A    Volturinak ítélve

1. rész

Közeledett a tavaszi bál napja.

Ez egyvalamit jelentett. Csakúgy, mint előttem oly sokan, én is kilépek a nagybetűs ÉLETBE, és a kelendő kisasszonyok sorát fogom népesíteni.

Az apámnak és az anyámnak ezt jelentette a bál.

Nekem viszont azt, hogy mostantól el egyetlen szó nélkül kell eltűrnöm mindenféle férfi ( legyen az akár annyi idős mint én, vagy nálam jóval öregebb ) közeledését.  Most már nem mondhatom, hogy még fiatal vagyok az ilyesmihez, nem képelhetem fel őket, pedig legszívesebben azt tenném.

Most is itt állok, egy csodaszép orgonalila ruhában, a kezeimen hófehér bársonykesztyűk, vörösesbarnás hajam, laza kontyban tekeredik a nyakamhoz, és olyan boldogtalan vagyok.

Pedig  örülhetnék is. Nem?

De mégsem teszem, mert egy nálam negyven évvel idősebb férfi, már  legalább fél órája engem méreget a szoba sarkából, és miközben nagyban szivarozik, egy – egy szippantás közepette rám kacsint, és a tenyerét dörzsöli, mintha máris az övé lennék.

Eddig úgy tudtam, hogy szabad akaratú emberi lény vagyok aki azt csinál amit akar. Mekkorát tévedtem.

Óriási sóhajtottam, és szépen – lassan kivonultam a teremből. Már majdnem kiértem a szabad levegőre, amikor valaki a nevemet kiáltotta:

- Didyme!

Megsemmisülten álltam meg, és egy csodálatos, de  hamis mosolyt erőltettem az arcomra, majd megfordultam.

Ekkor beleütköztem egy fiatalemberbe.

A lélegzetem is elállt olyan jóképű volt. Elegáns öltönyt viselt, és a kezében keménykalapot szorongatott. A szemei a legtisztább égszínkék színében pompáztak, szőke, enyhén göndör fürtjei pedig lomhán omlottak a vállaira.

- Igen? – kérdeztem, és a mosolyom azon nyomban őszintévé változott.

- Ezt elhagyta kisasszony! – mondta mosolyogva, és felém nyújtotta a szintén lila színű, hatalmas lepkét mintázó csatomat, ami tele volt rakva drágakövekkel.

- Hálásan köszönöm. – mondtam, majd magamhoz szorítottam a csatot, amit még szeretett nagymamámtól örököltem, és közben gyorsan elvörösödtem.

- Elnézését kérem, de ez a tárgy mindennél fontosabb a számomra.

- Ugyan nem kell szabadkoznia. – legyintett  elegánsan a fiú – Teljesen megértem. Még szerencse, hogy én találtam meg, és nem valamelyik becstelen dzsentri.  – szólt halkan, majd arrafelé nézett ahol még mindig az az idős, perverz öregúr álldogált  és  most tette a szépet egy hozzám hasonló fiatal lánynak.

Elnevettem magam, és közelebb hajoltam a férfihoz.

- Köszönöm. – mondtam, majd szenvedélyesen a szemeibe néztem, és közben pukedliztem.

- Részemről a szerencse és az öröm.  – válaszolt a fiú, és meghajolt, majd kezet csókolt. 

– Victor Holms.  – tette még hozzá.

- Alexandra Didyme Cole.  – mondtam a teljes nevemet, majd hozzátettem.  – Az előbb a második nevemen szólított.

- Igen. Talán baj? – kérdezte Victor.

- Ugyan, nem. Csak nem sokan tudják, hogy én sokkal jobban szeretem a Didymét, mint az Alexandrát.

- Talán meglepte, hogy én tudtam? – kérdezte, és  megeresztett felém egy önelégült mosolyt.

- Bevallom igen. – biccentettem, de azért örültem.

- Mielőtt kegyed után jöttem volna, bátorkodtam érdeklődni a barátaitól. Remélem nem haragszik?  - kérdezte kissé aggodalmasan.

- Ez igazán kedves. – szóltam, és legjobb barátnőm, Scarlett felé pillantottam.

Ő is annyi idős volt, mint én, de már két éve férjhez ment.

Most éppen egyedül álldogált a szoba végében, az ablaknál, és a férjét figyelte aki a tőle nem messze lévő asztalnál pókerezett. Amikor találkozott a tekintetünk rámosolyogtam, és ő rögtön viszonozta azt.

- Szóval mit gondol? – szakított ki a gondolatmenetemből Victor, és szégyenkezve bevallottam neki, hogy az előbb nem figyeltem rá, így nem hallottam, hogy mit is mondott.

- Azt kérdeztem, hogy lenne – e kedve velem tartani a kertbe?

- Ó.  –  mondtam, majd vártam pár másodpercet. Anyám mindig arra tanított, hogy a férfiakat nem árt egy kicsit megvárakoztatni mielőtt konkrétan igent mondanánk nekik. Legyen szó bármiről is.

- Végülis kifelé készültem.

- Akkor?  - kérdezte, és a kezét nyújtotta.

- Rendben. Nem bánom. – szóltam és belekaroltam.

Együtt elvonultunk az ajtóhoz, majd Victor kinyitotta előttem azt, és követett kifelé a friss, tavaszi levegőre.

Már este volt.

A Nap régen lement, és helyette csillagok ezrei tündököltek az égbolton, mégsem  lehetett szó nélkül hagyni a Toszkán táj szépségét.

A hegyek körülvettek minket, mint megannyi bástya. A rajtuk lévő szőlőtőkék korai bimbóikat bontották. Tőlünk jobbra megannyi, apró szentjánosbogárként világítottak a város fényei. Balra pedig elvadult, vadregényes völgyek, és kanyargó folyók keresztezték egymás útjait.

- Csodálatos. – mondtam, és a kezemben lévő legyezővel elmutattam valahová a távolba.

- Akárcsak ön.  – bókolt Victor, és levette a kabátját, majd a hátamra terítette.

Hálás pillantást vetettem felé, és amikor a meleg kezei a bőrömhöz értek, jóleső bizsergés futott végig a testemen. Még sosem éreztem ilyet, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehet a szerelem, amiről Scarlett már annyiszor mesélt nekem.

Ő a szerencsésebb lányok köré tartozott. Az apja kikérte a véleményét mielőtt férjhez adta volna. Így történhetett, hogy Scar, Oliver  felesége lehetett, akivel már kisgyermekkoruk óta gyengéd érzelmeket tápláltak egymás iránt. Persze az sem volt hátrány, hogy Oliver az egyik legelőkelőbb volterrai család sarjai közé tartozott.

- Szóval ön nem volterrai. De akkor honnan jött? – kérdeztem, és Victor felé fordultam.

A fiú elégedetten nézett rám, és elmosolyodott.

- Látom kegyed igen jó megfigyelő.

- Nem kellett, hozzá nagy tehetség, hogy kitaláljam ön nem idevalósi. Sosem láttam még egyik bálon vagy estélyen sem, pedig nekem elhiheti feltűnt volna.

Victor még nagyobb mosolyt eresztett felém, és mesélni kezdett.

- Angliából jöttem. A nagybátyám, aki öt éve telepedett le itt, egy hete elhunyt, méghozzá elég rejtélyes körülmények között. Én voltam az egyetlen rokona, így most minden vagyona és ingósága rám szállt.

- Részvétem. – szóltam, és lehajtottam a fejem.

Victor követte a példámat és egyperces néma csenddel adóztunk halott rokonának. Majd megkérdeztem:

 - Mit ért ,,rejtélyes körülmény között” ?

A fiú sóhajtott egy nagyot, tanácstalanul megvakarta a fejét, majd így szólt:

- Nem szeretném megijeszteni.

- Kérem. Attól ijedek meg, hogy így reagált. Mondja csak el. Attól talán ön is megkönnyebbül egy kicsit.  – bátorítóan néztem rá, és végül beadta a derekát.

- Éppen a szomszéd városban volt látogatóban. Hazafelé jövet eltűnt. Aztán…  - abbahagyta és tétován nézett rám.

- Folytassa! – parancsoltam rá.

- Jó – jó.  – szólt feltartott kezekkel, majd így szólt:

- A teste nemrég került elő. A nyakán és a kezén harapások voltak.

Borzadva sóhajtottam fel, és éreztem, amint kiráz a hideg.

- Én megmondtam, hogy erről jobb lenne ha nem tudna. Már bánom, hogy elmeséltem!

- Az én hibám,  hiszen jómagam erőszakoskodtam. Ön szerint mi lett a nagybátyjával?

- Fogalmam sincs! De egy biztos! Meggyilkolták!

- Te jó ég! – szóltam újra, és a fejemet csóváltam. Aztán eszembe jutott valami, és tétován néztem Victor meggyötört arcába.

- Hallott már a vámpírokról?

A fiú tátott szájjal meredt rám, majd bólintott.

- Kegyed úgy gondolja, hogy vérszívó lények végeztek volna szegény Antonio bácsival?

- Tudom butaság.   – hadartam, és rögtön lesütöttem a szemeimet – Én csak …

- Igen?

- Semmi. Felejtse el!  - jelentettem ki, és elindultam befelé, vissza a terembe.

- Didyme,  kérem! – szólt Victor, és gyengéden megfogott, majd maga felé fordított. 

– Folytassa.

- Tudja csak az jutott az eszembe, hogy mi itt Volterrában minden évben megünnepeljük Szent Marcus napját. Halotta már a történetét?

- Nem. – rázta a fejét a férfi.

- Akkor elmesélem. Szent Marcus volt az a személy aki egykoron kiűzte a vámpírokat a városunkból.  Az élete árán is. Azt hiszem végül mártírhalált halt valahol Kelet – Európában. Előtte nálunk is voltak ilyen esetek. A nagymamám is ilyen körülmények között hunyt el.  – szóltam, és megeresztettem a tétova könnycseppet.

Victor megfontoltan átölelt, és így szólt:

- Nagyon sajnálom.

- Régi történet. – próbáltam könnyíteni a dolgot – Persze nekem még azóta is fáj. Kislány voltam amikor meghalt szegény. Ha nem haragszik erről nem szeretnék beszélni!

-  Hogyne. Megértem. – bólintott, majd újra átölelt és én viszonoztam az ölelését.

Kezeink végül egybefonódtak és ajkaink vad, szenvedélyes csókban forrtak össze.

Egyre szorosabban öleltük egymást.

Ekkor aztán zajt hallottunk. A hátunk mögül jött.

Gyorsan szétrebbentünk, és kipirulva fordultunk az olívafák felé.

- Jóestét! – köszönt egy magas, hosszú, sötéthajú férfi.

- Jóestét. – mondtuk mindketten egyszerre, és nagyon szégyenkeztünk, hogy így rajtakaptak minket.

- Talán nem veszik tolakodásnak, ha megjegyzem, hogy ilyen késői órában igen  kockázatos idekint álldogálni egy ilyen szép, fiatal párnak.

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Victor, emelt hangon, és az oldalához kapott ahol a kardja fityegett.

A titokzatos férfi most hátrált egy lépést és jóízűen felkacagott.

- Ezt úgy értettem, hogy kísérje be a hölgyet a biztonságos házba! Nehogy baja essék véletlenül!  - szólt parancsolóan.

Victor megfeszült mellettem és kirántotta a kardját. Megfogta a kezemet és berántott maga mögé.

- Ne féljen Didyme! Megvédem! – mondta, és hősiesen kihúzta magát.

- Kérem uram! – szólítottam meg az idegent, aki ekkor már a közelünkben volt, és vörösen izzó szemekkel, dühösen meredt ránk.  – Kérem! Távozzon! Ez az apám birtoka!

- Csak az ön kedvéért! – mondta végül, majd lassan újra  hátrálni kezdett, és eltűnt a sötétségben.

Victor megkönnyebbülten tette el a kardját, és igyekezett befelé tuszkolni a lakásba. 

Mielőtt becsukta volna az ajtót, tekintetem megakadt az elsuhanó férfin, akit immár két, hatalmas, szintén vörös tekintetű, szürkeköpenyes férfi kísért.