mesélt neki arról, hogy Emmett milyen csínytevésekkel boldogította őket állandóan, szinte még hallotta is azt a mackós nevetést, amit Edward még illusztrálni is próbált legutóbb. Aztán hirtelen halk kopogtatás zökkentette ki gondolataiból. Isabella gyorsan a párnája alá rejtette a képet a biztonság kedvéért, és csak utána engedte be a várakozót.

-         Szabad – mondta lány.

Az ajtó kinyílt és Marion lépett be rajta, magával húzva a kissé bátortalan Danielt.

-         Ne izgulj már, csak gyere – mondta Marion Danielnek.

-         De nem lenne illendő berontanom a kisasszony szobájába így ismeretlenül és ráadásul ő Edward párja, még inkább kijár neki a tisztelet – visszakozott Daniel.

-         Ne butáskodj már, Isabella is meg akar ismerni. Nem fog megharagudni rád, és egyébként is azt mondta, hogy bejöhetünk – húzta tovább a lány.

-         Valami baj van? – kérdezte Isabella csodálkozva.

-         Daniel nem mer bejönni a szobádba, mert nem akar tiszteletlen lenni veled. Szerinte megsértené a magánszférádat, hogyha csak így ismeretlenül bejönne – magyarázta Marion a problémát.

-         Hát végre megérkezett? Hála az égnek! Mr. Masen már nagyon aggódott – mondta Isabella boldogan.

-         Szóval bejöhetünk? Mindketten? Nem sérti meg Daniel a magánszférádat? – kérdezte Marion kuncogva.

-         Kérem, jöjjön be Ön is uram. Nagyon szeretném megismerni, és nem veszem tolakodásnak, hogyha átlépi a szobám küszöbét – mondta Isabella mosolyogva.

-         Köszönöm kisasszony. Nagyon megtisztel – mondta Daniel, belépett a szobába és meghajolt Isabella előtt.

-         Nagyon szívesen. Örülök, hogy végre megismerhetem. Már nagyon sokat hallottam Önről – mosolygott rá Isabella és pukedlizett köszöntésképpen.

-         Igen, hallottam, hogy a hírem már jóval megelőzött – mosolyodott el a férfi.

-         Mikor érkezett? – kérdezte Isabella.

-         Éjszaka kisasszony. Ön akkor már lepihent.

-         Értem. Jól utazott? Már nagyon vártuk.

-         Igen, de akadt egy kis gond út közben.

-         Miféle gond? – kérdezte Isabella aggódva. – Ugye nem esett baja?

-         Nem kisasszony, de találkoztam két másik vámpírral, akik súlyos bajba kerültek és az egyikük megsérült – mondta Daniel kissé habozva.

-         Jesszusom. Azért jó van? Hol vannak most? – kérdezte a lány idegesen.

-         Igen, már jól van. Edward mellettük van és segít nekik vadászni. Viszont lehet, hogy ide fogja hozni őket, hogy el tudja látni – mondta a férfi szemlesütve.

-         Természetesen. Mindjárt megkérem Maria mamát, hogy készítsen elő egy szobát – mondta gyorsan Isabella.

-         Kisasszony, van még valami.

-         Igen? Mi lenne az? – kérdezte a lány kíváncsian.

-         Az a két vámpír, nem vegetáriánus – mondta a férfi bűnbánóan.

-         Tessék? Nem vegetáriánusok és Mr. Masen segít nekik vadászni? Ezt most nem mondja komolyan. Mégis hogy képzelték ezt? Megértem, hogy a fajtársaik, de akkor sem érdemlik meg az itteni emberek, hogy csak úgy…- Isabella be sem tudta fejezni a mondatot, úgy forrongott a dühtől.

Mr. Masen. Az én Mr. Masenem elvitt vadászni két vámpírt, akik embereket ölnek. Ezt most nem mondhatta komolyan. Ő soha nem tenne ilyet. Nem ismerhettem ennyire félre. Nem ez biztosan csak valami félreértés lehet. Miért nem mondanak semmit? – gondolta Isabella feldúltan. Gondolataiból Marion rángatta vissza a valóságba, aki közben leült odament mellé.

-         Isabella. Hallasz engem? – kérdezte aggódó hangon a lány.

-         Igen, persze. Csak ezt nem tudom elhinni – mondta a lány megtörten.

-         Nem is kell elhinned, mert nem emberekre vadásznak, csak Daniel nem a lényeget mondta. Szóval az történt, hogy tényleg elvitte őket vadászni, de nem emberre vadásznak, hanem medvére. Edward természetesen megtiltotta nekik, hogy bárkit is bántsanak, és mivel ő él itt veled, ez úgymond az ő vadászterületének számit, így természetesen senkit sem fognak bántani – magyarázta Marion.

-         Akkor jó – könnyebbült meg Isabella. – Sajnálom, hogy ilyesmit feltételeztem.

-         Semmi baj – mondta Marion, majd szúrós szemekkel nézett Danielre.

-         Semmi baj, Ms. Swan. Én is sajnálom, hogy nem fogalmaztam egyértelműen – mondta a férfi. – Szépen bemutatkoztam Önnek. Igaz?

-         Nem történt semmi baj – mosolygott rá Isabella. – Csak mostanában már néha rémeket látok.

-         Ezt meg is tudom érteni, azok után, hogy hallottam mi történt – mondta Daniel megértően.

-         Mióta van Mr. Masen vadászni velük? – kérdezte Isabella.

-         Már éjjel elvitte őket az erdőbe, lassan meg kell, hogy érkezzenek – mondta Marion.

-         Nem kellene rájuk nézni, hogy nincs-e valami baj? Vagy nincs-e esetleg szükségük segítségre? – kérdezte Isabella.

-         Nem kell aggódnod Isabella. Nincs veszélyben, folyamatosan figyelem, hogy nehogy bármi történjen. Eddig minden rendben van – mosolyodott el Marion.

-         Rendben. Bízom benned – mondta a lány. – És természetesen Önben is – nézett rá Danielre.

-         Köszönöm, hölgyem, de azért én azt hiszem, hogy mégis ránéznék Edwardékra, lehet, hogy velem együtt gyorsabban visszaérnénk – mondta a férfi. – Meg tudod védeni egyedül Marion? Vannak ennek a Benedictnek társai?

-         Tudtunkkal nincsenek, és igen meg tudom védeni, menj nyugodtan, és keresd meg őket. Mind nyugodtabbak lennénk, ha hírt kapnánk végre – mondta Marion és rámosolygott a férfire.

-         Akkor, ha megbocsátanak a hölgyek – mondta Daniel, de a következő pillanatban már a szobában sem volt.

Miután a két lány a szobában maradt beszélgetni kezdtek.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Daniel néhány pillanat alatt kiviharzott a kastélyból és az erdő felé vette az irányt. Érezte, hogy valami történt, mert normális körülmények között Edward már legalább két órája visszaért volna, vagy legalább hírt adott volna magáról valahogy. Gondolataiba mélyedve száguldott az erdő felé, ahova vadászni mentek, és próbálta közben befogni az illatukat, hogy minél gyorsabban megtalálja őket. Gyorsan elérte az erdőt, de nem találta meg az illatot, amit keresett. Edward nincs az erdőben, és a másik két vámpír sem? Vajon mit történt? Remélem nem esett baja, mert akkor saját kezűleg fogom széttépni azt a két vámpírt. Nincsenek már az erdőben, pedig itt voltak, mert mintha halványan kezdeném őket érezni. Akkor viszont merre lehetnek? Talán átmentek a másik erdőbe, mert itt nem találtak megfelelő vadállományt. Bár ez elég valószínűtlen ötlet. A városba kizárt, hogy Edward bevitte volna őket, és a leggyorsabb útvonalon jöttem, tehát, hogyha a kastély felé tartanának, akkor találkoznom kellett volna velük. Nem tetszik ez nekem. Most vajon, merre induljak el megkeresni Edwardot? Azt hiszem átvágok az erdőn, mert ha a túloldalon hagyták el a rengeteget, akkor talán ott be tudom fogni az illatukat – gondolkodott el Daniel, majd bevetette magát az erdőbe és olyan sebességgel szelte át, amilyen gyorsan csak futni tudott. Az erőd közepe táján megtalálta a medvék tetemeit. Három medve élettelen teste hevert a földön. Ezek szerinte a vadászat még megtörtént, és nem bántották Edwardot, mert dulakodásra utaló nyomot sehol sem látok. Akkor vajon mi történhetett? Hova tűnhettek el? A legjobb lesz, ha tovább megyek, és tovább keresem őket – gondolta magában Daniel. Amikor átért az erdő túlsó oldalára mélyen a levegőbe szippantott és halványan megérezte Edward illatát. Egy kicsit megkönnyebbült és azonnal elindult a megfelelő irányba. Sebesen szelte át a tájat, és rá kellett döbbennie, hogy a tenger felé tartottak, méghozzá nagyon sietősen. Ez a két vámpír vagy menekül valaki elől, vagy üldözz valakit, ez biztos. Nem kellett volna belekeverednem ebbe az ügybe. Ki tudja mekkora veszélybe sodortam Edwardot ezzel. Remélem, hogy nem bántották, bár nem láttam dulakodásra utaló nyomokat sehol. Talán csak minél előbb el akarják hagyni az országot, de vajon miért. Az a férfi vámpír nagyon súlyosan sérült, bár ha Edward három medvét is fogott nekik, akkor lehet, hogy most már csak karcolásai vannak. A csontjai már egészen biztos összeforrtak. Ez akkor is érthetetlen – gondolkodott tovább Daniel és közben csak rohant, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak engedte a lába. Edward illata egyre közelebb ért hozzá, de a másik két vámpíré továbbra is egyre csak távolodott tőle. Ezek szerint jól van és visszafele tart. Hála az égnek! – könnyebbült meg Daniel, de nem hagyta abba a rohanást. Már percek óta rohant és arra várt, hogy végre megpillantsa Edwardot, de még mindig nem bukkant fel. Ez nagyon különös az illata már olyan erős, mintha mellettem állna. Hol van? Miért nem látom? Már semmit sem értek – torpant meg Daniel és újra körbe nézett, de nem látta sehol azt, akit keresett. Mozdulatlanná merevedett és koncentrálni kezdett. Edward? Edward hallasz engem? Daniel vagyok? Hol vagy? Az illatod itt van, de nem látlak. Hallasz engem? – próbálkozott Daniel kapcsolatba lépni Edwarddal.

-         Itt vagyok lent! – hallotta meg Daniel Edward kiabálását.

-