5. rész

- Daniel! Mi lesz most? Mi?  - kérdezte  ijedten Elena, és közben  verítékes  homlokát törölgette egy gyönyörűen hímzett zsebkendővel.

- Nyugodj már meg! – rivallt rá a férje, és odament a feleségéhez, majd lefogta a nő remegő kezeit.

- Nem tudok megnyugodni! Visszatértek! A lányunkért jöttek! Mégiscsak beváltották az évekkel ezelőtti fenyegetésüket! Istenem!  - szólt Elena, és kicsordultak az első könnycseppjei, majd néma, ám annál buzgóbb zokogásban tört ki.

Daniel mérgesen nézte a feleségét, majd gondolt egyet és lekevert neki egy pofont.

A nő azonnal abbahagyta a sírást, mert annyira meglepődött.

- Most az a legfontosabb, hogy hideg fejjel gondolkodjunk!

- Értem. Bocsáss meg! – tette még hozzá a nő, mintha az előbb nem öt verték volna meg.

- Alexandra semmiképpen sem tudhat az ígéretünkről! Sőt! Semmit sem tudhat meg! Mert ha igen… - Daniel elharapta a mondatot.

- Akkor már nem lesz menekvés, csakúgy mint egykoron az anyádnak! Vagy őt is megölik, vagy átváltoztatják! – Elena újra felzokogott.

- Én is tisztában vagyok vele, hogy mik a lehetőségek, és egyik sem tetszik! Az én lányomból nem lesz vámpír! Az biztos!

Elena ijedten hőkölt hátra a vámpír szó kiejtésekor, és a lábai megrogytak a félelemtől.

Ekkor a lányuk hangját hallották.

- Megebédeltem! Akkor keresünk ruhát?

- Ne lássa rajtad, hogy félsz! – intette a feleségét Daniel.

A nő csak bólintott, majd letörölte a könnyeit, mosolyt varázsolt az arcára, és kilépett a folyosóra.

- Már itt is vagyok kicsim!

***

Amikor felértem az emeletre visszafojtott vitatkozás nesze, valamint sírás zaja ütötte meg a fülemet. Nem tudtam, hogy mi ez az egész, de az eszem azt súgta, hogy jobb is ha sosem tudom meg. Pedig legszívesebben hallgatóztam volna, de végül mégsem tettem meg.

Ehelyett inkább  elkiáltottam magam:

- Megebédeltem! Akkor keresünk ruhát?

A szüleim szobájában azonnal beállt a néma csend, majd kisidő múlva anyám jött elő, és így szólt:

- Már itt is vagyok kicsim! 

Hiába próbálta leplezni, láttam rajta, hogy az imént zokogott. Ráadásul a jobb orcája teljesen kivolt pirosodva.

Apa megütötte ehhez kétség sem fért!

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan.

- Persze.  – szólt anya, és mosolygott – Menjünk el a szabóhoz és varrassunk vagy vegyünk  neked egy szép ruhát.

Én csak némán bólintottam, majd követtem anyámat a sarkon lévő szabóhoz.

Már félúton jártunk amikor feltünt, hogy Garcon, az inasunk lohol utánunk mint a pulikutya.

- Hát ő meg mit keres itt? – kérdeztem, és a középkorú, kopaszodó férfira mutattam.

- Tudod jobb az óvatosság!

- Miért? Félsz valakitől?

- Nem! – vágta rá anyám túlságosan is gyorsan – Csupán apád mondta, hogy amíg meg nem oldódik a betörő kiléte addig Garcon kísérjen el minket, legfőképpen téged.  Mindenhová!

- Oh. Értem. – csak ennyit tudtam kinyögni. 

Az események egyre furcsább fordulatot vettek, és én egyre tehetetlenebbnek éreztem magam.

- Anyám? Ki az az Aro?  - úgy véltem ő itt a kulcsfontosságú figura.

- Aro… hát senki! Mármint … ismerem. Ő … régi barát!  - anyám remegett és dadogni kezdett.

- Átlátok rajtatok! Valamit titkoltok arról a férfiról!  - mondtam végül, és lecövekeltem az út közepén.

Garcon nem figyelt oda és nekem jött.

- Elnézését kérem kisasszony! – szabadkozott.

Csak legyintettem, és kérdőn néztem anyámra.

- Válaszokat akarok! Most!

- Miről is? – próbált félrevezetni.

- Te és apa veszekedtetek! Megütött! Sírtál! Titkoltok valamit! – soroltam az érveket.

- Csak képzelődsz kislányom! Biztosan összezavart ez a hirtelen jött esküvő. 

Anya megsimogatta az arcomat.

Eltoltam a kezét, és sértődötten néztem rá.

- Most nincs itt apa! Nem kell hazudnod! Kérlek – esedezve néztem rá -, mond el az igazat!

- Nincs mit elmondanom! Fogd már fel!  - rikoltott anya, és elrohant a szabó felé – Igyekezz már! Nem érek rá egész nap!

Végül beadtam a derekamat, és követtem anyát a ruháshoz.

Másfél órát töltöttünk a boltban.

Egy smaragdzöld ruhára esett a választásom, ami szinte tökéletesen illet rám, talán csak derékban volt egy kicsit bő.

- Akkor itt fogok bevenni belőle. – mondta a nő, kezében egy csomó gombostűvel.  – Holnapra már kész is lesz! Eljönnek érte vagy kiszállítassam?

- Majd én eljövök. – ajánlottam.

- Nem! – szólt közbe anya – Garcon, az inasunk jön! – mutatott a bolt előtt ácsorgó férfira, majd kifizette a ruha árát, és már ott sem voltunk.

- Most már a házból sem tehetem ki a lábam? – méltatlankodtam.

- Egyenlőre nem!

- Micsoda? – kérdeztem felháborodva.

- Ez csak a te érdekedben van! Higgy nekem! Nem akarjuk, hogy bajod essen!

- Én értem, de akkor legalább tudjam, hogy mi az a nyomós ok amiért szobafogságot kaptam?!

- Nem mondhatom el! Sajnálom! A lényeg, hogy vasárnap a bálon bejelentjük az eljegyzésedet Victorral, majd másnap elutaztok Angliába.

- Mi? És az esküvő?

- Erre most nincs időnk! A lagzi majd Londonban lesz. Erről ennyit!

- De…

- Nem vitázom!

Anya újra előresietett, és miközben az utcákat kémlelte az ajkait harapdálta.

Ez nála egyet jelentett a halálos félelemmel. Most már én is féltem. Nagyon is.

Csak egyvalamire vágytam.

Victor oltalmazó ölelésére.