7. rész

A hét többi része hamar elrepült, így egy kicsit sem lepődtem meg amikor arra eszméltem, hogy vasárnap reggel van.

Este elfelejtettem behúzni az egyik ablakon a függönyömet, így a Nap most besütött a szobámba és megvilágította az egész helységet.

Hirtelen értékelni kezdtem azokat a dolgokat is amiket eddigi életem során hanyagoltam.

Az ágyam most valahogy sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint eddig bármikor és, a kék színű falak, amiket mindig is utáltam, mert a sötétségre, az éjszakára emlékeztetettek, most hívogatónak és kedvesnek tűntek.  

Ezek mind azért voltak, mert tudtam, hogy holnap már az esős és mindig borongós Angliában fogok felébredni, egy idegen helyen, idegen emberek között.

- De legalább Victor ott lesz velem! – emlékeztettem magamat, és boldogan elmosolyodtam.

Az utóbbi napokban elbúcsúztam azoktól az emberektől akikhez a leginkább kötődtem.

Scarlett nehezen vette tudomásul, hogy titkos dolgok miatt nem ő lehet majd a koszorúslányom az esküvőn.

Sokáig faggatott, hogy mi is az a bizonyos ok, de őszintén be kellett neki vallanom hogy még én sem tudom.

Anyám és apám ezekben a napokban még a szokottnál is jobban felügyeltek rám. Főleg azután, hogy közöltem velük: Az egyik este láttam két ijesztő alakot a kerti olívafákon.

Még a házban dolgozó emberektől is könnyes búcsút vettem.

Jennie és Garcon nagyon szomorúak voltak, hogy mostantól már nem leszek itt velük.

Mindannyian tudtuk, hogy miért.

Ebben a házban csak én voltam az egyetlen aki emberségesen bánt velük, és egyenlő feleknek tekintettem őket, nem pedig szolgáknak.

- Kész vagy? – kérdezte anya, aki szokásához híven kopogás nélkül jött be a szobámba.

- Még ez is hiányozni fog! –  - mondtam és sóhajtottam.

Anya megrovóan nézett rám  és a megjegyzésemet inkább elengedte a füle mellett. Utolsó, együtt töltött esténkün talán belátta, hogy nincs értelme veszekednie.

- Amúgy meg elkészültem, igen. – tettem hozzá és belenéztem a tükörbe.

A délelőtt és a délután megint hamar elröppent. Már este fél nyolc volt, és én ott álltam az ember nagyságú tükröm előtt a csodaszép, pontosan rám szabott báli ruhámban.

Stólát tekertem a nyakam köré, és csak úgy megszokásból megigazítottam a gyöngyfülbevalómat.

- Nagyon szép vagy! Büszke vagyok rád. – mondta anya és megtörölt egy könnycseppet a szeme sarkában.

- Köszönöm szépen. – válaszoltam gépiesen és kissé meghajoltam.

- Akkor menjünk!

Bólintottam és mindketten kihátráltunk a szobából.

Az odakészített és becsomagolt utazóládám láttán nekem is elszorult a szívem.

- Victor! – csak ennyit mondogattam mindig.

Amikor leértünk a földszintre óriási nyüzsgés fogadott.

Apa kitett magáért.

 Amellett, hogy elvállalta, hogy nálunk rendezzék meg a hagyományos tavaszi bált, a változatosság kedvéért fél Volterrát meghívta. Olyanokat is akiket nem is ismertem, sőt még azt is megkockáztattam volna, hogy ő maga sem.

A lépcsőnél egy csoport elsőbálozó lány sorakozott. Látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. A legtöbbjükön pompás ruha díszelgett, és lábujjhegyre állva kukucskáltak, hogy megérkezett –e már időközben a  saját kísérőjük.

Én is megnéztem, hogy hol van Victor.

Szerelmem a lehető legközelebb állt hozzám. Sötétkék öltönyben feszített, és roppant elégedett képet vágott.

Amikor találkozott a tekintetünk elmosolyodott és rám kacsintott.

Gyorsan integettem neki és közben elpirultam.

- Egyenként fogjuk bemondani a neveteket. Ti megvárjátok a kísérőtöket, meghajoltok, majd együtt elvegyültök a tömegben! – utasított mindenkit egy ősz hajú, hórihorgas orrú nő.

- Érettétek? – kérdezte feszülten, mintha az élete múlott volna a bál tökéletességén.

Mindannyian bólintottunk.

- Akkor kezdjük! – szólt, majd tapsolt eggyet, és a szalonban felállt zenekar halkan játszani kezdett.

- Giselle Monroe.  – mondta az első nevet, és egy alacsony, szőke hajú lány már ki is vált a tömegből.

A párjával tökéletesen csináltak mindent.

Ámultam a kecsességükön.

- Lorelei Hillis.  – szólított most mást a bált lebonyolító szervező.

És ez így ment legalább egy órán keresztül.

Mire elértünk az előttem álló lányhoz már jócskán megfogyatkoztunk.

Ekkor vettem észre, hogy az erkélyajtó nyitva van.

Ez önmagában még nem is lett volna különös. Az viszont már sokkal megdöbbentőbb volt, hogy csak nekem tűnt fel az a kisebb tömeg akik folyamatosan elő – előjöttek az erkélyről.

- De hiszen ez magasföldszint. – gondoltam ijedten, és most már egyre több helyen láttam a szürke köpönyeges alakokat.

Aztán egyszer csak megláttam azt a férfit akivel még a hét elején találkoztam. Aki azt állította magáról, hogy apa régi barátja.

Ő vörös palástban volt, csakúgy mint a két oldalán lépkedő, másik két férfi.

Az egyik. Amelyiknek hosszú, derékig érő hollófeketehaja volt állandóan engem nézett.

Zavaromban lesütöttem a szemeimet, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy csak is őt kell néznem.

Valamiféle láthatatlan mágnesesség alakult ki kettőnk között, és én hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok.

- Alexandra Didyme Cole! – harsogta az idős nő a nevemet.

A lábaim nem engedelmeskedtek. A szemem káprázott. A fejemet forgattam, de akárhová néztem mindenütt csak azt a titokzatos harmadik férfit láttam.

A tekintete megbabonázott. Egyszerre volt ijesztő és csábító is.

A gyomrom remegni kezdett, de azt már régen elfelejtettem, hogy a félelemtől, vagy a szerelemtől.

- Alexandra Didyme Cole! – hallottam újra a nevemet, és most beúszott elém Victor aggodalmas arca.

- Jól vagy? – kérdezte, és megfogta a kezemet, majd átkarolta a derekamat.  – Gyere! Mi jövünk! – súgta a fülembe, és én kezdtem visszatérni.

Victor is láthatta, hogy jobban vagyok, mert egy puszit nyomott a nyakamra.

Ekkor észrevettem, hogy a tekintetemet fogvatartó férfi szemei vörösen felizzottak és vicsorogni kezdett. Tűhegyes fogai rögtön szemétszúrtak.

- Victor… - Victor! – leheltem elgyengülten.

- Mi az kicsim? – kérdezte miközben engem navigált.

- Vámpírok! – suttogtam elhalóan.

- Mi? Nem értelek! – szólt türelmetlenül.

Közben megálltunk, mert a lábaim megint nem úgy mozogtak, ahogy azt szerettem volna.

- Vámpírok!  - ismételtem.

- Didyme! Nem értem mit mondasz! – szólt rám, és most maga felé fordított majd  rákényszeríttet, hogy a szemeibe nézzek.

- Vámpírok! – kiáltottam hangosan, szinte üvöltve, és a teremben elszabadult a pokol.