(Bella szemszöge) 

- Rosa, de hát miért? 

Felkeltem és eléjük álltam. A két srác előre lépett, majd karon fogott gyengédnek épp nem nevezhető módon. Edward felugrott. Próbálta lefejteni rólam a hatalmas kezeket, de nem sok sikerrel, Én is próbáltam lerázni magamról őket, de én sem jártam sikerrel. Rosa és a két fickó nevetve figyelte a próbálkozásainkat.  

- Azt kérdezed, hogy miért? A családod miatt. Marcus betegesen utálja a vérfarkasokat, ezért Jacobra küldte a kis bérenceit. Jake súlyosan megsérült. Ki mástól tudhattak róla és a falkájáról, mint tőled, drága Bella. És ki máson keresztül tudnék nagyobb fájdalmat okozni a neves Volturi-klánnak, mint a híres Bella Volturin keresztül. Edward Cullen pedig csak hab az amúgy is emeletes tortán. 

- Mi a terved velünk? – reméltem, hogy Rosa nem veszi észre a hangomból áradó kétségbeesést. 

- Még nem tudom, de higgyétek el, ti lesztek az elsők, akik megtudják. – jeges kacaj hagyta el a torkát. – Nate, Valter, engedjétek el őket! Ti pedig viselkedjetek rendesen. Azt nem mondom, hogy akkor túlélitek, de lehet, hogy kevésbé lesz fájdalmas a halálotok. 

A két férfi elengedett, majd hátat fordítottak nekünk és Rosa-t követve kisétáltak a sötét lyukból. Utánuk a „börtön”  ajtója hangos csattanással zárult be. Amint becsapódott az ajtó  én a földre rogytam. Edward mellém térdelt és habozva bár, de védelmezően átölelt. Simogatni kezdte a hátam, ettől kissé lenyugodtam, Minél előbb ki kell jutnunk innen. Nem engedhetem, hogy a családom vagy Edward családja szomorkodjon.  Ki kell találnunk valamit. Itt bármit mondhatnánk szinte biztos, hogy ott kint azt hallanák. De mi lenne, ha kitolnám Edwardra a pajzsom és átvenném a képességét? Képes vagyok rá! Akkor miért ne tehetném? Ez az! Végigcsináltam a szükséges lépéseket és elkezdtem gondolatban Edwardhoz beszélni: 

„ Edward, minden gondolatodat hallani fogom, mostantól, és te is hallani fogod az én gondolataimat. Hogy juthatunk ki innen?” 

„ Ezt hogy csinálod? És eddig miért nem tudtad?” 

„ Ha kijutunk, elmondom! De most van sürgetőbb feladatunk is, mint történeteket mesélni, vagy tévedek? Nyugodtan szólj ám!”  

„ Hidd el, Bella, ha tudnám, hogy hogyan jutunk ki innen, már rég kint lennénk a friss levegőn.” 

„ Ne légy negatív! Igenis ki fogunk jutni!” 

„ És mégis hogyan?” 

„ Együtt kitalálunk valamit, amit majd meg is fogunk valósítani.” 

„ De én már mindent megpróbáltam.” 

„ De csak te. Ha a tervem beválik, egyetlenegy becsmérlő szavad se lehet. Nekem nem az az életcélom, hogy egy szadista vámpír kinyírjon!” 

Nekem se. Bella, sajnálom, hogy ott hagytalak akkor; nem lett volna szabad csak azért elhagynom téged, mert azt hittem, hogy így a lelkiismeretem jobb lesz. Önző voltam. Remélem, majd egyszer megbocsájtasz nekem.” 

Ha még ember lennék, már biztos, hogy potyognának a könnyeim, mint a záporeső. Edward semmit sem változott a külön töltött idő  alatt: most is mindenért magát hibáztatja, szörnyetegnek és önzőnek képzeli magát. Mi ez, ha nem beteges mazochista hajlam? Igaza volt régen: ő egy beteg, mazochista oroszlán. 

„ Jaj, Edward! Megértem, hogy nem voltam neked elég jó  és hogy kolonc voltam a nyakadban és a családod nyakában. Nem vagy önző, csak az életedet akartad élni. Nélkülem.” 

Az arca egyre elkínzottabb és kétségbeesettebb lett. Mintha valamit mondani szeretne, de nem meri. Vajon mit akar mondani és miért nem meri elmondani? Talán köze van hozzám és a viselkedésem miatt nem mondja el? Áh, dehogyis! Bella, ő már semmit nem akar tőled!

Újra az arcára néztem. Az előbbi érzelmeit felváltotta az eltökéltség. Kíváncsi voltam, hogy mi miatt ült ki ez az érzelem az arcára. 

„ Bella, én, szeretlek! Az életem ott van ahol te vagy. Akkor azt hittem, hogy az lesz a legjobb neked, ha én és a családom eltűnünk a közeledből, és ahhoz, hogy el tudjak jönni Forks-ból azokat a dolgokat kellett neked mondanom. Hidd el nem tudtam, hogy ez lesz a vége.” 

„Edward… most még nem tudok megbízni benned, ezt meg kell értened.” 

„ Értem.” 

A hangja csalódott volt, de muszáj megértenie, hogy én még képtelen vagyok megbízni benne. Lehet, hogyha kijutunk, innen újra elhagy. Azt már biztos nem élném túl. 
 

(Alice szemszöge) 

Már egy hete elrabolták Bellát és Edwardot. Teljesen tehetetlenek vagyunk. Félix és Demetri sem találtak semmit. Én sem látok semmit. Ez a bizonytalanság teljesen megőrjít. Szegény Jaspernek pedig el kell viselnie az érzéseinket. Nem akarja kimutatni, de látom rajta, hogy szenved. Sajnos nem tudok rajta segíteni. Bárcsak tudnék… Sajnos még én is tetézem a gondjait. Mindennap órákat tanácskozunk Aroékkal a támadás óta, de nem használt. Hiába harcoltunk mindannyian, hiába voltunk többen, hiába vagyunk tapasztaltabbak, mégis megtörtént a baj. Aro szerint valaki az ünneplők közül engedhette csak be a támadóinkat, akik negyvenen voltak. Most is épp egy tanácskozáson ülünk. 

- Alice, még mindig nem láttál semmit? – kérdezte bizakodva Carlisle, de már sokadszorra a támadás óta nemet intettem erre a kérdésére. 

Mindenki csalódottan nézett rám. 

- Már egy hét is eltelt, de még semmi hírünk nincs róluk vagy a támadóikról. Ilyenkor már történni szokott valami. 

Caius szavai elindítottak bennem egy kétségbeesett fantáziálást. Mi van, ha már megölték  őket? Az az én hibám lenne, és azt nem élném túl. Miért nem láttam előre? Megrázkódtam, mintha így eltűnne ez az egész. Jasper látva a reakciómat és érezve az érzelmeimet megszorította az asztal alatt a kezemet. Hirtelen jött egy látomásom: Edward és Bella egymást ölelve egy ablaktalan helyiségben ülnek, aztán kijutnak onnan, egy ház folyosóján találják magukat, kinéznek az ablakon, süt a nap, de hó fed mindent. Elfordulnak az ablaktól, egy szalmaszőke hajú vámpírnővel találják magukat szemben. A látomás amilyen hirtelen jött úgy is tűnt el. 

- Mit láttál kicsim? – suttogta Jazz, de természetesen a teremben mindenki hallotta és felénk fordultak. 

- Alaszkában vannak, szerintem. Olyan ismerős volt a táj. 

- Kedvesem, láthatnám  én is? 

Aro kérésére elindultam az asztalfő felé, ahol ő  és a testvérei helyet foglaltak. Amikor odaértem egyből megérintettem a felém nyújtott kézfejét. Behunyt szemmel nézte végig a látomásom és még ki tudja, hogy mit. Miután elvettem a kezem a kezéről kinyitotta a szemét és egy elismerő mosolyt küldött felém. Felállt majd összecsapta a két tenyerét, mint aki jól végezte a dolgát. 

- Igazad van, valóban Alaszkában vannak, csak azt nem értem, hogy mit keres ott Rosa. 

- Rosa- t is elrabolták? – Jane a mai tanácskozás során most szólalt meg először. Amióta nincs köztünk Bella az óta a hangját csak ritkán hallottuk. 

- Nem tudom. Lehet. Az nem derül ki. – válaszoltam. 

- Á! Ez nem is olyan érdekes. Mikor indulunk Belláékért? 

- Türelem! Természetesen most azonnal indulunk. Van ellenvetés? 

Senki sem tiltakozott. Miért is tettük volna? Hisz mindannyian vissza akartuk kapni a családtagjainkat. Aro elküldte Félix-et a többi vámpírért, akik nem tartózkodtak a „Tanácsteremben”. Amikor visszaért Félix a többiekkel, akkor elindultunk a lift felé. Volterrában sötét volt, amikor felértünk. Minden a kezünkre játszott. Aroék mentek elől, mi pedig követtük őket. Hosszú út volt. Nem kellett Jaspernek elmondania, hogy ki mit érez, mert mindenkin tisztán látszott. Számomra nyitott könyvek voltak. Hiába vártam újabb látomást, nem jött. Ez kétségbe ejtett. 

(Edward szemszöge) 

Bella ötlete jónak tűnt, de akkor sem ülhetünk itt tétlenül! Nem várhatunk a többiekre. Ki kell jutnunk innen minél előbb. 

„ Bella! Ha valaki bejön, azt elkapjuk, kiütjük és kimegyünk innen.” 

„ Oké! Akkor nyomás az ajtó két oldala.” 

Elfoglaltuk az ajtó  két oldalát és vártunk. Két  óra idegőrlő várakozás után kinyílt végre az ajtó. Belépett rajta a nyúlánk, szőke férfi, akit a nőstény Valternek nevezett. Bellával egyszerre ráugrottunk és leütöttük. A „munka” befejeztével kisétáltunk a börtönünkből, felmentünk a lépcsőn, egy világos folyosó szerűségen találtuk magunkat. Bella egyből az ablakhoz ment, én ösztönösen követtem őt. Még gyönyörűbb volt napfényben, mint általában. A bőre gyémántként csillogott, szavakkal ezt a látványt nem lehet leírni. Csak bámultam őt, ő pedig a tájat. 

- Hát nem gyönyörű?  – kérdezte. 

- De. 

- Soha nem láttam még ilyen szép tájat. 

Megzavarodva néztem ki az ablakon. Én róla beszéltem ő  pedig a havas tájról. Valóban szép volt, de ő még a tájat is felülmúlta. 

- Bella, én… - kezdtem bele a vallomásomba, de valaki mögénk lépett. 

- Nocsak, nocsak. Nem hittem volna, hogy kiszöktök. Most jön a büntetés. Nem megmondtam előre, hogy viselkedjetek rendesen? Bella, Bella, mit fog szólni majd Aro, ha a szeme láttára végzünk veled? – mondta Rosa álaggodalommal. 

„ Azért tényleg kíváncsi lennék a drága Aro arcára, amikor a szeretett lánya darabjait a biztos halált hozó tűzbe vetem. Sulpicia arcára is kíváncsi vagyok, úgy tűnik, nagyon jól kijönnek, pedig ő szinte senkit sem kedvel Aron kívül. Házsártos, magának való nőszemély.” 

Mielőtt reagálhattam volna Rosa gondolataira, Bella rávetette magát. Rögtön a segítségére siettem. Hamar elintéztük, majd a darabjait elégettük. 

- Utálom ezt a részét. – megbabonázva figyelte a gomolygó  füstöt. 

- Az lehet, de elkerülhetetlen az ilyen vég az ilyen vagy az ehhez hasonló  esetekben. 

- Pont, mint Aro. Ő is ezt szokta mondani nekem. 

Némán  álltunk és figyeltük a tüzet. Azt nem tudom, hogy ő mire gondolhatott ezekben a percekben, de én rájöttem, hogy végre ideje lenne megmondanom neki azt, amit 152 éve nem mondtam neki, csak a nálam maradt5 fényképének. Ez remek alakalom lesz. 

- Szeretlek. Tudom, hogy még nem tudsz bennem megbízni, de ígérem, visszaszerzem, a bizalmadat bármibe kerüljön is. 

- Félek még magamnak is bevallani, de nem tagadhatom, mert Jasper úgyis elmondaná neked: én is szeretlek téged. És igen, még nem tudok megbízni benned, de ne várj túl sokat egyszerre! Megbántottál, Megsebeztél és összetörtél Edward Cullen. Mások segítségével ugyan, de most mát lelkileg is teljes vagyok. 

- Sajnálom.