2. rész

Az ajtók döngve csapódtak fel előttem, mintha csak az akaratommal irányítottam volna őket. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem az én érdemem, csupán Félix és Dimitrij siettek előre, hogy tiszteletüket kifejezve kinyissák nekem a palotánk felé vezető ajtókat. Amikor a nagyteremhez értem kiabálás ütötte meg a fülemet.

- Mi az? – kérdeztem otrombán, és Félix aggódó arcába néztem.

- Semmi.   – válaszolta az kitérően, de én láttam rajta, hogy mennyire retteg.

- Szerintem nem kell féltened a drágalátós Heidit!  - mondtam unottan – Aro úgysem végezne vele. Túlságosan is fontos szerepet tölt be a családban, mintsem, hogy megölné!

Félix egy óriásit sóhajtott, és megkönnyebbülten nézett Dimitrij felé.

- Persze ez még nem azt jelenti, hogy szemet fogunk hunyni a hiba felett amit elkövetett!  - tettem hozzá, és kaján mosoly suhant át az arcomon. – Hajjaj! Úgy hallom, hogy a kis Jane máris akcióba lendült!

Félix most már nem tudta tovább türtőztetni magát, és berohant a terembe.

- Elnézést! – szabadkozott helyette is Dimitrij.

- Gyerünk! Igyekezz befelé! – szóltam rá, és ő azonnal bólintott.

Kinyitotta előttem az ajtót és előreengedett.

A terem közepén Heidi fetrengett. Kiabált és a fejét fogta.

- Könyörgöm! Neee!  - sikoltotta, és a kezét Aro testvérem felé emelte – Kegyelmezz nekem, Mester!

Jane elégedett képpel álldogált Heidi előtt, és szemeit a barnahajú lány szemeibe fúrta.

Caius testvérem a trónszékében ült és tapsikolt.

- Elég Jane! Elég! – mondta Aro, majd a kezeit a kislány vállára tette.

Jane csalódottan bár, de abbahagyta Heidi kínzását, és visszaállt Alec mellé.

Félix odasietett Heidihez és felsegítette.

- Jól vagy? – kérdezte suttogva, de a teremben mindenki hallotta.

- Igen. – nyögte a lány, majd eltolta magától a fiút, és amennyire csak tudta kihúzta magát.  – Eredj innen Félix! Ne hozz még ennél is kínosabb helyzetbe a Mester előtt!

Jane hangosan felvihogott.

- Óh Heidi! Annyira sajnálom!  - mondta mosolyogva – Lehet, hogy végleg kiestél a Mester kegyiből? Azt nem élném túl!  - szólt, és megint nevetett.

A lány nem szólt semmit. Lehajtott fővel várta Aro ítéletét.

- Megbocsátok! De ez volt az első és egyben utolsó alkalom! Megértetted?

- Persze. Köszönöm. – mondta a lány, és lehajolt Aróhoz, majd megcsókolta a kezeit.  – Többet nem fog előfordulni. Ígérem.

- Reméljük is!  - dörrent rá Jane – Habár igazán könnyű volt elbánni azzal a vén öreggel!

- Elég! – szólalt meg Aro, és olyat tett amit még soha .  Félbeszakította Jane monológját!

            Szinte éreztem, amint megfagyott a levegő a teremben. Magam is meglepődtem, hogy fivérem életében először ellentmondott kis kedvencének. Mindannyian jól tudtuk, hogy Aro imádta Jane-t. Lányaként szerette. Ám most mégis haragosan nézett rá.

- Sajnálom, Mester! – szabadkozott a lány.

- Te is jól tudod, hogy Heidi nagyot hibázott. A saját törvényeinket szegtük meg! Ha ez a fülébe jut a világon élő többi vámpírnak vajon hogyan reagálnának rá? Lázadással! – válaszolta meg a saját kérdését Aro – Még az is lehet, hogy megpróbálnának letaszítani minket a trónról!

- Azt nem engedhetjük! – szólt közbe Caius – Még csak az kellene, hogy újra Stefan és Vladimir törjön uralomra!   - méltatlankodott a testvérem.

Én persze teljesen egyetértettem vele.

Éppen ezért én habozás nélkül végeztem volna Heidivel. De Aro nem. Ő túl gyenge volt az ilyesfajta döntésekhez.

Megvetően horkantottam.       

- Többet nem engedheted meg magadnak, hogy egy volterrait hozz  a színünk elé!  - kiáltotta Caius.

- Esküszöm, hogy nem tudtam, hogy itt él. A szomszédos városból jött. Onnan csaltam el ide, akárcsak a többi embert! – védekezett Heidi, de szavai süket fülekre találtak.

- Ez nem mentség!  - szóltam most én, és minden szem rám szegeződött.  – Ha már voltál olyan szerencsés, hogy megmenekültél ne feleselj itt és mentegetőzz, hanem lódulj a szemünk elől!

Heidi bólintott, és kirohant a teremből.

Félix követte. Még sokáig hallottuk, ahogy vitatkoztak.

- Hagyj békén! – kiáltotta a lány.

- De …

- Tűnj innen!  - szólt rá újra és újra arra az ütődött Félixre.

Jane fejcsóválva kisietett utánuk, és mindkettőjüket jól leteremtette.

Alec még a teremben állt és engem bámult.

- Kifelé! – parancsoltam rá, és ő is kisietett, el Jane után.

- Marcus! – sóhajtott barátságosan Aro, és kinyújtotta felém a kezeit.  – Jó téged újra látni kedves fivérem.

- Akárcsak titeket! – mondtam, és egyenként biccentettem a két testvérem és a feleségeik felé.

- Szerencsével jártál? – kérdezte Sulpicia, Aro hitvese.

- Félig meddig. – válaszoltam kurtán, és leültem a saját székembe.

Hallottam amint a Athenodora és Sulpicia pletykálni kezdtek.

Idegesítő nőszemélyek voltak. Nem is értettem, hogy Aro és Caius  miért pont őket választották feleséginek.

- Magunkra hagynátok minket? – kérdeztem végül, és bosszankodva néztem rájuk.

- Természetesen. – mondták mindketten, majd ők is kivonultak a nagyteremből.

- Mesélj! – szólt Caius, és megveregette a vállamat.

- A nő akit hitvesemnek választottam mást szeret! – mondtam, és próbáltam leplezni  a hangomból áradó csalódottságot.

- Ez bizony elég sajnálatos! – csóválta a fejét Aro – Egy másik vámpírt! Oh de kár!

Nyeltem egy nagyot, és kimondtam azt, amit a legjobban szégyelltem:

- Egy embert!

A két fivérem tátott szájjal meredt rám, és hitetlenkedve rázták a fejüket.

- Ez most komoly? – kérdezte Caius.

- A lehető legkomolyabb. Felmértem az érzéseit. Éreztem a felizzó szerelmet.

- Micsoda tény! – szólt Aro, és megérintette a kezemet.

Így láthatta az összes gondolatomat, és magát a lányt is.

- Szóval az öreg Cole leányát szemelted ki magadnak?! – kérdezte, majd végül elvigyorodott.

- Ezen meg mi olyan vicces?  - mondtam végül.

- Eggyet se félj Marcus! Daniel Cole az adósom.

- Tényleg? – kérdeztem reménykedve.

- Bizony.  – bólintott Aro – Azt hiszem itt az ideje, hogy meglátogassuk egy régi cimboránkat!