(Carlisle szemszöge)

Megfontoltan és lassan mentem közelebb az előttem reszkető nőhöz, és úgy éreztem, hogy mindjárt elsüllyedek. Hogy lehettem ilyen önző? Nem volt jogom őt is átváltoztatni az akarata ellenére, de nem voltam képes ott hagyni. Mikor végre odaértem, letérdeltem elé és a kezem óvatosan a vállára tettem. Először összerezzent, de aztán óvatosan kikukucskált a karjai felett. Amint meglátott a pupillája olyannyira kikerekedett a meglepetéstől, hogy alig látszott vörös írisze.

-         Dr. Cullen? Vagyis, ö… Carlisle? – kérdezte döbbenten.

-         Igen, Esme, én vagyok az. Emlékszel rám? – kérdeztem meglepetten. Azt hittem, hogy már régen elfelejtett. Mindenesetre jól esett, hogy emlékszik rám.

-         Már a pokolban vagyunk? – kérdezte ijedten. – Hogy került ide, hiszen Ön gyógyító. Mit tett, amiért ide került? – mondta határozottan, majd a torkához szorította egyik kezét. Szegény biztosan nagyon szomjas.

-         Miért lennénk a pokolban, Kedves? – kérdeztem kíváncsian.

-         Azért, mert öngyilkos lettem – mondta lesütött fejjel. Öngyilkos lett? De hiszen, amikor utoljára láttam, egy életvidám, mosolygós fiatal lány volt. Mi történhetett vele?

-         Nem vagy halott. Olyan lettél, mint én és Edward. Nem hallottad, amit meséltem neked az elmúlt napokban? – kérdeztem döbbenten. Edward felfogta, amit mondtam neki.

-         Azt, hogy vámpír leszek? – nézett újra a szemembe.

-         Igen, azt – bólintottam.

-         Őszintén szólva nem hittem el, amit hallottam. Hogyan létezhetnek vámpírok, hiszen ezek csak ostoba babonák – mondta határozottan. Hát ezért nem félt tőlem már évekkel ezelőtt sem. Csak ostoba babonának tartotta a fajtánkat.

-         Minden szó igaz volt. Ég a torkod, igaz? – kérdeztem és finoman megérintettem a kezét, amivel még mindig a torkát szorította.

-         Igen, nagyon. Sokkal rosszabb, mint amikor torokgyulladásom van – magyarázta. – Miért fáj?

-         Azért mert szomjas vagy – magyaráztam. – Elviszünk vadászni, hogy megszűnjenek a fájdalmaid és utána mindent megbeszélünk. Rendben? – kérdeztem gyengéden, majd a kezemet nyújtottam, hogy segítsek neki felállni. Nem mintha egyedül nem oldotta volna meg, de szerettem volna neki mégis segíteni. Készséggel elfogadta a segítségemet, majd miután talpon voltunk bólintott, hogy mehetünk. – Ő itt a fiam, Edward – mutattam mosolyogva Edwardra, ő pedig közelebb jött és finoman megölelte Esmét. Ezen kicsit meglepődtem, de Esme meghatottan visszaölelte és, ha tudott volna sírni, akkor biztosan záporoztak volna a könnyei. Edward majd később biztosan megmagyarázza.

Miután elváltak egymástól elindultunk Esmével az erdőbe. Út közben pedig elmondtuk neki, hogy most mi fog történni pontosan. Látszott rajta, hogy nagyon fél attól, ami következik, de miután mélyen beleszippantott a levegőbe és megérezte a szarvasok illatát, rögtön ösztönösen utánuk eredt. Hihetetlenül kecsesen vadászott. Miután végzett megtörölte az arcát, majd újra felénk fordult.

-         Most már sokkal jobb a torkom – mosolyodott el halványan. – Köszönöm.

-         Nincs mit. Örülök, hogy jobban vagy – mondtam vidáman.

Odasiettem hozzá és a karomat nyújtottam, hogy elindulhassunk haza. Csendesen sétáltunk és közben próbáltam megfejteni, hogy mi járhat Esme fejében. Nagyon szerettem volna megtudni, hogy mi vezette rá arra, hogy öngyilkosságot kövessen el, de nem akartam felzaklatni. Majd Edward elmondja, hogyha ketten leszünk. Bár erre egy ideig nem fog sor kerülni, mivel Esmének folyamatos felügyeletre lesz majd szüksége, hogy kordában tudja tartani az ösztöneit. Nehéz időszak az átváltozás utáni első néhány hónap, de majd csak túl leszünk rajta. Miután hazaértünk Esme szeretett volna megfürdeni. Nem mintha szükségünk lenne a tisztálkodásra, de vadászat után néha nekem is jól esik. Csak egyfajta lazításként. Megmutattam neki, hogy hol van a fürdő és hol találja a törölközőket és egyéb fürdéshez szükséges holmikat, majd magára hagytam. A fürdőn csak egy apró ablak volt és azt is bezártam a biztonság kedvéért, de nem volt túl valószínű, hogy kiosonjon rajta.

-         Edward? Mit láttál? – kérdeztem kíváncsian, amikor meghallottuk a vízcsobogást. Most biztosan nem ránk figyel.

-         Nem biztos, hogy szeretnéd tudni az életének azutáni történéseit, hogy találkoztatok. Már  nem sokáig volt az a lány, akibe beleszerettél – mondta fiam szomorúan.

-         Ennyire súlyos a helyzet? – kérdeztem idegesen. Mit történhetett vele, hogy ennyire elkeseredett és szomorú nő lett belőle?

-         Meglehetősen – bólintott Edward.

-         Nem baj, akkor is tudni szeretném. Most már hozzánk tartozik – mondtam határozottan. A családunk tagja és bármit is tudok meg, akkor is szeretni fogom.