Tudják, mi jellemzi Forks-ot? Unalom, egyhangúság, eső… a három fő jellemző.

A gimnázium újságírójaként nem sok szaftos témát tudok kitalálni, de amúgy sem vagyok az a típus. A nyílt megaláztatás nem az én asztalom.

A magyartanár egyik nap beszámolt egy új család érkezéséről. Gondoltam, végre itt az alkalom, és kicsit felpörgethetem a lapot.

Jól emlékszem még a napra. Szeptember 18-a volt, és kint álltam az ebédlő előtt, várva az új jövevényeket. Gondoltam kedvesen körbevezetem őket, és megkérdezem őket, hogy benne lennének-e egy cikkben. A besorjázó kocsik közül egy volt ismeretlen. Szürke volt, és jóval modernebb, mint a többségé. Vettem egy nagy levegőt, és hirtelen elfogott a vágy, hogy elfussak. Bárcsak Jessica, a barátnőm itt lenne!

A kérésem meghallgattatott. Hirtelen mellettem termett.

- Angela, hát itt vagy! Kire vársz? – kérdezte kíváncsian.

- Az új családra, de kérlek, maradj itt! Ideges vagyok! – könyörögtem, mire elmosolyodott.

- Oké, maradok, nyugodj meg! Írni is akarsz róluk?

Megvontam a vállamat.

- Ha megengedik, igen. – sóhajtottam egyet.

- Akkor várunk. Remélem, nem akarnak már az első nap elkésni, kínos lenne. – kuncogott Jessica.

Erőltetetten vele nevettem, majd mindkettőnknek egyszerre akadt el a hangja.

Öten közeledtek felénk, apró mosollyal az arcukon. Apró, de szívdöglesztő mosollyal. Jessica felnyögött mellettem, én megmoccanni sem bírtam.

Gyönyörűek voltak. Mindannyian. Az egyik lánynak gyönyörű, szőke haja, és a legszebb modellt megszégyenítő alakja volt, pont úgy, ahogy a másiknak. Rajtuk kívül még három fiú volt, de a szószedet az agyamban kevés volt, hogy le tudjam írni őket pontosan. Ilyen emberek nem is léteznek, pont hogy még itt! Hahó, Forks-ban vagyunk! Az agyam vadul kiabált, és ész érveket próbált felhozni, miszerint nem csak képzelem a helyzetet. Megálltak előttünk, és kiváncsian néztek ránk.

- Ti vagytok a fogadóbizottság? – kérdezte a fekete hajú lány, miközben egy átható pillantást küldött a mellette álló fiúra, aki – és csak akkor vettem észre – a lány derekát fogta.

A döbbenettől mozdulni sem tudtam. Ők járnak!

Hirtelen, mintha ettől a gondolattól felerősödtem volna, megeredt a nyelvem. A tudatom megnyugodott, nem igazán tudtam mire vélni a helyzetet.

- Sziasztok, én Angela Weber vagyok, ő a barátnőm Jessica Stanley.

Biccentettek, majd várták a folytatást.

- Ha-ha gondoljátok, körbevezetünk az iskolában, meg ilyesmi… ha bármi kérdésetek van, csak nyugodtan, mi-mii tudunk segíteni… - Ó, Angela fejezd már be! – és, és mindegy… csak ennyit akartam… akartunk, sziasztok!

Megragadtam Jessica kezét, és megfordultunk.

Istenem, ez szörnyű volt! Még életemben nem dadogtam ennyire!

- Hé, Angela! – kiáltott valamelyikük utánam.

Lassan visszafordultam.

Az egyik, bronzvörös-barnás hajú fiú volt.

- Hallottuk, hogy te vagy az iskolalap írója, és reméljük, hogy nem baj, de nem szeretnénk, ha írnál rólunk. Ugye nincs harag? – kérdezte részvéttel a hangjában.

Megráztam a fejemet.

- Dehogyis, nincs…!

Komoran bólintott.

Hirtelen Jessica fészkelődni kezdett mellettem, és zavartan köhécselni kezdett.

- Csak-csak a neveteket megtudhatnánk? – kérdezte paradicsomszínűre vörösödve.

- Hát persze. Ő Rosalie Hale – mutatott a szőke hajú lányra – Ő Alice Cullen – a fekete hajú szépség – Ők meg Emmett Cullen, Jasper Hale, jómagam meg Edward Cullen! – muatott be mindenkit. Emmett csupa izom volt, és nagyot nyeltem, amikor a karja Rosalie derekán landolt. Egy családban egymással járnak? Jessica megkérdezte helyettem is.

- Ti-ti jártok?

Mindannyian elmosolyodtak, én meg le akartam torkollni Jessicát. Kérem, magánügy is létezik!

- Északi szokás! – nyögött fel Emmett, majd elmentek.

Jessicával ledermedten bámultunk utánnuk. Ez túl sok volt egy napra.

- O-oké, erre nem tudok mit feleni – suttogta Jess.

- Én sem. De mindegy. Nincs cikk. – alapjába véve ez fájt a legjobban. Pedig fogadjunk, hogy az olvasottság egy kicsit megugrott volna… de ha ők így akarják…

Hirtelen megszólalt a csengő, mire befutottunk. Biológián szerencsére egymás mellett ültünk Jessicával, így míg páros munka volt mindent kitárgyalhattunk.

- Én megpróbálom! – jelentette ki határozottan.

- Mit is? – kérdeztem, miközben a mikroszkópban figyeltem az anyag változását.

- Nem láttad? Edward szabad!

Kerek szemekkel felnéztem rá.

- Jess, kérlek! Szerintem hagyd őket!

- Miért! Hidd el, nemsokára összejövünk. Vagy szerinted nem vagyok olyan szép, mint Rosalie? – kérdezte játszva a sértődöttséget. Mindketten tudtuk a választ. Persze, hogy nem…

- Mindegy, megpróbálom, bízz bennem. Menni fog. – mosolygott rám győztesen, majd maga elé húzta a mikroszkópot.

Fejcsóválva néztem rá, majd legalább magamban „megírtam” azt a cikket a Cullenékről.

A gondolataim minden pillanatban elkalandoztak, nem volt egy díjnyertes nap. Jessica másról sem tudott fecsegni, mint hogy megszerzi Edward-ot, és nem bírta belátni, hogy ennek nincs sok esélye. Az ebédlőben úgy ültek le egy asztalhoz, mintha az övéjük lenne, és szerintem az egész iskolában le lett szögezve, hogy oda csak ők ülhetnek. Az iskola hónapokig Cullen lázban égett, titkon minden ember őket leste a szeme sarkából.

De aztán megszoktuk őket – már ha lehet ilyen gyönyörű embereket megszokni.

Okosak voltak, gazdagok, tökéletesek.

A Forksi életet ők sem forgatták fel teljesen.

De azt nem is lehet.