3. rész

Mikor másnap reggel felébredtem reménykedtem benne, hogy a tegnapi éjszakám egy részét csak álmodtam. Tisztában voltam vele, hogy melyiket.

- Az a vörös szemű férfi! – gondoltam és ijedten a takarómba markoltam.

Ekkor kopogtattak az ajtómon.

Megugrottam, majd amikor kicsit elrendeztem magam csak ennyit mondtam:

- Szabad!

Először a szobalány jött be. Kezében a reggelimet tartó tálcát hozta. Finom illatok csapták meg az orromat.

Miután letette az íróasztalomra így szólt:

- Jó étvágyat kisasszony!

- Köszönöm Jennie.  – mondtam mosolyogva.

- Az édesapja szeretne beszélni önnel. Bejöhet? – kérdezte titokzatoskodva.

- Persze. – szóltam szárazon, és máris nem esett olyan jól az étel.

Jennie kihátrált a szobából, majd utána máris bejött az apám.

Neki is vörösesbarna haja volt, és a sötét szemszínemet is tőle örököltem.

Elmaradhatatlan pipája most is a szájában volt.

- Jó reggel kincsem! – mondta, majd odajött hozzám, és csókot nyomott a homlokomra.

- Jó reggelt, apám! – szóltam, és megpróbáltam eldönteni, hogy mit is akarhat ilyen korán.

- Nem kertelek! Victor Holms tegnap este megkérte a kezedet!  - szólt, és elkomorodott.

- Tessék?  - kérdeztem, és azon kaptam magam, hogy felugrottam az ágyból, és nem törődve az etikettel apám nyakába ugrottam.

- No lassan a testel Alexandra!  - szólt rám szigorúan, majd  eltolt magától.

- Didyme.  – javítottam ki gépiesen.

Apám csak morgott egyet, majd folytatta:

- Honnan veszed, hogy áldásomat adtam a frigyre?  - kérdezte, és az arcomról rögtön lehervadt a mosoly.

- Talál nem! Jaj apám! Kérlek! Ugye nem tetted ezt velem?

- Ennyire szereted?

- Nagyon. – leheltem, és közben elpirultam.

- Fel nem foghatom, miként szerethettél bele egyetlen nap alatt?!  - mondta inkább magának, semmint nekem, és a bajuszát pödörgette.

- Apám ezt te nem érheted! Victor olyan kedves, figyelmes és intelligens. Becsületes is. Tegnap visszaadta a nagyi elveszett csatját. – próbáltam bizonygatni a fiú előnyeit.

- Elvesztetted Didyme nagyanyád milliókat érő ékszercsatját?! – mennydörögte apám.

- Igen, de Victor visszaadta. Nézd. – mutattam neki az asztalon heverő értékes ajándékot.

- Hála az égnek. Talán már csak az az egyetlen vagyonunk!  - szólt, és a kezét a szívére tette – A jövőben jobban is vigyázhatnál rá!

- Bocsánat! – szabadkoztam.

- Végülis vagyonos férfi ez a Victor, és azt is hallottam, hogy párbajozni is készen lett volna érted!

Ekkor hasított belém a szörnyű tudat!

- Nem álmodtam! A titokzatos férfi mégiscsak itt volt az este!  

- … szóval úgy döntöttem, hogy ő lesz a férjed! – jelentette be végül apám.

Ez a mondat minden mást kiűzött a fejemből, és én boldog sivításban törtem ki.

- Elég! Egy úrihölgy nem egy viselkedik! Fegyelmezd magad!

- Értettem! – szóltam, majd  intettem a szobába siető Jennie-nek.  – Kérlek, keresd elő a legszebb ruhámat! Látogatóba megyek!

- Azonnal kisasszony! – bólintott a lány, és szinte fejest ugrott a ruhásszekrényembe.

- Hova mész? – kérdezte apa.

- Scarletthez! Tőlem kell megtudnia a nagy hírt!

- Légy óvatos! Még nem tudom, hogy ki tört be tegnap a birtokra! – intett az apám, és hirtelen olyan képet vágott, mintha mégiscsak tudna, esetleg sejtené, hogy ki is lehetett az illetéktelen behatoló.

- Majd igyekszem!  - válaszoltam, és közben belebújtam a ruhámba.

Jennie pont jókor húzta elém a paravánt.

Miután elkészültem fogtam a napernyőmet és nekivágtam Volterra macskaköves utcáinak.

Néha – néha találkoztam egy  ismerőssel. Nekik jól nevelten köszöntem, és biccentettem, de végül meguntam a folytonos kérdezősködőket és úgy döntöttem egy mellékutcán közelítem meg Scarlett és Oliver házát.

Éppen egy csatornanyílást kerültem ki, amikor suhogó hangokra lettem figyelmes.

Megfordultam, és döbbenten vettem szemügyre az ellőttem álló furcsa társaságot.

Egy pompás ruhába öltözött, középkorú férfi, és egy nagyon fiatal, legfeljebb tizenhárom éves, fiús arcú, leányzó termett elő szinte a semmiből.

- Didyme Cole!  Megnőttél! – szólt a férfi, és körülményesen meghajolt előttem.

Azonnal feltűnt, hogy mint a legtöbb úriember nem jött közelebb hogy kezet csókoljon. Inkább csak állt az árnyékban és engem nézett.

A lány undorodva fordult felém.

- Elnézést! Ismerem netán?

- Nem hiszem. Apád régi barátja vagyok. Aro.

- Tényleg nem rémlik. – mondtam tűnődve, és kíváncsian néztem a mellette álló lányra.

- Ő itt Jane. – mutatott rá.

Jane kurtán biccentett, és hátrált egy lépést az árnyékba.

- Hallottuk ám, hogy férjhez mész. Gratulálok!  - mondta Aro.

- Köszönöm. – szóltam tétován, és megeresztettem egy mosolyt – Sajnálom, de most mennem kell.

- Persze. Add át üdvözletemet az édesapádnak!

- Feltétlen! Viszlát! – köszöntem el, és a kelleténél kicsit gyorsabb tempóra váltottam.

Magam sem tudtam, hogy miért. Valahogy így éreztem biztonságosnak.

Már jócskán elhaladtam amikor visszafordultam, hogy távolról is megnézzem magamnak a két, fura látogatót.

Nem voltak sehol.

- Hogyan tűnhettek el ilyen gyorsan ebből a hosszú utcából? – kérdeztem magamtól,  és zihálni kezdtem.

Végül elértem Scarlették házához, és megkönnyebbültem, amikor legjobb barátnőm nyitott ajtót.

- Szia! – köszöntem.

- Szia Didyme! Mi járatban?

- Férjhez megyek! – jelentettem be büszkén, és Scarlett azonnal örvendezni kezdett.

Beinvitált a lakásukba, majd egy délelőtti tea mellett kifaggatott mindenről. Én persze boldogan meséltem neki, hogy mennyire szeretem Victort és, hogy már alig várom, hogy a felesége lehessek.

- Annyira jó látni, hogy ilyen jól alakult a sorsod! – mondta végül Scar, amikor már kifelé kísért a házból.

- Nekem mondod? Ennél jobb dolog sosem történhetett volna velem.

- Akkor már a tavaszi bálon sem kell megjelenned?

Ezen elgondolkodtam. Végül megráztam a vállam, és így szóltam:

- Fogalmam sincs. De nem is érdekel. Ha kell arra is elmegyek, de már ott lesz mellettem Victor, mint kísérő. Egyszóval nem számít.

- Igaz. – helyeselt Scarlett, és megveregette a hátamat.

Miután elbúcsúztunk, elindultam hazafelé. Ám mielőtt eljöttem volna valamit megkellett kérdeznem, mert furdalt a kíváncsiság.

- Te Scar?

- Igen?

- Új család költözött az utcába?

- Tudtommal nem. Miért?

- Csak mert találkoztam egy különleges férfival, meg a lányával. Mármint, gondolom, hogy a lánya volt. A férfi azt mondta, hogy ismeri  az apámat.

- Érdekes. – tűnődött el a lány – De mondom. Ide már legalább egy éve senki sem költözött.

- Értem. Azért köszönöm. Majd megérdeklődöm apámnál. Szia.

- Szia. – köszönt el a barátnőm, és már be is csukta a kaput.

A megmagyarázhatatlan pánik újra eluralkodott rajtam, és úgy döntöttem, hogy még véletlenül sem megyek arra amerről jöttem.  

Már jócskán elmúlt dél amikor végre valahára hazaértem. A fél várost meg kellett kerülnöm, ha nem akartam a csatornafedél felé menni.

- Te meg hol voltál? – kérdezte az anyám, miközben felállt az ebédlőasztaltól.

- Sajnálom. Elbeszélgettem az időt.

- Gyere és egyél! Délután még ruhát kell választanunk neked a tavaszi bálra.

- Muszáj elmennem? – kérdeztem miközben levettem a kalapomat és a kesztyűimet.

- Ne problémázz ezen annyit! Victor fog elkísérni! Örülj neki, hogy nem ott választunk majd neked férjet!

- Jó. – szóltam csüggedten, és leültem enni.

Ekkor patadobogásra lettem figyelmes. 

Kinéztem az ablakon.

Apám érkezett meg a szokásos délutáni lovaglásából. Miután bevitte a lovat az istállóba, bejött, és mindkettőnket köszöntött.

- Jól érezted magadat Scarlettnél?

- Igen.  – válaszoltam két falat között.

- Akkor jó. – mondta apám, és közben pipára gyújtott.

- Találkoztam egy régi ismerősöddel.

- Kivel? – szólt apám és kíváncsian fészkelődni kezdett.

- Azt mondta, hogy Arónak hívják. Üdvözöl!

Amikor kimondtam az idegen nevét, apám köhögni kezdett és bevörösödött, anyám pedig elejtette a kezében lévő csésze forró kávét.

- Jaj milyen ügyetlen vagyok! – mondta, majd Jennie-t szólóngatta, és zavarát próbálta leplezni.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Baj? Semmi! Mi lenne…? – mondta apám fennhangon, és figyelmeztető pillantást küldött anyám felé.

- Egyél! Addig mi beszélgetünk egy kicsit az édesanyáddal.

Bólintottam, majd folytattam az ebédet.

Anya és apa kivonultak az ebédlőből, és úgy hallottam, hogy felmentek az emeletre.

- Furcsa. – gondoltam és a kezemben lévő villára meredtem.

Remegett.