A pláza parkolójában kiszálltunk az autóinkból és mindannyian Alice köré gyűltünk, mintha ő lenne a hadvezér, mi pedig az engedelmes katonák, a pláza padig egy ellenséges erődítmény. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra, amit szinte rögtön le is hervasztott a tábornokasszony.

- Most irány a ruhabolt! Jasper, Emmett és Rosalie: ti kezditek az alkalmi ruhákkal, mi addig veszünk pár hétköznapi ruhát is. Aztán cserélünk.

Elindultunk a bejárat felé. Természetesen Alice és Jasper mentek elől, mögöttük Rosalie és Emmett, hátul pedig mi meneteltünk. Mintha a halálba mennénk, de valamicskét az enyhített ezen az érzésen, hogy Edward kézen fogott. Nagyon jól esett, de attól még rettegtem az elkövetkezendő óráktól.

- Van is okod rá.  – szólt hátra nevetve Jasper.

- Kösz, hogy biztatsz.

A mozgólépcsőnél elváltak az útjaink. Alice beterelt minket egy boltba, ahol legalább kétszáz ruhát képes volt felpróbáltatni velünk. A pláne a dologban az volt, hogy a felpróbált ruhákból csak húsz darabot vettünk meg. De azt az első pillanattól fogva képtelen voltam felfogni, hogy miért próbáltatja fel velünk azokat az átkozott ruhákat, ha úgyis tudja, hogy melyik hogyan áll. Kezdem azt hinni, hogy Alice szadista hajlamú. Pihenő nélkül kellett cserélnünk boltot Rose-ékkal. Ott is rengeteg ruhát fel kellett próbálnunk, amíg Alice azt nem mondta, hogy „Ez az! Megtaláltuk a tökéletes ruhát!”

- Alice, ugye befejeztük már? – nyafogtunk, amikor már egy padon ültünk mindannyian.

- Dehogy, butusok! Most jön még csak a kedvenc részünk, igaz Rose? A kiegészítők! Na nyomás és ne halljak nyafogást!

A fiúkkal fájdalmas nyögést hallattunk. Este tíz órakor értünk haza. Edwarddal gyorsan kipakoltuk a ruhákat a csomagtartóból és valósággal menekültünk Alice elől a menedéket nyújtó szobámba. A szerzeményeinket behajítottuk a szobaméretű gardróbomba, aztán ledőltünk a hatalmas ágyamra.

- Azt hiszem, mindjárt kipurcanok. Tudod mit? Ölj meg most, és akkor nem kell több ilyenben részt vennem.

- Hogy képzeled? És akkor itt maradnék egyedül, hogy elviseljem ezt a borzalmat.

- Hallottam ám! – kiáltott fel sértődötten Alice.

- Alice, tudod, hogy szeretünk,- ha te nem is tudod, akkor is Jasper tudja- de ez nekünk már sok (k).

„Nem is tudom, hogy miért nem szeretik a vásárlást. Pedig nagyon jó dolog. Azok a csini rucik…”

Edwarddal nevetésben törtünk ki. Másnap délelőtt mindannyian elmentünk egy közös vadászatra. Miután jól laktunk visszafutottunk a házba. Éppen leültem volna a fiúkhoz, amikor Alice és Rosalie elkaptak és felhurcoltak Alice óriási fürdőszobájába. Alkonyodott, amikor végre kimehettem onnan. Azért el kell, ismernem, hogy jó munkát végeztek rajtam a lányok. De az már korántsem tetszett, hogy a mélykék estélyimhez illő magas sarkút is fel kellett vennem. Ha még ember lettem volna, szinte biztos, hogy kitörtem volna a nyakam. Ebbe belegondolni se mertem, amíg lesétáltunk a lépcsőn a nappaliban várakozó fiúkhoz. Amikor megláttak minket az arcukra kiült a büszkeség és a szeretet. Alice, amint leért a lépcsőről kézen fogta Jaspert és kihúzta a garázsba. Rosalie és Emmett csak egy szenvedélyes csók és egy bók után csatlakozott hozzájuk. Edwarddal egy darabig csak néztük egymást.

- Ennek a ruhának a színe valóban jól áll neked. Gyönyörű  vagy! – suttogta és megcsókolt.

A csók után mi is csatlakoztunk a többiekhez. A suliba érve mindenki a párjával vonult be a tornaterembe. Edward egyből a táncparkett felé vezetett. A hideg futkosott a hátamon a táncoló párokat látva.

- Edward! – a hangom átcsapott a hisztérikus árnyalatba.

- Ne cirkuszolj Bella! Nem lesz semmi baj. Ez csak tánc nem holmi gyilkos dolog.

Legyőzötten bólintottam. A táncparkettre érve egyből forogni kezdtünk Rose és Em mellett. Megdöbbenve észleltem, hogy magamtól is tudok táncolni, ez némi képp javított a hangulatomon.

- Nem is olyan rossz.

- Na ugye? Én megmondtam. – gonosz mosoly kíséretében forogtunk tovább.

Nem tudom, meddig forogtunk csak arra lettem figyelmes, hogy Emmett lekér Edwardtól.

- Látom és hallom, hogy egymásra találtatok. – suttogta, úgy hogy csak én halljam. Elővigyázatosságból a prímszámokat sorolta magában, bár nem tudom, hogy miért. Talán attól félt, hogy ha Edward meghalja a gondolatait, akkor leharapja a fejét?

- Mondhatjuk így is. – válaszoltam én is suttogva.

Némán forogtunk tovább. Mind a ketten elmélyedtünk a gondolatainkban.

- Most Jazz jön. – jelentette be ellent, mondást nem tűrve. Átadta Jaspernek a kezem és már ment is Alice-hez.

Vele is némán forogtunk, de a csönd nem volt kínos, sőt! Megnyugtató  volt, amit minden bizonnyal neki köszönhetek.

„Vajon táncolna velem az új lány? Olyan szép. Tánc után talán valami több is lehetne. Először járnék vele, aztán majd meglátjuk.” – egy ismeretlen férfihangot hallottam a fejemben.

Biztos voltam benne, hogy Edward figyelmét sem kerülte el ez az apró  gondolat, mert hangosan felmordult.

- Jasper…  - szólaltam meg kétségbe esetten.

- Menjünk. Lenyugtatom, aztán táncoljatok tovább, mintha mi sem történt volna. Nyugi! Nem fogja bántani, ha rajtam múlik. – jelentette ki szilárdan.

Együtt indultunk el Edward és Rosalie felé, de én a táncoló  párok miatt kicsit lemaradtam Jasper mögött. Már majdnem odaértünk, de akkor a semmiből elém lépett egy pattanásos arcú, szőke hajú fiú.

- Szia! Te Isabella Swan vagy, én pedig Mike Newton. Táncolnál velem? – a hangja alapján egyből rájöttem, hogy az ő gondolatait hallottam.

- Mike, ne haragudj, de most oda kell mennem…

- Csak egy táncot, kérlek!

Fellökni nem akartam, mert akkor nem csak neki okoztam volna sérülést, hanem a többi ártatlanul táncolónak is. Ezért megpróbáltam kikerülni, de az sem jött össze, mert mindig elém került. Így magyarázkodásba kezdtem:

- De…

Még a mondatot sem fejeztem be, de az ő karjai már a derekamon voltak és forogni kezdett velem. Ezzel önmagában nem lenne semmi, de semmi bajom, mert rájöttem, hogy így előbb szabadulnék tőle, de a hormonoktól túlfűtött fantáziájába is képes volt bele vonni. Azt hittem, hogy ott nyomban eltöröm a kezeit, de meghallottam Em hangját.

- Ki akar fogadni? Szerintem Bella két másodperc alatt tíz helyen eltöri Mike csontjait. Látjátok, hogy milyen arcot vág Bella? A végén még  őt kell lefognunk nem, pedig a mi újdonsült Rómeónkat. – hangos nevetésben tört ki, amikor fejben lejátszotta, „a mi lenne, ha Bella eltörné Mike csontjait” című fantáziáját.

Éreztem, hogy lassacskán elveszítem az önuralmam, és tényleg eltöröm ennek a fiúnak a csontjait. Ez ellen sürgősen tennem kellett valamit.

„Edward, légy szíves, segíts!”

A kérésemre egyből elindult. Mike mögé lépett és barátságosnak tűnő  hangon kezdett el beszélni.

- Mike, azt hiszem Bella egyértelműen nemet mondott neked. Jobb lenne, ha elengednéd, és békén hagynád őt.

Mike nyugalmat erőltetett magára és elengedett. Oldalazva visszasétált a haverjaihoz, akik árgus szemekkel követték nyomon az eseményeket. Mi pedig újra táncolni kezdtünk. Az este további részében is táncoltunk vagy csókolóztunk, de egy pillanatig se engedtük el egymást. Tizenegy óra körül elbúcsúztunk a többiekről és elindultunk haza. Alig vártam már, hogy otthon legyünk. Lehet, hogy vámpír vagyok, de ez azért még nekem is sok (k). Most Edward szobájába mentünk. Csak ültünk a kanapén és egymás kezét fogva és csendbe burkolóztunk. De ez a csend sem volt kínos, mert élveztük egymás közelségét, amíg Alice be nem rontott, nyomában Jasperrel.

- Sziasztok! Tudom, hogy mit akartok mondani, de azt most hangoljátok! Holnap idejönnek Tanyáék. Csak egy max két napig maradnak. Még nem döntötték el.

- Alice! Talán ideje lenne mennünk. Bocs a zavarásért srácok.

Jasper elkezdte kihúzni Alice-t a szobából, aki harc nélkül nem akarta feladni, ezért össze-visszarúgkapált, de Jazz erősebb volt nála. Amint kimentek érdeklődve fordultam ismét vissza Edwardhoz.

- Kik azok a Tanyáék?

- Fogalmazzunk úgy, hogy ők az unokatestvéreink. Denaliban laknak, a klántagok pedig: Carmen és Elezar- ők egy párt alkotnak- Irina, Kate és Tanya a családfő.

- Mesélj nekem Tanyáról! Ő is olyan, mint Carlisle?

- Mit mesélhetnék róla? Egy átlagos vámpírnő, mint a többi fajtánk béli. – éreztem a hangján, hogy ideges lett Tanya említésére és tudtam, hogy valamit el akar előlem titkolni.

- Edward, mondd el az igazat! Légyszi!

- De hát ez az igazság!

- Jól van.

Felkeltem mellőle és kisétáltam a szobából. Éreztem, hogy a tekintetével követ. Lementem a nappaliba, mert tudtam, hogy ott találom Emmettet, akitől válaszokat kaphatok.

- Szia, Emmett! Eljönnél velem sétálni?

Furcsán nézett rám, de azért felpattant a kanapéról.

- Persze.

Egymás mellett futottunk az erdőbe, amikor már elég messze voltunk a háztól belekezdtem a mondandómba: