|
22. fejezet - Dűlőre jutás
(Bella szemszöge)
Odakint szakadt az eső. Engem a falak elzártak a hideg esőcseppek elől. Az otthonom falai. Edward régi szobájában, az üvegfalnak támaszkodva figyeltem ezt a korántsem boldog természeti jelenséget.
Minden tündérmesének egyszer vége szakad. Az én mesém is lassan véget ér. Nincs mit tenni, az én sorsom meg van pecsételve.
(Bella szemszöge)
Odakint szakadt az eső. Engem a falak elzártak a hideg esőcseppek elől. Az otthonom falai. Edward régi szobájában, az üvegfalnak támaszkodva figyeltem ezt a korántsem boldog természeti jelenséget.
Minden tündérmesének egyszer vége szakad. Az én mesém is lassan véget ér. Nincs mit tenni, az én sorsom meg van pecsételve. Ahol a pillanatba lépsz ott véget ér a múlt, egyetlen bűn, ha érezni nem mersz. Én engedtem az érzéseimnek, engedtem Edward szerelmének. Élveztem azt, az életem legszebb éveit neki köszönhetem.
- Családi kupaktanács!! – kiabált Alice.
Hangosan kifújtam a levegőt, és erőt vettem magamon, hogy lesétáljak az ebédlőbe.
Már mindenki az asztalnál várakozott, leültem Edward mellé. Szerelmem hideg keze egybeforrt az enyémmel. Ujjaival összeszőtte az én ujjaimat.
- Egyetlen megoldásunk van – törte meg a csendet Carlisle.
Éreztem, tudtam. Meg kell tennem, a családom érdekében, nincs más választás. Levegő után kapkodtam, hiába tudtam mit kell tennem a többiek nyugalma- és biztonsága érdekében, mégis féltem megtenni.
- Bella elutazik pár napra – mondta nyugodt hangon Carlisle.
Megráztam a fejem.
- Mi a baj Bella? – kérdezte Esme.
- Tanya megmondta, hogy ezúttal nem fogjuk tudni átverni.
Carlisle elmosolyodott. De még is miért?
- Drága Bella – kezdett bele fogadott apám. – Mint láthatod, esik az eső. Az eső elmossa az illatod, bár merre mész.
- Igaz – helyeseltem.
Carlisle-nak teljes mértékben igaza volt. Az eső elmossa a nyomokat. Így Tanya nem fogja megtudni, hogy én merre vagyok, Jacob pedig újra biztonságban lesz.
Alice felkapta a fejét, mint aki megvilágosodott, és rohant a telefonhoz.
- Carmen – szólt édesen a telefonba – Bella nálatok lehetne pár napig… igen, igen pontosan, nem nincs semmi baj, megoldjuk, nyugodjatok meg- majd Alice átvonult a nappaliba telefonálni.
- Úgy hallom Carmenékhez mész – nevetett Em
- És mi lesz, ha Tanya visszajön? – kérdezte Rosalie.
- Színlelnünk kell, gyászolnunk, hogy Bella meghalt – Edward arca undort sugárzott, féltést, és aggodalmat.
- Bellával kell mennem – mondta száraz – rekedt hangon.
- Fiam – szólt Carlisle a fiam szót olyan áhítattal- és gyöngédséggel mondta, még, mint egy szülő se a gyermekének. – Ez nem jó ötlet, Tanya egyből rájönne, hogy átvertük.
- Edward így is olyan lesz, mint egy megsavanyodott uborka – szóval neki nem kell megjátszania magát – szólt Em
Edward mellkasából mérges morgás tört elő.
Összekulcsolt kezeinkkel megsimogattam lábát, ő pedig egy hálás pillantást vetett rám.
- Akkor, Bella holnap utazik Alaszkába – mondta végül Carlisle.
Mindenki bólintott, még Edward is. Majd átsétáltunk a nappaliba. Alice már nem lógott a telefonon, hanem a jövőt kémlelte. Emmett lehuppant mellé.
- Hé húgii – kiáltott fel – Ismered azt a viccet..,hogy…
Alice majd leborult az ágyról, úgy elkezdett nevetni.
- Megosztanátok velünk is mi ilyen vicces? – kérdezte Jasper kinek arcán hatalmas mosoly ült.
- Hát én csak azt akartam mondani.. szóval : 2 favicc beszélget. Az egyik irdatlanul elkezd röhögni. Meg kérdezi a másik mi ilyen vicces? Eszembe jutottam!
Erre mindenki felnevetett.
- És azt tudjátok, mint mond egy férfi a kancsal nőnek?
Közben Edwarddal leültünk a szemben lévő kanapéra, és szerelmem az ölébe húzott.
- Na, mit? – kérdeztem kíváncsian, legalább ez eltereli kicsit a figyelmem.
- Két szép szemed kereszttűzében égek.
- Aúúúú Emmett ezt fájt – mondtam nevetve.
- Na és a félszemű nőnek? – kérdezte Jazz
Mindenki epekedve várta a választ.
- Gyönyörű szemednek párja nincsen.
Mindenki hangos nevetésbe tört ki. Még Nessie is nevetett.
- Bella! – pattant fel Alice – Segítek csomagolni.
Aprót bólintottam, majd Alice-el felsétáltam Edward szobájába, hiszen Alice mindenhová vásárolt nekem ruhákat.
- Alice? – kérdeztem kicsit idegesen.
- Mondjad Bella – számított a kérdésemre, hiszen egy pillanatra ő is megfeszült.
- Alice, minden rendben lesz?
- Tudod jól Bella, hogy nem látok mindent, a farkasokat pedig egyáltalán nem.
- Tudom, de szerinted sikerülhet?
- Bízok benne – próbált mosolyogni barátnőm, de ez a mosoly nem volt őszinte, ő is félt, mint ahogy mindenki más.
Alice percek alatt bepakolta a ruháimat, és kitáncolt a szobából.
Ismét az üvegfal elé kuporodtam, és az erdőt kémleltem, mintha abban bíznék, hogy Jake egyszer csak valahonnan a semmiből előbukkan, egy karcolás nélkül. De tudtam, ez nem így lesz. Az az átkozott kígyó. Csak egyszer, ha egyetlen egyszer a kezeim közé veszem, megölöm.
Egy hideg kéz érintését éreztem a vállamon, édes illata átjárta összes porcikám. Mélyeket szippantottam a levegőből, és hagytam, hogy illata elárassza elmém.
Edward egy gyógyír volt számomra, a létezésem lényege. Ha ő szenvedett, én is szenvedtem.
Ha ő boldog volt, én is az úgy nevezett „rózsaszín vattacukor felhők” között úsztam.
- Nem lesz semmi baj. – suttogta nyakamba.
Mély levegőt vettem.
- Nem tudhatod – válaszoltam.
- De igen, minden rendben lesz, ígérem. – mosolygott szerelmem.
Leült mögém a földre, és ölébe húzott. Én megfordultam, és arcom tökéletes márvány mellkasába temettem.
- Nyugodj meg kedvesem. – ringatott Edward.
- Szeretlek – motyogtam ingjébe.
- Én is! – nyomott egy csókot fejem tetejére.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
