3. rész: Alec

            Mostanában már annyit jártam a Cullenek rezidenciáján, hogy  kevesebb, mint negyed óra alatt megtaláltam. A ház pontosan úgy festett, mint amikor még Alice és Edward is itt lakott, csak egy kedves és szívfacsaró zongoraszó, vagy  egy balett táncost is megszégyenítő kislányos suhanás hiányzott éppen.

Amikor leparkoltam a kocsival már láttam, hogy Rosalie odakint vár a verandán. Ehhez már volt időm hozzászokni. Mindig így várt.

- Szia Rose. – köszöntem szárazon és lassan odasántikáltam hozzá.

- Hello Bella. Megsérültél? – kérdezte összeráncolt homlokkal, és beleszimatolt a levegőbe.

- Reggel elvágtam a lábam.  – mondtam aggodalmasan – Inkább visszamegyek a kocsihoz és megnézem, hogy nem – e ázott át a kötés. Addig menj be a házba.

- Igaz.  –szólt bölcsen a szőke lány, és már ott sem volt.

Én visszabandukoltam a kocsimhoz és miután ledobtam a cipőmet és a zoknimat láttam, hogy igazam volt. A kötés tiszta vér volt. Majdnem elájultam mikor megláttam, de igyekeztem gyors lenni és előkotortam az elsősegélydobozt a kocsimból.

Hallottam, ahogy a ház ajtaja kinyílt és valaki kijött a szabadba.

- Egy újabb baleset? – kérdezte Carlisle és már nyitotta is ki a saját táskáját, melyben sokkal több orvosi cucc volt, mint az én elsősegélyládámban.

- Áh csak a tükör. Újabb rémképek.  A szokásos. – mondtam lemondóan, és némán tűrtem, amíg a doktor ellátta a sebemet.

- Jobban kellene vigyáznod magadra! Így nem mehetsz Volterrába!

- Tudom. De úgy félek visszamenni! – vallottam be, és már meg is bántam, mert Carlisle aranyló szemei gyanakodva villantak felém, majd így szólt:

- Akkor igaza volt Esme-nek. Jobb lesz ha nem te mész, hanem ő!

- Nem úgy értettem!  - tiltakoztam gyorsan, és közben magamat szidtam, hogy ilyen nagy a szám, ha panaszkodásról van szó. Pedig régen sosem panaszkodtam. De sokat változtam mióta…

Megráztam magam, és újabb heves tiltakozásba kezdtem.

- Majd odabent megbeszéljük! – szólalt meg végül Carlisle és felsegített.

Miután beléptünk a házba a konyha felé vettük az irányt.

- Jobban vagy? – kérdezte Esme aggodalmasan, és megölelt.

- Persze. Kutya bajom.  – legyintettem és viszonoztam az ölelést.

Rosalie gyanakvó pillantást vetett felém, Emmett karjai közül. Jasper az ablaknál állt és az erdőt kémlelte. Carlisle elpakolta a táskáját.

- Nos akkor kezdjük. – mondta végül és leült az asztalfőre.

Esme és én odatelepedtünk mellé. Emmették és leültek, Jasper pedig csak bólintott. Már megszoktuk, hogy ő sosem ült le. Egy nyugodt perce sem volt mióta elvesztette Alice-t.

Mindig így ment ez. Egy héten többször összegyűltem tanácskozni a Cullen családdal, hogy miként is vehetnénk rá Edwardot és Alice-t, hogy jöjjenek haza.

A Volturival szemben tehetetlenek voltunk.

Az egy év leforgása alatt már kétszer is voltunk Olaszországban, de sosem jutottunk tovább Volterra kapujánál beljebb. Már mindig ott várt ránk Jane és Félix.

Emmett egyszer neki is rontott Félixnek, és óriási csata keveredett az egészből, aminek az lett at eredménye, hogy Jane megkínozta Rosalie-t, így a fiú kénytelen volt feladni a harcot, habár ő állt nyerésre.

Másodszorra Carlisle, én és Jasper mentünk Volterrába, de Alice ezt is előre látta és figyelmeztette az új családját, hogy jövünk. Akkor békésebb tárgyalás ment végbe, hiszen Carlisle sosem vesztette el az önuralmát. Már majdnem úgy volt, hogy tárgyalhatunk Aróval, de Jane végül meggondolta magát, mert Jasper nem tudta visszafojtani az iránta érzett gyilkos dühét. A lány ezt persze  rögtön megérezte, és jobbnak látta ha inkább visszavonulót fújnak.

Az utolsó utazásunk óta már fél év telt el.

Így most jónak láttuk, hogy újra összegyűljünk és tanácskozzunk, hogy kik menjenek? Mikor? És hogyan cselezzük ki Alice-t?  

- Egyszerűen nevetséges  arról vitatkozni, hogy miként kerülhetjük el azt hogy Alice meglásson minket!  - dühöngött Jasper, és az öklét rázta.

A feszültség persze rögtön átragadt mindenkire, és én is nyugtalanul fészkelődni kezdtem  ültő helyemben.

- Alice mindent előre lát! Akármit teszünk ő tudni fogja, hogy megyünk!

- Jaspernek igaza van! – mondta Rosalie.

- De akkor mi mást tehetnénk? – kérdeztem bosszankodva.

Ekkor az összes Cullen megdermedt, és Jasper felé fordultak aki a következő pillanatban teljes erőből kirúgta a hatalmas kertre néző konyhai ablaküveget és kivetette magát a semmibe.

Én ijedtemben felsikoltottam és elsőként rohantam  az ablakhoz, dacolva a levegőben szálló éles üvegdarabokkal.  

- Bella ne! – kiáltotta Esme és rám vetette magát, ezzel elérve, hogy biztonságban tudva lenyomjon a földre.

Én csak annyit láttam, hogy Jasper ugrott egy szaltót a levegőben mielőtt földet ért, majd nekiiramodott az erődnek. Olyan volt mintha hirtelen vadászni támadt volna kedve. Ám tudtam, hogy ez egyáltalán nem így van, mert Emmett rögtön utána ment, Rosalie aggodalmasan nézett Carlisle- ra, aki a fejét dörzsölte és majd szétpukkadt a méregtől. Esme még mindig a földön tartott.

- Mi történt? Hova ment Jasper és Emmett? – kérdeztem rekedten.

- Alec után. – mondta Carlisle, és ő is odalépett a kitört ablakhoz, hogy lássa merre is mehettek  a neveltfiai.

- Alec? A Volturis Alec?  - kérdeztem döbbenten.

- Igen.  – suttogta Esme rémülten.

- Miért jött ide? – kérdezte Rose és a kezeit tördelte idegességében.

- Az mindjárt kiderül! – mondta a doktor és a bejárati ajtó felé indult.

Rosalie szélseben követte, és miután Esme felsegített, mi is, Jasper és Emmett elé mentünk, akik közre fogták a ,,fiatal” Volturi tagot és dühösen, elsötétült szemekkel morogtak rá.

- Eresszetek el! Parancsolom! – mondta a fiú és közben ide – oda kalimpált, igaz tehetetlenül.

- Minek jöttél ide? Kémkedsz utánunk? – kérdezte Emmett és jól megrángatta Alecet.

Jasper pedig ezzel egy időben engedte el, így az egésznek az lett az eredménye, hogy Alec nekiesett a falnak, majd áttörte azt.

Miután elszállt a por és a fal amely leomlott Emmett felordított kínjában és a szemét dörzsölgette.

- Nem látok! Te jó ég megvakultam! Mi tett velem az az Alec?!

- Em. – kiáltotta Rose, és aggodalmasan odarohant a fiúhoz, hogy a szemébe nézzen, ám Emmett valahová  elnézett Rosalie feje fölé.

- Mi történik? Mi ez a csend? Miért nem szólal meg senki? – kiáltotta túlságosan is hangosan Jasper.

- Nem hall. – leheltem döbbenten. -  Jasper nem hall!

- A másik pedig nem lát! – csattant Alec elégedett hangja és kihívóan nézett ránk.

- Azonnal hagyd abba Alec! Ne használd rajtuk a képességedet! – mondta Carlisle és odalépett a fiú elé.  - Kérlek!  - mondta ezt már egy kicsit szelídebben.

A fiú végül bólintott és szemeit először Jasperra, majd Emmettre emelte. Jasper abbahagyta a kiabálást.

- Végre hallok! – szólt megkönnyebbülten.

- Rose! Látlak! – mondta Emmett és a kezei közé fogta a lány arcát, majd megcsókolta. 

– Teeee….! – indult meg dühösen Alec felé, de Carlisle fia vállára tette a jobb kezét.

- Emmett! Ne!

- De hiszen ő egy Volturis! Ellenség!

- Tudom, de talán meg kellene hallgatnunk, hogy miért jött! – szólt Carlisle bölcsen.

- Egyértelmű! Azért, hogy szabotálja az újabb kimenekítési akciónkat Edward és Alice részére! – morogta Jasper.

Alec gúnyosan megrázta a fejét és felnevetett.

- Ugyan ne nevetess! Már két napja tudjuk, hogy jönni fogtok! Te, Bella és Esme!

Tanácstalanul néztem a még mindig engem karoló Esme-re, és a döbbenetem percről – percre fokozódott.

- Alice már látta azon nyomban amikor még  csak a gondolat szikrája kicsirázott bennetek! – magyarázta Alec és most megint rám nézett.

A szemei vörösen izzottak és hirtelen rájöttem, hogy reggel nem képzelődtem.

- Te voltál ma reggel a házunkban!  - szaladt ki a számon döbbenten.

- Most az egyszer nem képzelődtél!  - bólintott Alec, majd hozzátette – Sajnálom  ha megijesztettelek. Eredetileg csak veled akartam beszélni, de mikor megláttál és összetörted a tükröt muszáj volt eljönnöm!

- De…? Miért? – kérdeztem hitetlenkedve.

- A lábad! Elvágtad és vérezni kezdett! Ez nekem nagy csábítást jelentett, viszont nem azért jöttem Forksba, hogy megöljelek!

- Nem hiszem el! – szóltam, és éreztem, hogy a többiek is ugyanúgy meglepődtek, mint én.

            Alec, A Volturi tagja kihagyott egy lehetőséget, hogy megöljön egy embert?! Mi történt? A feje tetejére állt ez a világ?

- Tulajdonképpen  miért jöttél?  - kérdeztem még mindig megrendülve.

- Mert Alice elmondta, hogy ide készültök és ….

- Nem beszélsz le minket semmiről! És nem is akadályozol meg semmiben! – sziszegte Jasper.

- Megengednéd, hogy végigmondjam? – kérdezte Alec kimérten, és megint nekem, Esme-nek és Carlisle – nak kezdett magyarázni.  - … Szóval azért jöttem, hogy segítsek nektek kiszabadítani Edwardot és Alice-t!

Emmett szabályosan tátott szájjal bámulta Alecet. De ezzel nem volt egyedül.

Rosalie olyan arcot vágott, mintha valaki pofon vágta volna.

Carlisle és Esme meghökkentek, csakúgy mint én.

- Igazat beszél!  - mondta Jasper döbbenten – Legalábbis az érzései erről árulkodnak!

- Te… te  segíteni akarsz? – kérdeztem dadogva.

- Igen.  – szólt nemes egyszerűséggel a fiú.

- De miért? Hogyan? Nem értelek! Azt hittem, hogy te örülsz, hogy Arónak sikerült fogságba tartania Edwardékat.

- Szeret téged. – válaszolta meg a kérdésemet Jasper.

Alec zavartan lesütötte a szemeit és miután kérdőn néztem rá bólintott.

- Szeretsz?

- De nem szerelemből! Mert olyan fiatalon változtattak át, hogy azt az érzést sosem volt alkalmam megtapasztalni. – mondta keserűen  - Másképpen szeretlek!  Nem szerelemből, – ismételte újra – de erősebben egy szimpla barátságnál. Egy olyan nőt látok benned, akit mindig is szerettem és aki iránt erős érzéseket tápláltam mikor még ember voltam. Halványan emlékszek rá,  és tudom, hogy  te rá hasonlítasz!

- Ki az a nő?

- Az édesanyám. – válaszolta a fiú és újra elszégyellte magát.