(Alice szemszöge) 

Már alig vártam, hogy odaérjünk a városba. Olyan bosszantó volt, hogy csak az erdő széléig futhattunk, és onnantól emberi tempóban kellett gyalogolnunk. Azt hittem már, hogy soha nem jutunk el a célunkig, de legalább haladtunk. Edward azt mondta, hogy a festékbolt elég közel van a város széléhez, úgyhogy ha beérünk a városba, akkor két perc alatt ott lehetünk, ráadásul így Jaspernek sem kell sokáig kibírnia az emberek között. Annyira büszke voltam rá mindig, amikor a kedvemért hajlandó volt bemenni a városba. Nem is kívánhatnék jobb, és kedvesebb férfit magam mellé. Végre elém tárult a város. Már elég közel voltunk hozzá, hogy még a szélén lévő boltokat is pontosan láthassuk. Meg is pillantottam a célt, és ettől csak még inkább sietni szerettem volna.

• Hé, nyugi, Édes – nevetett fel Jasper, és átölelte a derekamat. – Ha nem higgadsz le egy kicsit, el fogsz repülni.
• Ne mondd, hogy te nem vagy izgatott. Most fogjuk berendezni az első közös szobánkat – sikkantottam fel. Nem igaz, hogy nem érzi át ennek a jelentőségét.
• Nyugi, Alice. Jasper, nagyon is átérzi a dolog jelentőségét, csak azért ilyen visszafogott, mert minden erejével próbál téged a földön tartani – kuncogott mellettem Edward. Én pedig morcosan ránéztem, és mellkason böktem.
• Au… én csak az igazat mondtam – grimaszolt rám, én pedig nevetne csóváltam meg a fejem. Jól ki fogunk jönni Edwarddal, ez biztos.
• Mindjárt ott vagyunk – szökdécseltem a fiúk előtt, nem bírtam tovább és be kellett szaladnom a boltba. Persze emberi tempóban.
• Mindig ilyen? – hallottam meg Edward hangját.
• Sőt, de pont ezért imádom ennyire. Nincs még egy ilyen lény a földön – mondta szerelmem lágyan. A következő pillanatban pedig már mellettem is voltak.
• Találtál valami kedvedre valót, Alice? – ölelte át a derekamat Jasper, majd mély levegőt vett miközben az orra súrolta a nyakamat.
• Igen, de nem tudok dönteni – mondtam panaszosan. A barackvirágnak négy árnyalat is megtalálható itt, és mindegyik tetszik. Ráadásul még Edward szobájához is kell találnunk valami szép árnyalatot, ami megy a bútoraihoz és a stílusához. Meg nem ártana néhány szőnyeg is, hogy kinézzen valahogy a szoba.
• Miért nem? – nézett rám Jasper és Edward döbbenten.
• Négy árnyalat van, és mind a négy tetszik – sóhajtottam fel. - Mindegyik annyira kellemes szín. Mi lenne, hogy többszínűre festenénk a szobát? Lehetne minden fal más színű, akkor pont kellene mind a négy árnyalat.
• Akkor legyen a fal kicsit sötétebb, és az egyik világosabb árnyalat lehetne a plafon – ajánlotta Edward. Mh… nem is rossz ötlet. Így legalább két színt választhatnék, és biztosan remekül nézne ki.
• Jó ötlet. Ha így értesz a szobákhoz, akkor miért nem rendezed be szebben a sajátodat? – kérdeztem kíváncsian.
• Nem éreztem szükségét, mert nekem így is megfelel – rántotta meg a vállát. Ez az állapot tarthatatlan. Ki tudja, hogy milyen régóta él ilyen szobákban. Fel kell javítanunk a stílusérzékét, és a lelkesedését. Mégiscsak elég sok időt tölt ott, akkor meg legalább nézzen kis kellemesen.
• Nincs semmi baj a stílusérzékemmel – csípett az oldalamba morcosan.
• Ha nem hallgatóznál, akkor nem hallanál meg olyasmit, amit nem kellene tudnod – böktem vissza a könyökömmel.
• Viselkedjetek – súgta oda Jasper, majd fejével az eladó felé bökött. – Gyanúsnak tart minket, úgyhogy majd otthon folytassátok ezt a félig gondolati beszélgetést – hadarta el gyorsan Jasper, hogy az eladó ne hallja, majd újra vett egy levegőt a nyakamból.
• Miért csinálod ezt? – kérdezte Edward értetlenül.
• Azért, hogy még véletlenül se essen kísértésbe – súgtam oda Edwardnak. – Még nem nagyon tudja elviselni az emberek illatát anélkül, hogy ne essen kísértésbe – magyaráztam a helyzetet.
• Értem – bólintott Edward, majd nem firtatta tovább a kérdést.

Nagy dilemma után kiválasztottunk két barackvirágszínt (megjegyzem Jasper már megint csak rábólintott a kívánságomra), és Edward szobájának pedig egy tojáshéjszínű árnyalatot. Elégedetten sétáltam hazafele, a fiúk pedig hozták az összes vásárolt holmit. Teljesen feldobott, hogy végre saját magam rendezhetem be a szobánkat a szerelmemmel. Már alig vártam, hogy munkához lássak. Ahogy hazaérünk, lehordunk mindent a garázsba, aztán pedig kifestjük a szobát. Még soha nem festettem, vagy legalábbis nem emlékszem, de csak nem lehet olyan nehéz. Biztosan menni fog. Már nagyon szerettem volna futásnak eredni, de sajnos még megvolt a kockázata, hogy észrevesznek, ezért kénytelen voltam nyugton maradni.

• Higgadj le egy kicsit, Édes – sóhajtotta Jasper, majd éreztem, hogy próbál lenyugtatni, de nem igazán sikerült neki. Bocsánatkérően mosolyogtam rá.
• Ígérem, hogy megpróbálok lenyugodni – mondtam bűntudatosan.
• Miért nem nyugtatod te le? – nézett Edward Jasperre kíváncsian. – Hiszen megvan hozzá a képességed.
• Nincs meg hozzá a kellő erőm. Ahhoz megvan a képességem, hogy lenyugtassak egy újszülött vámpírsereget, de ahhoz kettő kellene belőlem, hogy Alice-t lenyugtassam, hogyha felpörgött, és most határozottan fel van pörögve – mondta Jasper tetetett komolysággal, mire Edwardból kitört a nevetés.
• Hát látod, ezt elhiszem neked – mondta még mindig kuncogva.
• Hé, én is itt vagyok – szóltam rájuk. - Ne beszéljetek ki, hogyha én is hallom.
• Akkor beszéljünk ki, hogyha biztosan nem hallod? – kérdezte Edward gonoszan.
• Ig…nem. Egyáltalán ne beszéljetek ki – döntöttem el. – Szégyelljétek magatokat. Ezért, most ti fogjátok lepakolni az összes bútort a garázsba – mondtam ki a büntetést. Na nem mintha sokat elértem volna vele, hiszen ezzel a „nagy büntetéssel” együtt is körülbelül öt perc lesz levinni mindent a garázsba.
• Ez elfogadható bírálat – mondták komolyan, de láttam a szemükön, hogy nevetnek. Nagyon örültem, hogy Jasper és Edward ilyen jól kijön egymással. Bár biztos voltam benne, hogy Emmettel is nagyszerűen el lesznek, csak kell még egy kis idő, hogy megtalálják a közös érdeklődési körüket. Már hogyha Rosalie végre egyszer hagyja, hogy többet beszélgessünk Emmettel két percnél. Vajon mikor fog végre megbékélni a gondolattal, hogy most már mi is a családhoz tartozunk?
• Nemsokára elfogad majd titeket – mondta Edward komolyan. – Tudom, hogy elég nehéz eset, de hogyha egyszer megszeret valakit, akkor akár az élete árán is megvédi a szeretteit.
• Tudom, csak azt hittem, hogy könnyebben fog menni a dolog – rántottam meg a vállam. Nehezebb eset, mint hittem.
• Kicsit bosszantóak ezek a félig hallható csevejek – fűzte hozzá Jasper. – Bár sejtem, hogy kedvenc nővérünkről esett szó – tette hozzá fintorogva.
• Jasper – szóltam rá. – Adj neki esélyt, kérlek.
• Én adok neki esélyt, más kérdés, hogy megérjük-e, hogy éljen a lehetőséggel – magyarázta.
• Nemsokára megtaláljuk vele is a közös nevezőt. Hidd el, én már csak tudom – zártam le a témát.
• Én bízom benned, Kicsim – kacsintott rám, mire felkacagtam. Soha nem is feltételeztem volna olyan butaságot, hogy nem bízik bennem.

Közben végre beértünk az erdő sűrűjébe, úgyhogy azon nyomban futásnak eredtünk. Néhány perc alatt a háznál voltunk. Izgatottan nyitottam be az ajtón. A nappaliban csak Esme volt. Ezek szerint Rosalie és Emmett még mindig a szobájukban tartózkodnak. Nem is baj. Úgysem lelkesednének kellőképpen a festékek tanulmányozásáért, de reméltem, hogy Esmét érdekli, hogy milyenre tervezzük a szobánkat.

• Sziasztok – mosolygott ránk anyánk melegen. – Mit vetettek? – kérdezte kíváncsian.

Én pedig csak erre a pillanatra vártam, és azonnal hevesen kezdtem ecsetelni a terveimet, miközben megmutattam neki a két barackvirág árnyalatot, és a tojáshéj színt. Mindhárom árnyalat nagyon tetszett neki, és előállt néhány jó ötlettel is a leendő szőnyegeket illetően. Még azt is felajánlotta, hogy szívesen velünk tart legközelebb, amikor vásárolni megyünk. Már alig vártam, hogy ott tartsunk. Boldogan rohantam fel az emeletre, Jasper és Edward pedig azonnal követtek a festékekkel együtt. Minden bútort, amit lehetett egy szempillantás alatt betoltam a szoba közepére, és már éppen készültem kipróbálni a falon az egyik árnyalatot, amikor Edward közbeszólt.

• Szerintem ez a szín nem illik ehhez a szobához – mondta elgondolkodva. Az én kezem pedig megállt félúton a fal felé.
• Miért nem? – kérdeztem csalódottan. Ezt igazán mondhatta volna akkor is, amikor még a boltban voltunk. Amikor megkérdeztem a véleményüket még egyetértettek velem, hogy ez a szín szép.
• Ebbe a szobába valami más árnyalat lenne jó – folytatta a magyarázást, én pedig egyre kevésbé értettem, hogy mit akar kihozni ebből az egészből.
• Ezt mondhattad volna akkor is, amikor még a boltban voltunk. Mégis mi bajod ezzel az árnyalattal? – mutattam felé a festéket.
• Az szín tökéletes, csak nem ebbe a szobába. Ez a szoba sokkal jobban nézne ki, hogyha tojáshéj színnel festenénk ki – vigyorodott el.
• Tessék? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Majd a következő pillanatban látomásom lett. Megint Jasperrel álltam Edward szobájában összeölelkezve, a szoba a most vásárolt festékek színeiben pompázott, és minden úgy nézett ki benne, ahogy kigondoltam. Ahogy visszatértem a valóságba felsikítottam, és Edwardra vetettem magam, aki a hirtelen jött támadásomtól hanyatt esett, én pedig rá. Jasper kicsit értetlenül figyelte a jelenetet, és a ház itthon levő tagjai is körénk gyűltek. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm – kántáltam Edwardba csimpaszkodva, aki csak nevetett a kissé kínos helyzeten. Amikor lecsillapodtam egy kicsit felpattantam bátyámról, majd Jasper karjaiba vetettem magam.
• Miről maradtam le? – kérdezte kedvesem miközben szorosan magához húzott.
• Edward, átköltözik ebbe a szobába, és nekünk adja a nagyobb szobát – magyaráztam boldogan, miközben Edward is feltápászkodott. Esme csak mosolyogva figyelte a jelenetet. Emmett mackósan nevetett, amióta meglátott minket a földön. Rosalie pedig inkább visszavonult a szobájába.
• Hé, Alice. Tudtad, hogy te vagy az első nő, aki ledöntötte Edwardot a lábáról? – nevetett Emmett továbbra is, mire bezsebelt Esmétől egy rosszalló pillantást. Edward pedig halkan rámorgott. – Ugye ez a morgás most kihívás volt? – kérdezte reménykedve.
• Nem mondhatnám – rántott vállat Edward. – Inkább meghagyom a lehetőséget Jaspernek, hogy megvédje a hölgy becsületét – fordult bátyánk kedvesem felé. – Na, mit szólsz?
• Részemről rendben – bólintott rá Jasper, de hangján hallani lehetett, hogy nem komoly küzdelemre készül. Ez inkább csak olyan férfias civódás lesz.
• Ez nagyszerű – lelkesedett Emmett. – Végre egy kis újdonság. Ilyenben is régen volt részem. Edward? Leszel bíró? Légy szíves – nézett rá Edwardra csillogó szemekkel.
• Szívesen. Addig a lányok kitalálhatják, hogy milyen bútorok kellenek még a házba.
• Biztos, hogy ez jó ötlet? – néztem Jasperre kissé félve. Tudtam, hogy nehéz kárt tenni a szerelmemben, de azért Emmettnek mégiscsak tekintélyt parancsoló méretei voltak.
• Nem lesz semmi baj, Kicsim – csókolt kedvesem homlokon, majd elengedett.
• Ez nekik csak játék, bár az erdő bánni fogja az biztos – állt mellém Esme. – Én sem szeretem, amikor ezt csinálják, de Carlisle szerint néha le kell vezetniük a feles energiáikat – súgta oda nekem bizalmasan. A fiúk, pedig már el is tűntek a szobából.

A következő  pillanatban pedig hangos morajlás zavarta meg a csöndet, és az ablakon kinézve éppen látni lehetett, ahogy egy szerencsétlen fenyőt elért a végzete. Esme összerándult mellettem, és panaszosan felnyögött.

• Az a fa legalább száz éves volt – mondta kissé felháborodva, de a következő pillanatban már újra mosolygott. – Szeretnéd megnézni őket? Hidd el, hogy nem sebesítik meg egymást – nyugtatgatott, amikor látta, hogy fehérebb vagyok, mint általában.
• Rendben, menjünk – egyeztem bele. Talán, ha tényleg meggyőződöm a dologról, akkor nem fog zavarni annyira ez a hang.

Egy szempillantás alatt lent voltunk a teraszon. Jasper éppen elkapta Emmettet és elhajította. Bátyánk pedig hatalmas csattanással érkezett meg egy kiálló sziklához. Még hallgatni is rossz volt a zajokat, de nézni talán még rosszabb. Egy pillanatra meg is ijedtem, hogy mi lehet Emmettel, de ő csak mosolyogva felpattant, és a következő pillanatban már rá is vetette magát Jasperre.

• Milyen gyakran csinálják ezt? Ugye, nem túl sűrűn? – kérdeztem kissé idegesen Esmétől.
• Ha a drága férjemen múlik, akkor úgy átlag tízpercenként fogják – hallottam meg a hangot magam mellett, ami egyértelműen nem Esméhez tartozott.