Világos volt, mikor értem jöttek. Felix ,,látogatott" meg Jane-el és két másik, számomra ismeretlen vámpírral. Éppen aludtam, a hideg földön összekuporodva, mikor meghallottam a cella ajtajának nyílását. Azonnal felugrottam, és támadó állásba helyezkedtem, de könnyedén eltudtak fogni. Felix karjaim a hátam mögé csavarta, s míg Jane képességét használta rajtam, kivonszoltak a trón terembe. Akkor végre elmúlt a kínzó fájdalom, melyet Jane okozott. Megpillanthattam, hogy a teremben az összes vámpír jelen van, és mind árgus szemekkel fürkésznek engem. Mintha valami kiállítási darab lennék.
- Semmi baj, Renesmee. Már nem kell sokáig szenvedned... - suttogta a fülembe Felix.
Elfordítottam a fejem, ahogy lehelete megcsiklandozta a bőrömet. Nem akartam közel lenni hozzá.
- Mi folyik itt? - kérdeztem a nagy sürgés-forgásra utalva.
Hallottam, amint Felix a hátam mögött sátáni kacajt hallott, és csak azután válaszolt a kérdésemre.
- Majd meglátod. Ne légy türelmetlen. Hidd el, nem szeretnéd tudni... - simított végig az arcomon.
Undorodtam az érintésétől, de nem bírtam ellenkezni, olyan szorosan tartotta a karomat. Inkább nyugton maradtam, és figyeltem a körülötte folyó eseményeket. Minden vámpír fekete köpenyt viselt, és mindnek vörös szeme volt. Felfedeztem a tömegben Gianna-t is, amint a tömeg legelején áll, kezében egy kék takarót szorongatva. Mintha beszélt volna a takaróhoz. Nagyon furcsálltam ezt, és tovább bámultam rá. Valószínűleg észrevehette, hogy nézem, mert felém pillantott. Tekintetében rémület volt, amint engem nézett. És akkor megpillantottam, mit tartott a kezében. Pontosabban, kit.
- Jeremy... - suttogtam, és elindultam volna feléje, de Felix visszarántott.
- Mégis mit képzelsz, hova szöksz? - morgott rám dühösen.
- Engedj el! Az ott az én fiam! Vedd le róla a mocskos kezeid te mocskos kis ribanc! - üvöltöttem dühösen Gianna-nak, aki rémülten pillantgatott jobbra-balra, kiutat remélve a haragom elől.
- Nyugodj már le, Renesmee, vagy esküszöm nem állok jót magamért! - fenyegetett Felix, de meg sem hallottam, mit mondd.
Csak őt figyeltem. A kisbabám. A kisfiam. Bár a kék takaró nagy részét eltakarta, mégis őt néztem. Mintha átláttam volna a vastag pamut anyagon. És ez a mocskos kis nő, aki ahelyett, hogy nyugodtan élné az életét, családot alapítana, ide jött egy rakás gyilkos közé, csak hogy a nagymenő tökéletességekkel hetyeghessen. Mert mi másért jött volna ide? Biztosan nem szerelemből, mint ahogy apámnál és anyánál volt. Csak az volt neki fontos, hogy gyönyörű vámpírok között élhet, és talán abban bízik, hogy egyszer ő is azzá válik.
- Ereszd el őt! Ne érj hozzá! Jeremy! Jeremy, kisfiam, Jeremy! - kiabáltam, mire Gianna még szorosabban szorította magához.
És akkor Jeremy felsírt. De ami a legmeglepőbb volt, hogy nem egyszerűen felsírt, hanem beszélt.
- Mami... - hallottam meg csendes zokogását, és láttam, amint felém fordul Gianna karjaiban.
Próbált jobban megnézni magának, de Gianna nem engedte, hogy jobban felém fordulhasson.
- Kicsim, itt vagyok! Kicsim, nem lesz semmi baj, nyugodj meg! - nyugtattam, és eleredtek a könnyeim.
Felismerte a hangom. Bár még sosem látott, felismert. Tudta, hogy a mamája vagyok. Ismert engem. Biztosan már akkor is tudta, ki vagyok, mikor még meg sem született.
- Elég! - üvöltött fel hirtelen Felix, kiragadva elérzékenyülésemből, és hatalmas pofont kevert le nekem.
Térdre rogytam, míg ő még mindig a karomat szorította.
- Fogd be a szád, értetted?! - üvöltötte, de ekkor a terembe nyíló nagy ajtó kinyílt, és belépett rajta Aro, Marcus és Caius.
Azonnal a trónjukhoz sétáltak lassan, méltóság teljesen, a vámpírok meghajoltak előttük.
- Nos, üdvözlök mindenkit, eme csodálatos napon! Téged is Renesmee! - fordult a végén felém, és lassan elvigyorodott - Nagyon sajnálom, hogy nem látogattalak meg, míg odalent voltál, de nagyon elfoglalt voltam. Most viszont itt vagyok, és te is itt vagy. És látod? Rendeztem számodra egy partit. Csak a tiéd. Mindenki itt van, hogy téged ünnepeljen.
Értetlenül bámultam rá, míg ezt mondta. Miféle partiról beszél ez?
- Nem kell ünnepelnie senkinek sem. És különben is... milyen parti ez? - vontam fel mindkét szemöldököm morcosan.
Aro szélesen elvigyorodott, fejét oldalra billentette. Lassan, nagyon lassan mondta ki a következő mondatot.
- Mert ma meg kell halnod... - erre hatalmas zsivaj támadt a teremben.
A vámpírok összesúgtak, egyesek szélesen vigyorogtak, mások csak simán kíváncsiak voltak. Aro egyetlen kézmozdulattal elcsendesítette őket.
- Ne vedd személyeskedésnek. Nincs veled semmi bajom, Renesmee. Egyszerűen csak a magam és a családom érdekeit nézem. Nem kockáztathatok, hogy a kisfiadból olyan, nálunk hatalmasabb lény váljon, aki az ellenségünk. Ahhoz, hogy megöljük túl értékes lenne, így hát, magunknak megtartjuk. Talán még hasznot is hoz nekünk - magyarázta lelkesen.
- Engedjétek el! Velem azt tehettek, amit akartok, de őt, hagyjátok! Még csak gyerek! És különben is, tudja, hogy ki vagyok! Tudja, hogy én vagyok az anyja! Nem fog beválni a tervetek! - feleseltem vissza, mire megint kaptam egy pofont oldalról.
- Ejnye, Felix, nem illik így bánni egy hölggyel. És Renesmee, a kérésed sajnos el kell, hogy utasítsam. Sajnos nem engedhetem el. Túl értékes ahhoz. Nos... de ne is húzzuk tovább az időt, rendben van? Miért ne esnénk túl rajta? Elvégre... a gyorsabb halál kevésbé fájdalmasabb, nem gondolod? - vigyorodott el, és intett Felixnek.
Felix engem is magával húzva megindult a trón felé. Próbáltam ellenkezni, morogtam, fújtam, karmoltam, fogaimat feléje csattogtattam, de mintha észre sem vette volna gyenge próbálkozásaim, olyan mereven nézett maga elé, és olyan erővel húzott. Amint a trón elé ért, könnyed mozdulattal megfogta az állam, és fejemet teljes erőből hátrafeszítette. Éreztem, amint a csontjaim megroppannak, és alig kaptam levegőt, annyira szorosan tartotta a fejem.
- Remélem senkinek sincs ellenvetése azzal kapcsolatban, amit most tenni fogok. Vagy van valakinek valami kifogása az ellen, hogy miért ne ölnénk meg Nessie-t? - tette fel a következő kérdést Aro.
Erre senki sem felelt, csak hatalmas csend támadt, mire Aro elégedetten elmosolyodott.
- Akkor hát... viszlát Renesmee. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek! - köszönt el, és közelebb lépett hozzá.
Lehunytam a szemem, és Jake-re, valamint Jeremy-re gondoltam, hogy erőt gyűjtsek magamnak. Tudtam, hogy meg fogok halni, tudtam, hogy végem, de rossz érzés volt, hogy a fiamnak is jelen kellett lennie a halálomnál.
- Szeretlek, Jeremy... - suttogtam, és megéreztem a nyakamnál Aro hideg érintését.
Vártam a kínzó fájdalmat, és hallottam, amint Aro felsóhajt, ahogy erőt gyűjt a végső leszámoláshoz. Ekkor kinyílt az ajtó, és döbbenetében mindenki rohanni kezdett. Éreztem, amint a szorítás erősödik a karomon, de a nyakamról eltűnt Aro érintése. Amint felnéztem, megpillantottam, amint Felix még mindig tiszta erőből tart engem.
- Mi történt? - kérdezgettem, de persze nem válaszolt nekem.
Körbenéztem, hogy megtudjam, mi van itt, amikor megpillantottam a szüleim. Éppen Demetri-vel és egy másik vámpírral harcoltak. Azután megláttam Jaspert, Alice-t, Carlisle-t, Emmett-et és Rose-t. De ez még nem volt minden. Hamarosan hatalmas farkasok rontottak be a terembe, és azonnal megkezdték a vámpírok kiirtását.
- Eressz el! - sziszegtem, és könyökkel hasba ütöttem.
Csak egy kicsit ingott meg az állásban, de nem igazán ejtettem rajta nagy sebet. Éppen megint ütöttem volna meg, mikor az egyik farkas felénk ugrott, és rávetette magát Felix-re. Épphogy kikerült engem, de legalább sikerült kiszabadulnom Felix fogságából. Azonnal Gianna-t kerestem a tekintetemmel, akinél a gyermekem volt, és megláttam, amint éppen távozik az egyik ajtón keresztül. Utána rohantam, keresztül a harcolók tömegén. Nem is volt időm semmire, arra sem, hogy szóljak a szüleimnek, jól vagyok és minden rendben. Csak futottam, hogy megmentsem a gyermekem.
- Állj meg! - kiáltottam Gianna után, amikor átléptem én is az ajtón.
Félve pillantott hátra, majd rohant tovább. Kezében Jeremy hangosan kiáltotta, hogy mami. Ettől csak még gyorsabban kezdtem el futni. Mivel Gianna ember volt, könnyedén utolértem, de amint a közelébe értem, megpillantottam a kezében megcsillanó kés pengét.
- Ne gyere közelebb! - kiáltozta, felém lóbálva a kést.
Elnevettem magam. Azt hiszi, hogy bármit is ér egy egyszerű kis kés.
- Nem árthatsz nekem! - válaszoltam gonoszul.
Gianna szeme gonoszan megvillant, majd a kést egyszerűen Jeremy torkához szegezte.
- Neked nem. De neki, igen! - válaszolta, és a kést a magasba emelte.
Arra készült, hogy lecsapjon, hogy megölje az én fiamat, de nem voltam rest. Nem hagyhattam. Rávetettem magam, és fogaim a nyakába mélyesztettem. Felordított fájdalmában, a kést kiejtette a kezéből, de sajnálatos módon szegény kis Jeremy-t is elejtette. Aggódva pillantottam felé, de mivel láttam, hogy nem lett semmi baja, visszatértem Gianna-hoz.
- Jobb lett volna, ha maradsz a saját kis világodban, Gianna! Nem kellett volna beleszólnod az ügyeinkbe! - mondtam, és könnyed mozdulattal eltörtem a nyakát.
Halott teste nagyot puffanva landolt a padlón. Egy percig csak néztem, és arra gondoltam, hogy nem kellett volna ezt tennem. Én nem vagyok gyilkos.
- Mami, jól vagy? - hallottam meg egy vékonyka kis hangot a hátam mögött.
Azonnal megfordultam, és szó nélkül megöleltem Jeremy-t. Szorosan tartottam a karjaimból, megpuszilgattam az arcát, és csak csendesen sírtam.
- Jeremy... én édes Jeremy-m. Annyira szeretlek! - suttogtam neki.
- Én is szeretlek, mami! - válaszolta csendesen.
Egy kicsit eltoltam magamtól, hogy jobban megbírjam nézni. Gyönyörű volt. Tiszta apja. Fekete haja már most kócosan meredezett szanaszéjjel, szemei nagyok voltak és barnák, csak úgy, mint a bőre. Teste majdnem olyan meleg, mint Jake-é. Jake... Soha nem láthatja majd őt. Soha nem érintheti meg.
- Mami, miért sírsz? - kérdezte, és rájöttem, hogy már most mennyire okos.
Mintha hat éves lenne. És a méretei is ezt igazolják, bár méretileg csak kábé egy három éves szintjén van.
- Semmiért, kicsim. Csak... annyira szeretlek... - suttogtam, és újra magamhoz öleltem.
Hirtelen lépteket hallottam meg. Azonnal magam mögé toltam Jeremy-t, és készen álltam a támadásra. Már épp támadtam volna, mikor valaki a nevemen szólított.
- Nessie, várj! - azonnal felismertem Jake hangját, és feléje pillantottam.
Ott állt előttem, teljes valójában, és bár mellkasát hosszú hegek tarkították, csak úgy, mint a vállát, ő volt az. Jake élt, és itt volt.
- Jake! - kiáltottam, és rohantam, hogy megölelhessem.
Szorosan magához húzott, száját a számra tapasztotta, és vadul megcsókolt. Ebben a csókban minden benne volt, amit az idő alatt, amíg külön voltunk egymástól, éreztünk.
- Te... te élsz... - suttogtam sírva.
- Igen, élek! - simított végig az arcomon, és lassan elmosolyodott.
- Papa, te is meglátogattál engem? - szólalt meg hátam mögött Jeremy.
Jake szinte szóhoz sem jutott. Döbbenten kapkodta a tekintetét rólam Jeremy-re.
- Ő... ő az én... - dadogta.
- Igen. Ő a fiad.