(Alice szemszöge) 

Hamar eljött a másnap reggel, ezután a csodálatos éjszaka után. Még alig múlt el pirkadat, amikor kopogtatás törte meg a csendet, majd Charlotte dugta be a fejét az ajtón.

• Sziasztok! – köszönt mosolyogva. – Hogyha ti is úgy gondoljátok, akkor tíz perc múlva már indulhatunk is arra a helyre, amit Alice látott tegnap.
• Rendben van, kész leszünk – mondtam vidáman.

Charlotte azonnal eltűnt az ajtó mögött, én pedig megpróbáltam felkelni, de úgy be voltunk bugyolálva, hogy elsőre nem is sikerült kimásznom a takaró alól.

• Szökni készül, kisasszony? – kérdezte Jasper mosolyogva.
• Igen, és te is velem együtt szöksz, úgyhogy segíthetnél egy picit – mondtam neki morcosan. Szándékosan fogta le a takaró egyik felét, én pedig nem akartam eltépni az ágyneműt, úgyhogy nem erőlködtem túlságosan.
• Na jó, de csak mert nagyon szép helyre viszel minket – mondta, majd egy gyors csókot nyomott a számra, és ledobta rólunk a takarót.

Nem telt bele öt percbe sem, hogy elkészüljünk. Ahogy rendbe szedtük magunkat azonnal lesiettünk a többiekhez, akik már a kanapén ücsörögve vártak.

• Indulhatunk? – pattantak fel.
• Igen, gyerünk – csilingeltem, és kézen fogtam kedvesemet. – Kövessetek, ha tudtok – nevettem fel mikor a ház előtt voltunk, és futásnak eredtem.

Az volt a tervem, hogy alaposan lehagyom őket, de legnagyobb sajnálatomra nem igazán sikerült elszakadnom tőlük. Végül is várható volt, hiszen nem sok eltérés van sebességben vámpír, és vámpír között, kivéve persze Edwardot, aki jóval gyorsabb, mint mi.

Fél óra futás után, már oda is értünk ahhoz a csodálatos helyhez. Elégedetten álltam meg a patak és a vízesés előtt. Még sokkal csodálatosabb volt, mint amilyennek a látomásomban láttam.

• Ez gyönyörű – ámult el Charlotte is. – Már itt élünk egy ideje, de még soha nem találtunk rá erre a helyre. Köszönjük, Alice. Azt hiszem, hogy mostantól sűrűn járunk ide.
• Gyertek, ússzunk egyet – mondta Jasper. Majd a karjaiba kapott, és beugrott a vízbe velem együtt.
• Ez tényleg, Jasper? – kérdezte Charlotte, és kikerekedett szemekkel vizsgálta végig.
• Igen, ez ő, csak Alice-el egybekötött változatban – kuncogott Peter. – Na, gyere, győzzük le őket – mondta Peter határozottan, majd Charlotte-val a karjában utánunk ugrottak.

Órákon át élveztük a vizet, és versenyeztünk, majd a fiúk elhatározták, hogy ugróversenyt rendeznek. Charlotte és én pontoztuk tízig a teljesítményt. Egyre fantasztikusabb kreációk születtek a levegőben, bár mindig döntetlenre jött ki az eredmény, a két meglehetősen elfogult pontozóbíró miatt. Éppen Jasper ugrott, amikor hirtelen elködösödött a tekintetem, és máshol találtam magam.

A faháznál voltam, amit Charlotte és Peter építettek, de volt ott két idegen is. Két férfi. Vámpírok. A szemük vörösen izzott, de mégsem olyan volt, mint barátainknak. Csak fájdalmat láttam, és aggódást a szemeikben, a boldogságnak még csak a szikrája sem volt meg bennük.

• Kicsim, mit látsz? – karolt át Jasper.
• Vámpírok, két férfi. A faháznál lesznek – válaszoltam határozottan. Vajon milyen szándékkal jöttek, és miért keresik a barátainkat? Hogyha egyáltalán keresik őket. Az is lehet, hogy csak véletlenül tévedtek ide.
• Mikor? – jött az újabb kérdés szerelmemtől.
• Alkonyatra odaérnek – válaszoltam ismét.
• Láttad, hogy miért jöttek? – kérdezte Peter.
• Nem, csak azt láttam, hogy érdeklődnek. Gondolom megérezhették az illatunkat. Egy másik vámpírnak nem nehéz kiszagolni, hogy fajtársak vannak a közelben – néztem Peterre.
• Mi legyen? – kérdezte Charlotte.
• Menjünk vissza a házhoz, és ott várjuk meg őket. Elő kell készülnünk. Tudjátok a dolgotok – adta ki Jasper az utasítás.

Számomra nagyon furcsa volt ez a jelenet, ahogy Jasper komolyan megszólalt Peter és Charlotte szinte vigyázz állásba állt. Majd mikor befejezte a mondanivalóját  barátaink bólintottak, és elviharzottak a ház felé. Kérdőn néztem Jasperre, aki szégyenlősen lesütötte a szemeit.

• Mi volt ez? – törtem meg a csendet.
• Sajnálom, ez afféle beidegződés. Régen én voltam a felelős a harcászatért és a védelemért, amikor még Mariával éltem. Peter és Charlotte is alám tartoztak a rangsorban, mint mindenki más, kivéve a teremtőmet, úgyhogy ezért teszik azt azonnal, amit mondok. Nehéz felhagyni a megszokott dolgokkal – magyarázkodott.
• Értem – bólintottam kikerekedett szemekkel. Még soha nem láttam ilyennek szerelmemet.
• Most megijedtél tőlem? – kérdezte csalódottan.
• Nem – vágtam rá azonnal. – Csak nagyon váratlanul ért ez a kis jelenet.
• Kicsim, tudom, hogy nem túl részletesen meséltem el a múltamat, de nem szívesen beszélek róla, hogyha nem bánod. Egyszer el fogok neked mondani mindent, csak adj egy kis időt – kérlelt. – Addig pedig, hogyha tudsz, akkor bízz bennem.
• Én bízom benned. Csak nem ismertem, ezt a határozott, és ellentmondást nem tűrő oldaladat eddig – simogattam meg az arcát.
• Remélem, hogy nem fogsz sűrűn ilyennek látni, mert ha ilyen vagyok, akkor baj van – mondta Jasper szomorúan. – Lehet, hogy jobb lenne, hogyha most azonnal hazautaznál. Majd utánad megyek.
• Nem, soha nem hagynálak itt – néztem rá mérgesen. – Egyébként is, lehet, hogy békés szándékkal jönnek.
• Alice, a mi fajtánk természetéből adódóan nem békés természetű, tisztelet a kivételnek – sóhajtott Jasper.
• Azt viszont nem tudhatod, hogy hány kivétel van – vágtam vissza. – Az, hogy rosszak a tapasztalataid, nem azt jelenti, hogy minden fajtársunk olyan, mint a teremtőd, és az előző családot – kezdtem dühbe gurulni.
• Jobb félni, mint megijedni. Hogyha békés szándékkal jönnek, akkor távozhatnak, hogyha nem, akkor kénytelenek leszünk megvédeni a területeinket – gurult be Jasper is.
• Megvédeni? Ezt úgy érted, hogy… - kezdtem bele.
• Igen, pontosan úgy értem – vágta rá azonnal.
• Jasper, léteznek a világon kompromisszumok is – mondtam feldúltan.
• Területi kérdésekben nem. Ölsz, vagy téged ölnek. Sajnálom kedvesem, de ebben nincs tapasztalatod, úgyhogy kénytelen leszel rám hallgatni, vagy most rögtön elindulsz hazafele, mert azt nem hagyom, hogy bajod essen.
• Menjünk vissza a házhoz – pattantam fel idegesen, majd azonnal futásnak eredtem.

Még soha nem viselkedett így. Ez nem az én Jasperem volt. Ő nem egy vadállat, aki kérdés nélkül a legrosszabbra készül. Hogy képes ilyen hidegen beszélni valakikről, akiket még csak nem is ismerünk. Nem eredendően gonosz mindenki, aki a fajtánkhoz tartozik. Hányszor bizonyítsam még be, hogy felfogja végre?

Gyorsan visszaértem a házhoz, ahol Charlotte és Peter bedeszkázták már az összes ablakot. Egy pillanattal később Jasper is odaért hozzánk.

• Kész vagyunk – mondta Peter, mire Jasper csak bólintott.
• Akkor menjünk be és várjunk – mondta kedvesem, és barátaink már bent is voltak. – Te is gyere be – nézett rám.
• Ez most parancs? – kérdeztem gúnyosan.
• Nem, ez kérés, de hogyha nem mész magadtól, akkor én viszlek be, mert kint nem maradhatsz – nézett rám határozottan. – Nem fogom hagyni, hogy bajod essen.

Ha kelletlenül is, de bementem magamtól. Most az egyszer elhittem, hogyha nem megyek magamtól, akkor majd ő elintézi, hogy a házba kerüljek.  

(Jasper szemszöge) 

Alice, ha kelletlenül is, de legnagyobb örömömre bement a házba. Láttam rajta, és  éreztem is, hogy nagyon haragszik rám, és talán még csalódott is bennem, de ő nem ismeri a fajtánk igazi természetét. Nagyon kevés az olyan érzelmes vámpír a világon, mint a Cullenek, vagy Peter és Charlotte. A legtöbbekből teljesen kiveszik minden emberség, főleg, hogyha nincsenek megnevelve újszülöttként. Én is bementem a házba. Charlotte és Peter a nappaliban ültek a kanapén, de Alice-t sehol sem láttam. Charlotte észrevehette a kérdő pillantásomat, mert megszólalt.

• Felviharzott az emeletre. Nagyon feldúlt. Mi történt közöttetek? – kérdezte aggódva.
• Még nem ismerte ezt az oldalamat – mondtam rezzenéstelen arccal.
• Talán azért, mert ez nem az igazi arcod – motyogta Charlotte maga elé. Valószínűleg nem akarta, hogy meghalljam, de én mégis meghallottam.
• Még egy-két óra és megérkeznek. Készítsünk elő máglyát a biztonság kedvéért? – kérdezte Peter hirtelen.
• Egyelőre nem, ha kell, akkor le tudjuk őket fogni. Hárman vagyunk, kettő ellen. Jó a felállás – válaszoltam határozottan.
• Alice-szel mi lesz? – kérdezte Charlotte.
• Ő nincs hozzászokva az ilyesmihez, úgyhogy jobb, hogyha a házban marad – válaszoltam ellentmondást nem tűrve.
• Nem csak erre gondoltam – csattant fel hirtelen. Peter pedig ijedten kapta rám a tekintetét. – Jasper, megijeszted. Lehet, hogy ő nem élt át olyasmiket, amiket te, de ez még nem ok arra, hogy semmibe vedd az érzéseit. Tisztában vagyok benne, hogy ritka az, amikor nem támadó, vagy területfoglalási szándékkal lépnek fel egymás ellen a vámpírok, de előfordul. Nem kell rádörrened azért, mert neki más a véleménye – mondta Charlotte határozottan.
• Kicsim, ezt majd később megbeszéljük – mondta neki Peter gyengéden, és az ölébe húzta.

Irigykedve néztem őket, életemben először. Be kellett ismernem, hogy Charlotte-nak talán igaza van. Hiszen Alice mindig is egy jóhiszemű, és lágy teremtés volt. Ez is erősen közrejátszik abban, hogy ennyire szeretem. Hogyha vége lesz ennek az egésznek, akkor bocsánatot kérek tőle. De csak miután újra biztonságban tudom a szeretteimet.

Leültem a fotelbe, és percenként fel akartam rohanni szerelmemhez, de mégsem tettem. Időt akartam hagyni neki, hogy megnyugodjon. Két óra telt el ideges várakozás, és én belül folyamatosan ordítottam. Hogy voltam képes így beszélni vele, hiszen nem tett semmi rosszat. Sőt. Egyfolytában a sebeimet próbálja begyógyítani, és így hálálom meg?

• Még öt perc – jött le kedvesem az emeletről, de megállt a lépcső alján. Nem jött közelebb hozzám.
• Akkor menjünk ki – szólaltam meg négy perc múlva.
• Kérlek, te maradj bent – néztem Alice-re könyörgőn.
• Ha tetszik, ha nem, én is ott leszek veletek – mondta és elsétált mellettem.
• Kicsim – nyúltam a karja után, de már kint is volt a házból.

Ahogy én is kiléptem, már meg is éreztem az illatukat. Néhány pillanattal később pedig már ott álltak előttünk. Feszülten vártuk, hogy mi fog történni. Támadnak, vagy megszólalnak, de nem tettek semmit, csak néztek bennünket. Nem voltak ingerültek, igazából sokkal inkább bizonytalanságot éreztem felőlük.

• Alice vagyok – szökkent előre szerelmem, és a kezét nyújtotta az egyik férfi felé, aki meglepetten nézett rá. – Ők pedig itt Charlotte, Peter, és Jasper – mutatott ránk egyesével.
• A nevem, George. Nagyon örvendek – fogta meg szerelmem kezét, majd a szájához emelte, és csókot lehelt rá, mire felmorogtam. Mi a fenét képzel? – Ő pedig a bátyám, Lucian. Szeretnénk áthaladni a területeteken. Keresünk egy vámpírlányt. A neve, Sandy. Nem tudtok róla esetleg valamit? – kérdezték reménykedve.
• Sajnos nem találkoztunk vele – mondta szerelmem. – Elvesztettétek egymást?
• Igen, így történt, sajnos. Egy nomád hordával keveredtünk összetűzésbe nem régen, és akkor tűnt el. El akarták foglalni a területünket, de végül mi győztünk, viszont a nagy felfordulásban nem láttuk, hogy hogyan és mikor tűnt el a húgunk mellőlünk.  Mivel nem találtunk, hála az égnek, a saját magunk által készített máglyákon kívül másikat, és abba biztos, hogy nem került bele, így úgy hisszük, hogy még életben van. Csak azt nem tudjuk, hogy hol lehet, és miért ment el.
• Sajnálom – mondta szerelmem együtt érzően.
• Ugyan, nem a te hibád. Viszont nagyon hálásak lennénk, hogyha összetűzés nélkül tovább haladhatnánk – kérlelt minket George.
• Szerintem ennek semmi akadálya – mondta Alice határozottan, de azért kérdőn nézett ránk. 
• Természetesen – mondta Peter azonnal.
• Köszönjük. Kevesen hallgatnak meg bennünket. Általában azonnal támadtak még eddig. Örülök, hogy találkoztunk ilyen vámpírokkal is – mondta George halványan elmosolyodva, majd elköszöntek és távoztak.

Még egy ideig néztem, ahogy az alakjuk távolodik. Mire feleszméltem már senki sem volt mellettem. Azonnal bementem a házba, és a szemeimmel Alice-t kerestem. Azt hiszem, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel.

• Fent van a szobátokban – mondta Charlotte. Én pedig mély levegőt vettem, és felrohantam a szobánkba.