6. rész

Amikor kijöttem a szobámból  csupán csak sejtettem, hogy odafent, a városban sötétedhet.

Aro és Sulpicia még mindig odabent voltak, és a hangokból ítélve nem nagyon tervezték, hogy ma még előjönnek.

Caius és Athenodora pont akkor nyitották ki a saját lakosztályuk felé vezető ajtót.

- Te meg merre, merre? – kérdezte Caius gyanakodva.

- Csak sétálok egyet. Semmi egyéb célom sincsen! – szóltam gorombán, és a fivérem nemtörődve és kissé sértődötten megrántotta a vállát, majd rám csapta az ajtókat.

Amikor felértem a nagyterembe a szokásos kép fogadott. A testőreink zöme éppen kedvenc időtöltésüket töltötték, vagyis ültek a padlón és beszélgettek.

Voltak akik még mindig Heidi ballépéséről pletykáltak, mások meg az én helyzetemet elemezgették. Amikor meghallották, hogy valaki közeledik a hálószobák felől azonnal elcsendesültek, és merev pózba egyenesedtek.

- Örülnék neki ha a  legközelebbi esti beszélgetéshez valami más témát találnátok magatoknak és nem az én magánéletemet! – dörrentem rá Jane és Renata kettősére.

Mindketten lesütötték a szemüket, és eloldalaztak az utamból.

- Dimitrij és … - kezdtem bele, amikor Félix már oda is jött hozzám.

Aro és Caius, Félixet és Dimitrijt mindig együtt küldözgették mindenhová, így szinte már egyértelmű volt, hogy én is őket akarom magamhoz hivatni.

- De én nem vagyok sem Aro, sem Caius! – gondoltam élesen, és megájjt parancsoltam a felém igyekvő magas, széles vállú Félixnek.

- Te nem! Inkább … - tekintetemet végigjárattam a testőrségen - … inkább Alec!

Jane egy kicsit sem titkolta döbbenetét, amikor kimondtam az ikertestvére nevét.

- Elnézésedet kérem Marcus, de Alec az én testőrpárom!  - szólt közbe.

- Az lehet! Viszont ez engem egy cseppet sem érdekel! Alec és Dimitrij, készüljetek! Kimegyünk a városba!

A két fiú döbbenten nézett rám, de egyikük sem mert ellentmondani, így tétován egymásra néztek, majd eliramodtak a hatalmas ajtók felé.

- De a Mester… - folytatta Jane.

- Fogd be a szád! – kiáltottam rá – Csak kibírsz már egy éjszakát a drágalátós fivéred nélkül? Vagy nem? Ennyire érzelgőssé váltál volna, kedves Jane?

A tömeg lassan végigmorajlott. Volt aki megpróbálta elfojtani a nevetését. Mindenki tudta, hogy Jane- től távol álltak az emberi érzelmek.

- Természetesen nem! – vágta rá azonnal a lány, és újra lehajtotta a fejét.

- Gondoltam. – szóltam mosolyogva, majd én is elindultam kifelé a nagyteremből.

Mielőtt kimentem volna, visszafordultam és így szóltam:

- A testvéreimnek egy szót se! Értettétek?!

Mindenki hevesen bólogatott, majd lassan visszaültek a helyükre és megpróbáltak úgy tenni, mintha az elmúlt percekben semmi sem történt volna.

Amikor kiértem a folyosóra Dimitrij és Alec már ott vártak rám.

Testükön megfeszültek a szokásos, füstszürke utiköpenyek.

Alec a kezében tartotta az én, vérvörös színű díszes palástomat.  

- Hozz inkább egy olyat amit ti is viseltek! – rendelkeztem,  és Alec már el is tűnt, majd két másodperc múlva már hozta is Félix ruháját.

- Ma  este senkinek sem akarok feltűnni! – magyaráztam miközben magamra öltöttem a két számmal nagyobb, selymes anyagú ruhát.  – Indulhatunk! – szóltam végül, és már suhantunk is kifelé, fel az emberi világba.

A lift lassan, de biztosan felért,  és  az  ajtaja  döngve kicsapódott, jelezvén, hogy elértük az uticélunkat.

- Most merre? – kérdezte Alec.

- A Cole házhoz!

Dimitrij megfeszült mellettem és nem akart elindulni. Alec egy szót sem szólt. Ő már az utca felénél járt és én is szorosan ott voltam mögötte, amikor észrevettük, hogy Dimitrij nem jött utánunk.

- Kövess! – parancsoltam.

- Marcus! Nem tehetem! A Mester megparancsolta, hogy ha netán ilyen gondolataid támadnának akkor ne kövessem az utasításodat!

- Ostoba! Most én vagyok a mestered! Vagy jössz, vagy itt helyben végzek veled!

Alec most mellém lépett és így szólt:

- Szerintem hagyjuk hogy visszamenjen.

- Mi? – néztem rá kérdőn.

- Ismered őket! Félnek a Mester haragjától! Majd én elkísérlek. Különben sincs szükséged két testőrre. Egymagam is elbánnák bárkivel, ha netán támadás érne!  - jelentette ki büszkén a fiú.

- Igazad van!  - láttam be, majd bólintottam – Eredj vissza a kastélyba!

Dimitrij hálás pillantást vetett rám, és már ott sem volt.

- Gyáva. – morogtam és elindultam Didyméék háza felé.

Alec követett és nem hátrált meg. Úgy tűnt, hogy, ő vagy nem kapott parancsot Arótól, vagy nem félt tőle.

Akárhogy is volt, bátornak tartottam, hogy velem tartott, és hálás is voltam neki.

Éjfél körül értünk oda a külvárosban lévő, emeletes családi házhoz.

 Tudtam, hogy Didyme szobája pontosan a kertre néz.

- Szóval itt lakik a lány akit szeretsz? – kérdezte Alec.

- Igen. Nézd!  – mutattam felfelé – Ott van a szobája. Azthiszem még fent van. Ég nála a lámpa.

Izgatottan elindultam a fák között, és egyetlen ugrással már fent is voltam egy idősebb olívafán.

- Én is menjek? – suttogta Alec.

- Persze. Nyugodtan. – mondtam, és a kezemet a számra tettem jelezvén, hogy ügyeljen a csendre.

Alec, egy nagymacskát megszégyenítő gyorsasággal landolt a mellettem lévő ágon, majd  elégedetten huppant le.

- Ő az? – kérdezte, és az erkélyre mutatott.

Didyme éppen akkor lépett ki a szobából. A haját fésülte, és közben ólatin nyelvű altatót dúdolgatott.

- Igen. Hát nem csodálatos? – kérdeztem, és azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom.

- Valóban nagyon szép.  – bókolt Alec, majd  sóhajtott egy nagyot mellettem.

- Mi a baj? – kérdeztem, mert érzetem, hogy a fiú sajnálatot kezd táplálni a lány iránt.

- Semmi. – tagadta Alec, és zavartan elnézett valahová a fejem fölé.

- Szeretném ha őszinte lennél! – parancsoltam rá.

- De én csak egy testőr vagyok! Az a dolgom, hogy mindenben egyetértsek veled és a fivéreiddel!

- Alec! Ezt te is tudod, hogy nem igaz! Most sem lennél itt ha egyetértenél velünk!

A fiú végül megadta magát, és így szólt:

- Jó. Akkor megmondjam, hogy mi a véleményem?

- Az jó lenne. – mutattam rá a dologra.

- Persze ez csak az én véleményem. – tette hozzá, és azt gondoltam, hogy biztosan csak

Jane- t akarja megvédeni.

- Szereted Didymét? Igaz?

- Persze. Tiszta szívemből.  – vágtam rá rögtön.

- Ha igazán szereted akkor nem akarhatod neki a mi sorsunkat!

- Ezt nem értem?

- Dehogynem! Pontosan tudod, hogy mire gondoltam! A vámpírlétre! Erre a kilátástalan örökkévalóságra! Az életünkre. – mondta végül keserűen.

- Én azt hittem, hogy te és Jane elégedettek vagytok, hogy Aro, akkor sok – sok évvel ezelőtt megmentett titeket a máglyahaláltól!  - szóltam kurtán, és egyre idegesebb lettem.

- Jane elégedett is. Sőt. Talán azt is kijelenthetem, hogy boldog. De én… - elharapta a mondatot.

- Te inkább odavesztél volna olyan fiatalon?

- Arra sosem gondoltál, hogy így volt megírva a sorsunk?! Hogy gyerekként halljunk meg?

- Nem értelek! – szóltam végül, és dühösen odacsaptam az egyik faágra, ami reccsent egy nagyot és letört.

Odanéztem az erkélyre.

Didyme ijedten hőkölt hátra a hangos ricsajtól, és gyorsan bement a szobájába, majd bereteszelte az erkélyre nyíló ajtót és az összes ablakot.

Most még távolabbinak és elérhetetlenebbnek éreztem, mint eddig bármikor.

Miért? Mert magamban beláttam, hogy Alecnek igaza van.

De ezt semmiképpen sem akartam bevallani neki.

- Szóval úgy véled, hogy önző dolog lenne elvennem az emberi életét?

- Igen. – válaszolta Alec egyszerűen.

- Az a véleményem, hogy köszönetet mondhatnál Arónak, hogy még életben vagy! Őrültségeket beszélsz. Hiszen az öröklét áll előtted. Bármit megtehetsz és elérhetsz amit csak akarsz!

- Tényleg? Hiszen sosem mutatkozhatok az emberek között! Veszélyes vagyok rájuk! A vérüket akarom, semmi mást! Ez neked lehetőség egy új életre?!

- Most már elég! Tudd, hogy hol a helyed! – szóltam a fiúra aki meglepetésemre nem mondott ellent, nem szólt semmit, csak bólintott és könnyedén landolt a földön.

Követtem.

Amikor elindultunk visszafelé rájöttem, hogy Alec egy kivételes vámpír. Nem csak azért, mert  rendelkezett valamilyen képességgel, hiszen mindegyik volturisnak volt ilyen  vagy olyan kivételes ereje.

Alec azért volt különleges, mert hiába szenvedett ettől az élettől, képes volt beletörődni. Képes volt arra, hogy mindenre csak belegyezően bólintson, és túllépjen rajta, vagy legalább megpróbáljon úgy tenni, mintha beletörődött volna.

Most már teljes bizonyossággal tudtam, hogy ő így védte Jane-t.

Elhitette vele, hogy szereti a Volturit, szeret vámpír lenni, pedig  igazából gyűlölte ezt az életet.