Az eső kíméletlenül esett, ami mostanában ritka volt itt. Már egy hónapja hogy visszajöttünk,  hetven,  nekem iszonyúan hosszú, kegyetlen év után. Minden egyes másodper örökkévalóságnak tűnt. Nélküle… Az életem nélkül éltem. Egy hónapja voltunk Forksban, és mintha az időjárás is megváltozott volna. Ez az első alkalom hogy esik az eső egy hónapja. Én nem tudtam örülni a napnak. Az én Napom már leáldozott, és soha többé nem kel már fel. Magamat átkozom, mert kisétáltam az életéből, hagytam hogy elszaladjon mellettem majd’ egy évszázad. És nem jöttem vissza, hagytam szenvedni. A tizennyolcadik születésnapja óta nem öleltem,  csókoltam meg. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, ha akkor nem döntök olyan elhamarkodottan, ha több eszem lett volna. Most is a karjaimban tudhatnám Őt. Örökké. Ő is szenvedett, én pedig idióta módon azt hittem elfelejt. Hogy hihettem hogy így jobb lesz? Buta bárány, túl kellett volna lépnie. 

Ökölbe szorítottam a kezem, és a homlokomhoz vertem. Mióta itt voltunk nem volt erőm eljönni hozzá. Elindultam befelé. Kutattam életem szerelme után, majd mikor rátaláltam az életet jelentő névre közelebb mentem. A sírkő szürke volt, a neve belevésve, ami kegyetlenül emlékeztet rá: Meghalt.  
 

Bella Swan

(1987-2075) 
 

Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal, 
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal. 
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata: 
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka. 
 

Az újamat végig húztam a kőbe vésett néven. Az agyamba villant minden egyes emlék, minden együtt töltött pillanat. Kegyetlenül hasította fel az emlékezetemet, és ugyanígy tértem vissza a valóságba. A fájdalmas valóságba. 

Felordítottam, és térdre rogytam kedvesem sírja előtt.

• Miért? – kérdeztem könnyek nélkül zokogva.

Becsuktam a szemem, és magam elé képzeltem gyönyörű arcát. Íves ajkai mosolyra húzódva, ami a szeméig is elért. Őszintén mosolygott. Mikor még boldog volt. Hirtelen egy új kép villant az agyamba. Bella arca, ijedt, fájdalmas, és  végtelenül szomorú. Így láttam utoljára. Ezt tettem vele, és sosem bocsátottam meg magamnak. Egy örökkévalóság sem lenne elég erre.  

Egy hangot hallottam, a világ leggyönörűbb hangját. A szavai símogattak.

• Szeretlek, kérlek ne gyötörd magad.

Megfordultam, de senkit nem láttam. Az elmém játszik velem.

• Én is szeretlek Bella. Nem sokára együtt leszünk. Már hiszem,  hogy van lelkem. Neked köszönhetem a lelkemet, visszaadtad nekem. – suttogtam örök szerelmem sírjához fordulva.

Felálltam. Még egyszer megérintettem a sírkövet. Mikor a temető kapuin kívül voltam elkezdtem rohanni. Emberi szemnek láthatatlanul suhantam a ködös erdőn á. Három nap kínzó, őrjítő futás után lassítottam csak le, mikor megláttam a fölém magasodó Volterra falait. Egyenesen a fő érre mentem. Pontosan délben, mikor a nap a legmegfelelőbb szögből sütött le rám, kiléptem az óra toronyhoz. Becsukott szemmel, és halvány mosollyal indultam a végzetem felé. Két perc múlva már semmit nem éreztem. Mikor kinyitottam a szemem vakító fényt, és a világot jelentő arcot pillantottam meg. Hosszú, barna haja a vállára omlott, szemeiben a boldogság fénye csillant. Karjait hívogatóan tárta szét, én pedig szó nélkül rohantam a boldogság felé.