Még mindig éreztem a vérszívó szagát, mely orromon keresztül bejutott a tüdőmbe, köhögésre késztetve ezzel engem. Undorodtam ezektől a lényektől, a vámpíroktól, és igyekeztem minél kevesebbet beszívni, számomra büdös szagukból, de sajnos nem értem el nagy sikert. Mióta csak az eszemet tudom, azóta vadászok vámpírokra, így kénytelen vagyok a közelükben maradni. Nem azért teszem mindezt, mert jó szórakozásnak találom a harcot és a gyilkolást, hanem mert erre születtem. Két hónappal ezelőtt töltöttem be a 150.életévemet, melyet egy apró kis családi összejövetellel ünnepeltünk. Csak azt sajnáltam, hogy anya nem lehetett velünk, ő már 100 évvel ezelőtt meghalt. Megöregedett, mint minden egyszerű ember. Hogy én miért nem vagyok még halott? Anyám, Bella Swan, hozzáment apámhoz 25 évesen, akiről később megtudta, hogy mágikus erővel rendelkezik. Ennek ellenére nem vált el tőle, hanem szült neki egy gyereket, engem, és én örököltem apám erejét, s vele együtt a halhatatlanságot. Anya rendes ember volt, mindig is tudtuk, hogy egyszer majd elmegy mellőlünk, de mégis nagyon fájt az elvesztése. Nagy szél kerekedett hirtelen, közelebb fújta hozzám a szagokat. Elemezni kezdtem a helyzetet, úgy gondoltam, hogy a vámpír úgy kb.4 km-rel lehet messzebb tőlem. Elindultam abba az irányba, amerre sejtettem, s pár percnyi folyamatos futás után megtaláltam a bizonyítékot, amely megmutatta: a vérszívó itt járt. Egy szarvas terült el a földön, nyakán két apró kis pont bizonyította, hogy vámpír végzett vele. Nem hagyott benne egy csepp vért sem.

- Megtaláltad már? - lépett hangtalanul mellém Juliette.

Rengeteg vámpírokéhoz hasonló képességünk volt, mint például a gyorsaság, erő, bár gyengébbek voltunk a vérszívóknál, ha a testi erőt néztük, viszont mentálisan, miszerint képesek voltunk irányítani a tüzet, náluk is erősebbé tett. A tűz ugyanis a vámpírok egyik legnagyobb ellenfele.

- Nem, sajnos nem, de közel van... érzem - ráztam a fejemet csalódottan.

- Nem gondolod, hogy pihenned kellene? Szükséged van egy jó kis alvásra, ráadásul alig ettél valamit! Nézz magadra, csont sovány vagy! Ha így állsz ki egy vámpír ellen, biztosan nem te kerülsz ki a harcból győztesen! - paskolta meg a vállamat.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem, de hidd el, jól leszek! - magamra erőltettem egy mosolyt, bár igazából tényleg elég ramatyul éreztem magam.

- Lia, ismerlek! - bosszankodott - valami bajod van, de nem mondod el nekem!

Felsóhajtottam. Juliette sosem adta fel. Addig fog piszkálni, amíg ki nem nyögöm, mi van velem.

- Na jó. Figyelj,,, csak egy kicsit fáradt vagyok, és kezdem úgy érezni, hogy ennek a hajszának sosem lesz vége! Ez a vámpír nagyon gyors, gyorsabb, mint eddig bármelyik, mindig elkerül engem! Meglóg előlem folyamatosan! - lehuppantam egy kőre, ujjamra csavartam a hajamat.

- Majd felváltalak. Talán túl fáradt vagy már - mosolyodott el kedvesen.

- Nem! Nem kell! Ezt én akarom elintézni! Nem adom fel, érted! Nem akarom, hogy gyengének tartsanak! Megtalálom, és végzek azzal a mocskos vérszívóval! - sziszetem ökölbe szorított kezekkel.

- Jól van. Tudom, hogy úgysem tudlak meggyőzni. Mindig is makacs voltál, és szerintem az is fogsz maradni - sóhajtott fel, és felállt.

- Köszi! - magamhoz öleltem, jó szorosan, de hirtelen elengedtem, és oldalra pillantottam.

Egyre erőteljesebben éreztem a szagot, mintha közeledne felénk. Tudtam, hogy Juliette nem érzi, ő ugyanis valamilyen harc során annyira megsérült, hogy elvesztette a szaglását. Eléggé rossz lehet neki.

- Valami baj van? - kérdezte feszülten.

- Nem nincs. Csak szeretnék egyedül lenni - néztem rá kérlelőn.

Bólintott, és már el is rohant abba az irányba, ahonnan jött.

Védekező állást vettem fel, feszülten figyeltem. Minden apró kis neszre felfigyeltem, nem akartam elszalasztani az alkalmat, amikor végre megölhetem a vámpírt. Mélyet szippantottam a levegőből. Itt van. Érzem. Megreccsent az egyik bokor. Megpördültem a tengelyem körül, szembetaláltam magam ellenségemmel.

- Ni csak, ni csak! Csak nem egyedül járkálsz az erdőben, kislány? - a vörös hajú vámpírnő szélesen vigyorgott rám, kivillantotta hófehér fogait.

- Csak ne kislányozz le engem! Nem tudod kivel beszélsz! - sziszegtem, mocskos bűze már kezdte csípni az orromat belülről.

- Miért? Ki vagy te? - gúnyolódott - csak nem egy... hm... ember?!

Hangosan felnevetett, nevetése vízhangot vert az erdőben.

- Dögölj meg! - kiáltottam, s rávetettem magam.

Nem kellett megerőltetnie magát, egyetlen egy mozdulattal megállított a támadásban, nekidobott az egyik fának. Felszisszentem a hátamba nyilalló fájdalomtól, nem voltam ugyanis olyan erős mint ő, s mivel félvér voltam, mindent megéreztem.

- Játszunk egy kicsit, oké? - vicsorgott, hajamnál fogva felrántott a földről, és hasba rúgott.

Felordítottam fájdalmamban. Tudtam, hogy nem lehet semmi bajom az ütésektől, de mégis nagyon fájt. Azt viszont, hogy megharapjon, nem engedhetem, akkor ugyanis végem. Halott leszek, ha ez belém mélyeszti a fogait.

- Eressz el, te kígyó! - fröcsögtem, lerúgva magamról.

Nagyot csapódott az egyik sziklába. Azonnal talpra ugrottam, ráugrottam. Kezemben már éreztem a forróságot, mely mindig előjön, amikor használom az erőmet. A vámpír kerekre tágult szemekkel bámult rám, melyek félelemmel voltak telve.

- Soha viszont nem látásra! - gúnyolódtam, hozzáérintettem tűztől izzó kezemet.

Felordított, amint a tűz égetni kezdte a testét, majd rángatózott még egy utolsót, és végleg kimúlt. Ziháltam, folyt rólam a víz, hajam összegubancolódott.

- Liana... - hallottam egy suttogást a hátam mögül.

Ijedten fordultam körbe, de nem láttam senkit. A hang vízhangzott a fülemben. Olyan földöntúlian gyönyörű hang volt, amilyet még nem hallottam életem során.

- Van itt valaki?! - kiáltottam, még mindig forgolódva.

A száraz, barna levelek a földön recsegni kezdtek, valaki lépkedett rajtuk. A hang irányába rohantam, az a valaki is futni kezdett. Megéreztem egy eddig ismeretlen illatot, mely mindennél kellemesebb volt számomra, de nem tudtam volna megmondani hogy mi az.

- Állj! Állj meg! - szóltam utána, de nem válaszolt senki.

Csalódottan estem térdre, könnytől áztatta arcomat a kezeimbe temettem. Nem tudtam miért is sírok. Talán azért, mert nem tudtam, hogy kié volt az a hang, az az illat. Meg kell találnom azt, akihez tartozott. Fogalmam sincs miért, de meg kell találnom.

- Liana... - sodorta felém újra a szél azt a hangot, s mire rájöttem volna, hogy merről jött, gondolatmenetem megzavarták apám hangos léptei.