Igen? - veszem fel a telefont.
- Oli? Szia, Alice vagyok! - kitágul a szemem a meglepettségtől.
- Szia! Öhh...honnan tudod a telefonszámom? - Megpróbálok nem bunkó hangot megütni.
- Az apám az anyukád munkatársa. Tőle kértem el. Remélem nem baj. - hangja szégyenlős lett.
- Nem, dehogy is. Csak meglepett, ennyi az egész. Szóval minek köszönhetem a hívásod?
- Hát...- hangja elcsendesült. - Bocsánatot szeretnék kérni a bátyám viselkedése miatt. Egyszerűen elment az esze. Biztos, hogy nem szándékosan ment neked. Holnap majd ő is.. - törtek ki belőle a
szavak. Kénytelen voltam leállítani. Amúgy is, minek ő hív fel és kér bocsánatot amiatt amit nem is ő tett?
- Állj le Alice! Nem kell bocsánatot kérned. Főleg nem neked. - hangosan kifújtam a levegőt. - És nem haragszom Edwardra sem. Nem kedvel engem ennyi
az egész. Most már azért legalább vigyázni fogok vele és elkerülöm így, hogy megtudtam milyen azokkal az emberekkel akik nem szimpatikusak neki. -
nevetek, de ebben a nevetésben semmi vicces nincs. Keserűség annál inkább. Fáj beismernem magamnak, hogy mennyire utál ez a különleges fiú aki még csak
nem is ismer.
- Edward nem olyan aki egy nap után elítéli az embereket. Hidd el nincs veled semmi baja. Csak fura mostanában. -  És nem kell elkerülnöd, nem fog még egyszer
ilyesmi előfordulni még véletlenül sem. - dörmögi.
- Oké. - jobb ha nem mondok semmi többet talán akkor majd hamarabb befejeződik ez a beszélgetés.
- Akkor minden rendben ugye? - kérdezi.
- Teljesen.
- Akkor holnap velünk ülsz ebédnél? - hangja vidámabb lett.
- Nem is tudom...- húzom el a számat. Ha arra gondolok, hogy Alice, Edward, Bella és én egy asztalnál ülünk rosszul leszek.
- Ne már. Légyszíves.
- Majd meglátjuk. - inkább nem mondok igent, de nemet se.
- Remek. Akkor holnap. Szia! - Még el se köszönök mire lerakja.
A beszélgetésünk után 100 lejátszottam a fejemben Edward arcát amikor vigyorogva nézi amint csöpög a ruhámról az innivaló, amikor elfordítja a fejét miközben én
Bellával beszélgetek csak, hogy rám se kelljen nézni.
Bár tudnám miért bánt a közömbössége ennyire.

- Milyen napod volt? Vannak már barátaid? - kérdezi anya, én pedig levetődöm a kanapéra.
- Jó. Vannak. - nem akartam részletezni tovább a napom. Inkább rá tereltltem a szót.
- És neked? Vannak helyes dokik? - kinyújtom a nyelvem és rákacsintok mire ő hangosan felnevet.
- Persze. Tudod csak azért mentem be a korházba, hogy felmérjem milyenek a munkatársaim. És hát megelégedtem azzal amit láttam így holnap is visszamegyek.
- Tök jó. - a távolba nézek. Nem tudok másra gondolni bármennyire szeretnék is, csak a suliban történtekre.
- Mi a baj? - hátrasímítja a hajam, arca aggódó.
- Semmi. - látom rajta, hogy nem hiszi el. - Komolyan. Csak hiányzik Keri meg a többiek. - vállat vonok. Talán nem a teljes igazságot mondom de ez is igaz.
- Sajnálom, hogy ott kellett hagynod a barátaid, kicsim.
- Semmi baj. Csak most még nehezebb de könnyebb lesz. - rá mosolygok, hogy lássa én vagyok a legkevesebb baj ami miatt aggódni kelljen.
- Biztosan. - homlokon puszil.

Beteszem a lábam a suliba és az ajkamba harapok. Remélem, hogy aki látta a tegnap történteket már nem is emlékszik rá. Elég ciki, hogy már az első nap
így leégetem magam. Jobban mondva leégetnek.
Óvatosan lépkedem, mert a csizmám sáros és nem nagyon akarok vágni egy hasast a csúszós csempén.
- Szia! - hátrafordulok megnézem ki köszön.
- Helló! - mosolygok a fiúra akinek...elfelejtettem a nevét pedig Alicen kívül egyedül ő mutatkozott be. Zavaromban elmosolyodom.
- Timo. - világosít fel.
- Ohh, igen. Timo. Bocsi csak tegnap nem volt jó napom plusz amúgy is hamar elfelejtek dolgokat. - szemem előtt intek egyet mutatva, hogy nem vagyok valami épelméjű.
Hangosan felnevet.
- Értem. Szóval megyünk együtt az órára? - kérdezi. A szeme tele van reménységgel. Ismerem ezt a nézést. Nem vagyok nagyképű de Phoenixben sok fiú
így nézett rám.
- Persze. - nem hajtom el amíg meg nem ismerem. Inkább barátkozom. Nem olyan vagyok mint...mint egyesek akik elítélik az embert miközben még egy
szót sem váltottak egymással, és leégetik az egész suli előtt. Már megint. Bármin gondolkodom mindig ide, hozzá lyukadok ki.
- Biológián aki mellettem ül megbetegedett és ma nem jön iskolába. Ha gondolod odaülhetsz hozzám. - félrenézek. Mit mondjak, hogy ne sértődjön meg amiért
nem akarok oda ülni? Nem hagyatkozhatom olyasmi ürügyre, hogy nem akarom megbántani a padtársam amiért otthagyom, hisz egyedül ülök.
- Öhh...Nem is tudom. Jobban szeretek egyedül ülni, de majd meglátom. - bólint. Nem erre a válaszra várt az látszik az arcán.
- Mi volt tegnap az ebédlőben Cullen-nel? Elég durva volt amikor arcon öntötted. - vigyorog rám. A francba akkor ő látta és nem felejtette el. Hányan beszélhetnek
még a tegnapról?
- Semmi. Én csak...- de nem tudom befejezni a mondatot mert.
- Helló. - mert Edward előbukkan mellőlem és köszön.
- Szia. - próbálok közömbös lenni. Az igazat meg valva nehéz. Nagy erőfeszítés, hogy ne kezdjek levegőért kapkodni amikor a szembe néz és megszólal.
- Beszélhetnénk? - Timora nézek aki szemét kettőnk közt váltogatja. Amikor látja, hogy miért nézem bemegy a terembe.
- Persze. - tér vissza a tekintetem hozzá.
- Sajnálom, hogy tegnap neked mentem. Nem volt szándékos. - Mintha akivel tegnap találkoztam volna nem is ő lenne. A szeme gyengéd, és bűnbánó. Mit
mondhatnék egy ilyen arcnak mint ennek ha nem ezt?:
- Semmi, baj. Te se haragudj amiért az arcon öntöttelek. - ekkor eszembe jutott, hogy mi van ha csak jó színész és én hiszek neki miközben nem is gondolja
komolyan a szavait, amiket Alice kényszerített rá?
- Tudom, hogy Alice tegnap felhívott téged és bocsánatot kért helyettem. Hidd el nem én kértem. És nem is azért kértem én bocsánatot mert ő mondta nekem. -
mondja a ki nem mondott gondolatomra. Ez, lehetséges? Honnan a fenéből tudta..?
- Szóval Bella ma nem jön iskolába mert megfázott. Esetleg ma ülhetnél mellém, hogy ne ülj egyedül. - mondja miközben a terem felé tartunk mert időközben
becsengettek.
- Jó. - eszembe jutott Timo akinek viszont nemet mondtam. Miközben leültünk egymás mellé láttam amint méreget a szemével. Ha Edwardnak is nemet mondtam volna, olyan
érzés lenne mintha magamnak mondanék ellent. A szemem sarkából rásandítottam és láttam amint engem néz. Nem akartam ránézni és belenézni a szemébe hisz
akkor megint küzdenem kellene a levegőért. Soha nem történt velem még hasonló. Egy ember miatt ennyire elszállni, hogy még levegőt is alig kapok.
Hülyeség....nevetve megrázom a fejem.
- Mi az? - kérdezi mosolyogva.
- Semmi. - nézek rá. Igen hülyeség, de igaz.
- Remélem tudod, nincs semmi bajom veled. Tegnap nem voltam formámba. Csak mostanában Bella...- elhallhat és előre mered. Látom, az arcán, valami bántja.
Nagyon szeretném ezt megváltoztatni, csak ne lássam így. Fura mód rosszul érzem magam ha így látom.
- Milyen mostanában? - kérdezem. Megrázza a fejét. Nem akarja tovább mondani. Fogadni merek senkinek se mondja el inkább magát marcangolja és hallgat.
- Fura mostanában. - épp lemondtam róla, hogy elmondja mi bántja. Felkapom a fejem.
- Hogy érted? - Méreget, gondolom, hogy mennyire bízhat meg bennem. Jó lenne elmondani neki, bennem megbízhat. Soha senkinek egy titkát vagy dolgát nem
locsogtam még ki. Ő lenne az utolsó embert a földön akivel megtenném ezt.
- Nem is tudom. Régebben más volt. Kicsit eltávolodtunk egymástól. - megköszörüli a torkát, és rákönyököl a padnak, de a szemét nem veszi le rólam.
- Ohh. - eltávolodtak egymástól? Talán már túl mélyre mentünk. Ez már a kapcsolatukról szól. Nem akarom, hogy később azon agyaljon és féljen, minek mondta el.
Terelem a témát. - Azt mondtad beteg. Olyan állapotban azért van, hogy meg lehessen látogatni?
- Igen. Biztos örülne neked. - rám mosolyog. Éppen elveszek a szemében amikor előrenéz a tanárra aki most lépett be az osztályba.
Kicsengetésig a szemem sarkából figyelem ami megnehezíti, hogy a tanár magyarázatát megértsem.
- Figyelj, odaadnád a kocsikulcsom Alicenek és  megmondanád neki, hogy ne várjon rám mennyen egyedül mert hamarabb hazamegyek?
- Persze. - a kezembe ejti. Ezek szerint nem marad tovább.
- Köszönöm. És azt is amiért meghallgattad a siránkozásom. Barátok? - halványan mosolyog.
- Barátok. - mosolygok vissza rá. - Öszintén szólva nagyon meglepődtem. A tegnap történtek után soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet kérdezne tőlem,
de az a tudad, ha a barátja lehetek boldoggá tesz. Nagyon boldoggá.

Csak beszél, beszél és beszél. Azon gondolkodom volt már olyan legalább 5 percig amikor egy szót se ejtett ki a száján?
- Ohh Alice. Edward mondta, hogy adjam oda a kocsikulcsát, és  ne várd meg mert hamarabb elment. - előveszem a zsebemből a kulcsot és felé csúsztatom az asztalon.
- Oké. Figyelj mi lenne ha  nálunk aludnál valamikor?- szemöldökét felhúzza egy ragyogó vigyor kíséretében.
- 2 napja ismersz és te máris meghívsz magadhoz?
- Miért  is ne?- von vállat.
- Nem félsz esetleg attól, hogy valójában egy pszihopata gyilkos, beteges tolvaj vagy alvajáró vagyok? - elkezd nevetni, de annyira hangosan, hogy jó pár asztalnál
ülő gyerek hülyén néz felénk.
- Hidd el nem olyan könnyen tudsz megölni engem ha mégis gyilkos vagy. Akkor holnap vagy ma? - arca komoly lett persze még mindig mosolygott.
- De én nem hiszem, ...- feltartja a kezét. - Holnap. - sóhajtok. Lehet, hogy még csak 2 napja ismerem de amit már legelsőre megtudtam róla az az:
Nem lehet lebeszélni semmiről. Miért is fárasztanám magam ezzel?
- Örülök, hogy barátok vagytok Edwardal. Tudod soha nem szokott senkit ilyen hamar barátjának tekinteni. Biztos különleges vagy. - rám kacsint és feláll az asztaltól, majd elmegy.