Bella ágyán fekve néztem a békés arcát. Néha-néha mosolygott, és sóhajtozott, és volt mikor a nevemet motyogta. Szerettem volna belelátni a gondolataiba, hogy együtt élvezhessem vele az álmait. Ehelyett becsuktam a szemem, és újra levetítettem magam előtt azt a fantasztikus estét. Minden mozdulatot egy külső  szemlélő szemszögéből láttam. Minden egyes érintést, minden sóhajt.

Hajnali öt felé járhatott az idő, amikor Bella egy nagy nyögés kíséretében felült, és rémülten körülpillantott.

• Minden rendben? – kérdeztem halkan
• Persze, csak nem láttalak – motyogta megkönnyebbülten, majd a fejét a mellkasomra hajtotta. Elkezdtem dúdolni az altatóját, és percek múlva már újra csak az egyenletes szuszogását hallottam. 

Reggel később kelt, mint általában. Körülbelül délben újra felült, és körülnézett, hogy hol vagyok.

• Itt vagyok – suttogta – Charlie már elment dolgozni, előtte be is nézett a szobádba  -kuncogtam
• Reménytelen egy apám van – mondta Bella, és ő is kuncogott
• Éhes vagy?  - kérdeztem hirtelen. Bella a hasára tette a kezét, majd mosolyogva válaszolt
• Igen
• Akkor gyere – mondtam és felkaptam, majd leszáguldottam vele a konyhába. Miután megevett egy tál műzlit jóllakottan hátradőlt a széken.
• Ne mond, hogy ennyivel jól laktál!
• Nem mondtam. Csak finom volt, és rég ettem műzlit – nevetett – és műzliszeletet – nézett a pultra, majd egy pillanatra az arckifejezése megváltozott, de gyorsan rendezte a vonásait
• Egy újabb emlék? – kérdeztem. Tudtam, hogy azt hiszi, nem vettem észre
• Igen – felelte kurtán. Nem firtattam, láttam, hogy nem akar róla beszélni. Félénken rám nézett, majd a konyhapult felé indult, hogy kivegye a szekrényből a már említett műzliszeletet.

Miután megette felém fordult, és hozzám bújt.

• Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem
• Hmm – megnyalta az alsó ajkát – mit is csináltunk tegnap? – kérdezte tanakodva.
• Nem emlékszem tisztán, felfrissítenéd az emlékezetemet? – kérdeztem a legbársonyosabb hangomon
• Szívesen - mondta, majd felugrott a vállamra támaszkodva, én elkaptam a lábait, ő pedig a derekam köré fonta.
• Dereng már? – kérdezte.
• Nem, még semmi – sajnálkozó hangom kuncogásra késztette, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.
• És most? – kérdezte és kezével már az ingem felső gombjával kezdett játszani, közben az állam vonalát csókolta
• Halványan kezdek emlékezni – mondtam, és nem bírtam tovább. Most eszembe sem jutott rejtegetni a vámpír erőmet. Egy kézzel elkaptam Bellát, és felszáguldottam a szobájába. Óvatosan, újra mintha csak egy törékeny porcelán babát fognék az ágyra tettem Bellát, és csókolni kezdtem.

Nem tudtam, hogy hol, még is oda figyeltem. Elvesztettem az eszem, még is ösztönösen óvtam Bellát minden mozdulatomról. 

Miután”végeztünk „ Bella zuhanyozni ment, én pedig a szobájában vártam rá.

• Ez az eper illatú sampon – sóhajtottam mélyet szippantva Bella frissen mosott hajából, amikor kijött a fürdőből, és az ölembe bújt.
• De ez jobb – mondtam, majd megcsókoltam a nyakát.
• Tényleg – jutott eszébe valami – Téged nem csábít a vérem? – kérdezte, és a homloka ráncokba szaladt
• Nem – jelentettem ki büszkén.
• Le vagyok maradva. Mióta?
• Miután eljöttünk Volterrából. Vagyis, hogy már ott nem éreztem csábítónak.
• Miért?
• Nem tudom, de van egy elméletem. – mondtam csendesen.
• És meg is osztod velem? – kérdezte, a hangja egy fokkal hangosabb volt az enyémnél.
• Mikor Rose felhívott,– a torkomat fojtogató érzés ellenére próbáltam tovább beszélni – azzal, hogy te… - a hangom itt elcsuklott, de nagy erőfeszítések árán folytattam – hogy te meghaltál, – hadartam gyorsan – akkor valami megváltozott. Megtapasztaltam milyen egy olyan világban élni, amelyben te halott vagy. Ha ez csak tévhit volt is, de felül tudtam kerekedni az ösztöneimen. Talán, igazán csak akkor döbbentem rá, hogy mennyivel többet jelentettem neked, mint hittem volna. És hogy mennyivel többet jelentesz nekem, mint azt mindketten el tudnánk képzelni. Akkor itt – tettem a szívem helyére a kezem – valami megerősödött. Még erősebb lett, mint volt, és ezért nem leszek képes nélküled élni soha. Mert ahhoz hogy éljek, szükségem van rád. Örökké… - az utolsó szót Bella fülébe suttogtam.
• Ez. Húú – az arcán valamilyen furcsa keverékét láttam az örömnek, a bűntudatnak, és a végtelen szomorúságnak.
• Ne sajnáld, kedvesem – simítottam végig az arcán.
• Én nem tudtam, hogy fájdalmat okozok neked. Csak hallani akartam a hangod, és…Azt hittem nem érdekel, mi van velem – hajtotta le a fejét. Ujjammal az álla alá nyúltam, kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen.
• Itt vagyok – suttogtam, mire Bella könnyes arccal nézet rám
• Tudom, és szeretlek. örökké akarlak érezni, a kezedet a derekamon, vagy a kezemben. Soha többé nem engedhetsz el. Megígéred? – kérdezte és egy könnycsepp gördült le az arcán. Lecsókoltam onnan, majd a szemébe néztem, és tiszta őszinteséggel válaszoltam.
• Megígérem, örökké. – mondtam, mire Bella a vállamra hajtotta a fejét
• Örökké – motyogta a vállüregembe.