Üresség 

Az egész napomat a gardróbban töltöttem. Jasper kicsit aggódott, de nem tette szóvá. Engem pedig mardosott az üresség. A szívem már nyolcvan éve nem dobog, de ez most más volt. Mintha nem is lenne szívem. Mintha egy erőszakos mozdulattal kitépték volna a mellkasomból. A fájdalom hasogatott. A többieknek az volt a legerősebb fájdalom, amikor átváltoztak. Én erre nem emlékszem, így nekem a legerősebb fádalmaim most voltak. Égetett, lüktetett. A fejem zúgott, a szívem hasogatott. Mintha az ereimbe sósavat öntöttek volna, hogy felemésszen. A lelkem egy része örökre Forks-ban ragadt. Nem nyer szabadulást. Ennél a pokol se lehet sokkal rosszabb. De engem az sem érdekelne, ha a pokolban végzem.

Tönkretettem egy lelket. Egy ember lelkét. Miattam roncsolódott össze az élete. Ha nem ragaszkodok egy partyhoz, ez sem történt volna meg. Nem kellett volna annyi kristályváza.

És én még tűzijátékot is akartam. Jó hogy nem vittem oda az egész Disney Land-et. Az én szervezői vénám leáldozott. Mindennek én vagyok az oka. Ha nincs buli, nem gyűlünk össze. Ha nem gyűlünk össze, akkor valószínűleg Edward csak a lánnyal közösen ünnepel, vagy nem is ünnepel. Ha nem ünnepelnek, akkor nincsen ajándék. De ha kettesben vannak, Edward türtőztetni tudja magát, nem támadna a lányra. – Egyetlen lány van a világon és az Bella – Ha nincsen ajándék, nincs mivel felsértenie az ujját. Ha nem sérti fel az ujját, nem szivárog a vére. Ha nem szivárog a vére, nincsen kísértés. Ha nincsen kísértés Jasper nem támad rá. Ha nem támad rá, akkor Edward nem löki félre a lányt bele a kristályvázákba. Ha nem löki bele a kristályvázákba, nem sérti fel az egész alkarját. Ha nem sérti fel az egész alkarját, nem kell összeölteni. Ha nem kell összeölteni, nem okoz fájdalmat a lánynak. Mert csak a súlyos eseteket kell összeölteni. És a súlyos esetek általában fájdalommal járnak. Ha nem okoz fájdalmat, Edward nem gondolkozik el az erdőben. Ha nem gondolkozik, akkor nem hoz végzetes döntést. Ha nem hoz végzetes döntést, nem költözünk el. Ha nem költözünk el, nem okozunk fájdalmat a lánynak, és az egész családnak. Ha nem okozunk fájdalmat a lánynak és az egész családnak, mindenki boldog lenne.

De a múltat nem tudom megváltoztatni. A jövőt tudom befolyásolni, de a múltat nem.

Rengeteg mindent megbántam, de ez nem segít senkinek. Mindenkinek problémát, fájdalmat, szenvedést, kínt, ürességet okoztam. Én vagyok a hibás! Edwardnak nem a lányt kellene megbüntetnie azzal, hogy elhagyja, hanem engem kéne a földbe döngölnie. Nekem kéne a legjobban szenvednem! Engem kellene azzal etetnie, hogy nem szeret, és nem kellek neki többé! Még ha csak testvérként tagad is ki! Nekem kellene tönkremennem bele! Én vagyok a hibás, mindenért! Minden az én hibám!

A fájdalom és az üresség mardosott. Ha a sósav fogyni kezdett megdermedt vénáimból, tömény hypót fecskendeztek a helyére. Azt hittem sikoltok, kínomban, de nem engem ért a legnagyobb fájdalom. Edwardnak még az enyémeknél is nagyobb fájdalmai voltak. Ha én ilyen erős szenvedésen megyek keresztül, pedig én nem voltam szerelmes, én nem találtam meg a lányban –nem mondom ki többé Bella nevét – a másik felemet. Edwardnak milyen lehet. Még nem szakadtam el Jaspertől, így nem tudom milyen érzés lehet, de biztos nem kellemes.  
 

Egy hetet töltöttem a gardróbban. Aztán kikukucskáltam, hogy megnézzem, a családom milyen állapotban van. Mikor lementem, azt kívántam bár ne tettem volna. Jasper mikor meglátott megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de az összkép ijesztő volt. Carlisle és Esme egymás mellett ültek a kanapén, de nem néztek egymásra. Nemcsak egymásra nem, senkire sem. Mint amikor nekem elködösül a tekintetem egy víziónál, olyanok voltak ők is csak még rosszabb.

Kifejezéstelenül meredtek maguk elé, mint az élőhalottak.

Emmett és Rosalie az ebédlőasztalnál  ült. Emmett egy érzelemmentes maszk alá rejtőzött el.

Rosalien semmi nem volt. Az arca kicsit beesett, és valami irtózatos ruhadarabot vett fel. Kantáros nadrágot, és hozzá egy fűzős pólót. Neki a fájdalom a divatérzékére hatott. De ő nem ugyanazt a fájdalmat érezte, mint mi. Neki nem a lány elvesztése volt fájdalmas, hanem a család szenvedése. Az, hogy egy ember, ilyen hatással legyen, egy vámpírcsaládra. Egy halandó, hogy tudja elszakítani egymástól a családtagokat. Mert Edwardot hiába kerestem nem láttam sehol. Nyílván elment. Vagy azért, hogy ne lássa a család az ő megtört testét, vagy azért, hogy ő ne lássa a család megtört arckifejezését. Érzelmileg erősen kötődünk egymáshoz, és Edwardnak fájdalmat okozott az elválás, így a család többi tagjának is.

Láttam Edwardot egy vízióban, amikor egy elhagyatott erdő közepén összegörnyed és átadja magát a fájdalomnak. Majdnem olyan volt, mint én a gardróbban.  

Az idő megállt. Megszűnt létezni. Nem tudom meddig voltunk ugyanabban a pózban, napokig, hetekig, hónapokig?

Aztán Rosalie felállt.

– Elmegyünk Emmettel Európába egy második nászútra. Majd jövünk. Megfogta Emmett kezét és elindultak az M3-al. A motor kegyetlenül felbőgött, majd kilőtt. Magával repítve 2 családtagot, akit kitudja, mikor látunk legközelebb.

Jasper megfogta a kezemet és Carlisle elé húzott.

– Mi is elmegyünk!

- Nem! Jasper a Cornell-ben fog filozófiát tanulni, én pedig elmegyek megkeresni a múltam. – jelentettem Carlisle-nak. Ezeket egy vízióban láttam, Jazz kicsit meg is lepődött a filozófia szó hallatán. Carlisle bólintott, de nem úgy tűnt mintha felfogta volna ép ésszel. Elkezdtem húzni fölfelé a lépcsőn, ezt meg kell beszélnünk. Én nem fogok menekülni a fájdalom elől!

Mikor beértünk a szobánkba, becsuktam az ajtót és leültem az ágyra. Jasper szemben velem az íróasztalhoz ült.

- Jazz, ezt meg kell beszélnünk! – mondtam.

- Rendben, beszéljünk! – felelte szenvtelenül.

- Én nem fogom itt hagyni Esmet, hogy egy éjjel alatt elszakadjon a fél családjától. Te sem lehetsz ilyen érzéketlen. – érveltem.

- Aha. Szóval szerinted az megoldás, hogy itt dagonyázunk már hónapok óta a fájdalomban, és nem lépsz tovább, inkább szenvedsz még pár hónapot, igaz? – szegezte nekem a kérdést. És igaza volt. Már hónapok óta nem csinálunk semmit, de az nem megoldás, hogy elmenekülünk.

Az hogy Rosalie gyáva, nem kell, hogy befolyásolja Jaspert!

- Igaz! Akkor az a megoldás, hogy füled, farkad behúzod és vonyítva menekülsz? Mert Rosalie gyáva, nem jelenti azt, hogy nekünk is annak kell lennünk!

- Rose nem gyáva, csak ésszerűen gondolkozik! Edward azt kérte Bellától, hogy lépjen tovább, legyen boldog. Tőlünk is ezt várná! De ha látod nap, mint nap a szenvedésed színhelyét az nem fog segíteni. Többek közt ezért költöztünk el! Meg azért, hogy Bella tovább tudjon lépni. Ha látja Edwardot az iskolában minden nap, az nem segít neki. Rose is továbblép, és Emmett is. Nekünk is ezt kéne tennünk. Továbblépni, magunk mögött hagyni a múltat. És tudod miért? – nem várta meg, hogy feleljek – Azért ne rágódj a múlton, hogy lehessen jövőd. Az úton se hátraszegett fejjel mész előre. Nem kell a múlton rágódni, mert az élet megy tovább. Ez az élet rendje. Vedd úgy, hogy Bella meghalt. – az utolsó szónál felszisszentem – Nincs többé. Emeld fel a fejed és menj tovább. Éld az életed!

- Oké, élem az életem, de nem megyek el! Esme és Carlisle befogadott minket. Szeretetet kaptunk tőlük, és családot. Pár hónap miatt feladnád az eddigi életed? Feladnád a családot? Feladnád a szeretetet? Mert én nem! Abban egyet értek, hogy lépjünk tovább, rendben. De nem egyedül! Esmét, és Carlislet is továbbléptetjük! Ezt együtt kell átvészelnünk!

- Csodás! És mivel állsz eléjük? Figyelj Carlisle, hagyd magad mögött a fiad, és a feleséged és ébredj fel. Ez hatásos lesz! – gúnyolódott.

- Nem. Nem ezt fogom mondani, de megpróbálom, a te ötleted szerint, „továbbléptetni” őket. Ők a szüleink. – válaszoltam.

- Hahh. Kíváncsi vagyok én arra. – motyogta.

A mellkasom mélyéből egy halk morgás tört fel. – Miért nem bízol bennem Jasper? – kérdeztem mogorván.

- Nem az a probléma, hogy nem bízom benned, hanem az, hogy nem tudjuk kezelni ezt a helyzetet. – védekezett.

- Igazad van! – elkezdett szúrni a szemem. Némán zokogtam. A gyomrom kavargott és össze-összecsomósodott. – Minden az én hibám! Minden!…Nem érdemlem meg bárki bizalmát!..Én tettem tönkre az egész családot!...Miattam szenved mindenki! – zokogtam. Jasper odaült mellém az ágyra. átkarolt és a vállamat dörzsölte.

– Sssss! Senki sem hibáztat téged! – vígasztalt. De ez nem igaz. Nem igaz, hogy senki sem hibáztat, egy bizonyos szemszögből.

Mert én hibázatom magam. De egy rejtett szemszögből mégis igaz. Mert én nem vagyok senki. Senki az égvilágon. Nincs nevem. Álnevem van. De az nem igazi. Minden városban eltöltünk négy-öt évet. Minden városban kivéve Forksot. És belőlünk nem marad más, csak történetek. Egy-egy üres ház. Egy-egy álnév. Egy-egy áléletkor. Az egyetlen kivétel Forks.

Az a Washington-i kisváros, ahol többet esik az eső, mint az állam bármely részén. Forksban kevesebbet süt a nap, mint bárhol az államban. Forksban tudják rólunk az igazságot egyedül. La Push indiánjai, és egy Forksi lány. Az indiánokat köti a szerződés, amit Carlisle kötött velük még az 1900-as évek elején. Nem beszélhetnek a létezésünkről senkinek. Cserébe mi nem lépjük, át La Push határait. De van egy Forksi lány. Egy Phoenixből érkezett lány. A halvány bőr, szív alakú arcát gesztenyebarna haja keretezi. Pofiján enyhe pír játszik, csokoládébarna szemeiből, kíváncsi tekintet árad. Bájosan csetlő-botló, teste karcsú, és lágy. Vonalai finomak. Tiszta jellemű, határozott, becsületes. Okos, bátor, kedves és jó. Ragaszkodó és soha nem felejt. Ez a lány tudja rólunk az igazságot. Tudja, hogy lelketlen gyilkosként kezdtünk, és évtizedek alatt korlátoztuk szomjunk az állatokra. Pusztítjuk a természetet. Halálosak vagyunk, tökéletes ragadozók. Gyorsak, mint a villám. Erősek, erősebbek bármely más állatfajnál. Külsőre hasonlítunk az emberekre, de a napfényben bőrünk szikrázik, mintha ezer gyémántból lenne kirakva. Testünk tökéletes, és gyönyörű, ezzel vonzva a prédát. De gránit keménységű fogsorunk, méreggel átitatott. Halálos fegyver, ami az ütőeret támadja. Ha bekerül a véráramba, megbénítja a testet. Ha hagyják szétterjedni, átalakítja vámpírrá. Az ölés ösztönös. A Cullen család szembeszállt az ösztöneivel, és szembeszállt a világ vámpír társadalmával. Elítélik ez az aranyszemű klánt. De a Cullen család kitart döntése mellett. Nem lesz lelketlen gyilkosok gyűjtője. A Cullen család más. És ezt, ez a tizennyolc éves fiatal lány tudja, és mégis hallgat. Elhallgatja az igazságot. Szembefordult fajtájával, azzal, hogy vámpírokkal barátkozott. De ez most már mindegy.

Mind egy, mert nem térünk vissza Forks-ba soha többé. És az örökké elég hosszú idő, hogy megbánjuk bűneinket. Azt, hogy elárultuk a mivoltunkat, egy halandónak. Egy tinédzsernek, akinek érzelemhullámai vezetik az agyát. Ha egyszer olyanja van, elárulja a titkot. Vagy nem. Ki tudja?... De nem! Ő nem ilyen. Sokkal becsületesebb, és megígérte nekünk, hogy nem árul el soha senkinek. Remélem, tartja a száját, mert ha nem akkor nem kis botrány lesz Forksban.

Jasper egy nyugalomhullámot küldött felém. – Köszönöm – suttogtam.

– Bocsáss meg nem úgy értettem. Nincsen semmi a világon, amiért elhagynálak téged! És nem is lesz soha semmi sem. – mondta.

- Sajnálom Jasper, nem kellett volna így neked támadnom. Sajnálom. – motyogtam.

- Semmi baj szerelmem. Nincs semmi, amivel elüldözhetnél magad mellől. Ha akarod, ha nem én itt fogok lógni a nyakadon örökkön örökké. – ígérte.

- Köszönöm. – Gyengéden a mellére vont, két kezét a járomcsontom alá csúsztatta. Az arcomat csókolgatta, és két csók között ezt ismételte „Szeretlek!”. Én a nyaka köré fontam a karjaim, és hevesen csókoltam. Olyan régóta nem csókolóztunk, hiányzott nekem Jasper közelsége. Én szorosan hozzátapadtam, márvány alakja nem tudott elég közel lenni hozzám. Jasper kemény, izmos felsőtestén játszottam ujjaimmal. Felfedeztem tökéletes testének minden négyzetcentiméterét. Búza szőke hajába beletúrtam, míg ő az én fekete hajamba kotort. Minden eddig felgyülemlett vágyam egybeolvadt és ki akartam ereszteni. Még vadabbul, csókoltam és ő válaszolt az intenzitásomra. Ledőltünk az ágyra.

– Megvagy! – suttogta mikor letepert. Én csak ravaszul vigyorogtam, és még hevesebben tapasztottam ajkára az enyémet. Mikor nagyon belém merült, egy gyors mozdulattal megfordítottam, így én kerültem fölé.

– Na, ki van meg? – kérdeztem önelégülten és kihívón.

– Azt, majd meglátjuk! – válaszolta és már gurultunk is. Direkt beszámította, és így ő huppant a padlón az én súlyommal együtt. Hiába egy úriember. Majd újból fordított egyet, mire én kerültem ki vesztesnek. De nem éreztem magam annak. Nem veszíthettem, amíg Jasper velem van. Semmit az égvilágon. A szerelem átjárta minden porcikámat. Egész lényemmel szerettem Jaspert. Nem eresztettem el, senki sem vehette el tőlem. Túl erős voltam, hogy elszakítsák mellőlem. Még közelebb húztam magamhoz és nem engedtem el egész éjszaka.