Újra itthon

Megéreztem az ismerős illatokat. Forks illatait. November 19-e csütörtök van. Délután körülbelül fél négy. Az iskolának már vége, a parkoló üres. Elindultam Newtonék sportszerboltjába. Bella furgonja ott állt a bolt előtt. Felmásztam egy fára, a bolt egyik nyitott ablaka mellett. Innen mindent pontosan láttam és hallottam, ellenben egy ember sem láthatott meg.

Bella éppen nap sárga egyen pólóját vette fel. Szíve fölé biggyesztette a kitűzőt, amelyen ez állt: Bella Swan, eladó. Mellette Mike a kulacsokat igazgatta, közben gyanúsan sokszor sandított Bellára.

Amint végzett a kitűző igazgatásával, Swan eladónő hátrament a túrazsákokat egyenletes sorba rendezni. Halkan felnevettem. Swan eladónő… Hát, ez egyáltalán nem Bellás!

De az nagyon zavart, hogy a Mike milyen sokszor és milyen hosszú ideig legelteti szemét Bella karcsú alakján. Szinte már illetlenség. Ha ezt Edward meglátja az gondolataimban… Kíváncsi vagyok túltette-e magát Bella Edwardon.

Ahogy elnézem a válasz egyértelmű. NEM! Úgy járkál, mint egy élőhalott, egyszerűen rossz ránézni. Ez még Carlislenál is rosszabb. Kizárt, hogy túl tudná tenni magát a bátyámon. Annál sokkal ragaszkodóbb. Csoda, hogy pislog. Csak bámul maga elé, nem is tudom, hogy tudatánál van-e. Tudja-e, hogy hol van, a dátum, az idő? Érzékeli-e Mike folyton a hátára és intim testrészeire tapadó tekintetét. Igazán kétlem, mert ha észrevette volna, Mike egy pofont kapott volna a kukkolásért.

Mikor lejárt a munkaidő, lecserélte a pólót saját hosszú ujjújára. Felkapta a dzsekijét és egyenletes léptekkel haladt a furgon felé. Beült az öreg Chevybe beindította a motort. Már olyan régen hallottam a vén csotrogány üvöltő hangját. Csoda, hogy eddig túlélte. Kíváncsi lennék, mikor adja be a derekát ez a járgány.

Mikor eltűnt a furgon, Mike bosszúsan és egy kicsit szomorúan biggyesztette le ajkait. Talán azért, mert nincs kit bámulnia, de lehet, hogy őt is zavarja Bella némasága. Remélem az utolsó, mert én keverek le neki egyet, ha csak a kielégítetlen kukkolása miatt szomorkodik. Az pedig igen fájdalmas lesz.

Körbenéztem és mikor sehol senkit nem láttam elindultam a Swan ház felé. 

Charlie még nem ért haza. A felhajtó  üres volt, az út túloldalán parkolt a furgon. Odamerészkedtem a konyhaablakhoz és onnan lestem Bella mit csinál. Te jó isten! Én sem vagyok jobb, mint Mike. Magamnak kéne lekevernem egy jó nagy taslit. Én is Bella után leskelődöm. Nem vagyok jobb semmivel egy közönséges kukkolónál. Inkább bemegyek, akkor igazából nem leskelődök úgy.

Bella szobája elé álltam. Fölkapaszkodtam az ereszcsatornára és megpróbáltam kinyitni az ablakot. Legnagyobb meglepődésemre zárva volt. Amikor Edward szökött be éjjelente hozzá, mindig nyitva hagyta az ablakát.

Igazából megértem. Nincs mit remélnie a jövőtől. Ez a szokása Edwarddal eltűnt. Mert az biztos nem fog megtörténni, hogy visszajön és egyik éjszaka fürdés után itt találja. Bella úgy tudja, hogy nem szereti, túllépett rajta. És ha ebbe a helyzetbe képzelem magam, én sem tettem volna különbben. Mindentől meg akarnék szabadulni, ami őrá emlékeztet. Vajon megtalálta az ajándékokat? És ha megtalálta, mit csinált vele? Elégette a fényképalbumot, mint egy fadarabot? Nem, valószínűleg nem találta meg. Azt láttam volna, és elég ügyesen elrejtettem.

Tehát, ha nem tudok bemenni az ablakán, akkor milyen lehetőségeim vannak még? Esetleg az ajtó, de Charlie ablaka ennél vonzóbb lehetőség. Sokkal kevesebb a buktató.

Megkerültem a házat, hogy Charlie szobájához érjek. És láss csodát az ő ablaka tárva-nyitva áll, mintha csak rám várna. Bemásztam a szobájába. Nincs nagy szobája. Körülbelül akkora, mint Belláé, talán valamivel nagyobb. A sarokban van az ágy, szokásos elrendezés. Az ajtó mellett jobbra egy íróasztal volt, amin egy ősrégi fotóalbum, volt az iratkupacon. Megnéztem az albumot.

Az első képen Renée és ő volt. Bella édesanyja egy tört fehér menyasszonyi ruhában volt. Nem az a habos-babos ruha, annál szolidabb, kicsit elegánsabb öltözet. Charlie, oh, Charlie. Ő kifejezetten úgy festett, mint egy pingvin. Egy fekete öltöny volt rajta, arcán kedves mosoly játszik. Így régen láttam őt. Úgy látszik nem tette túl magát Renéen. De most legalább ott van neki Bella, már ami megmaradt szegény lányból. A friss házasok egy tölgyfa árnyékában álltak. Charlie fogja hitvese derekát, Renée egy hatalmas esernyőt szorongat a másik kezében. Az arca kipirult, lázas izgalom és boldogság látszik rajta.

A második képen valószínűleg a nászút egyik becses pillanatát volt. Renée és Charlie épp egy tengerparti étteremben ülnek. Charlien egy halásznadrág volt és egy sötétkék fölső, amelyen egy baseball csapat logója volt. Renéen egy miniszoknya, és egy pántos ujjatlan felső. Az asztal közepén egy sütemény volt. Mindkettőjük villáján egy falat volt, amit egymás szájába akartak bedugni.

A harmadik kép ugyanitt készült, valószínűleg pár perccel később. Renée szakad a nevetéstől, miközben Charlie a kamera felé vigyorog. Az arca csupa hab és a sütemény maradványai is rajta vannak. Mintha belefejelt volna a desszertbe. Szerintem ez Renée műve, ugyanis a süti épen fekszik a tányéron, az asztal közepén. Milyen boldogok voltak akkor. Charlie sosem vigyorgott még így.

A negyedik képen már háromtagúra bővült a család. Renée a kezében tartja a pöttöm, édesen szunyókáló  Bellát. Charlie átöleli apró családját. Megigézetten nézi gyermekét, mintha egy elfeledett istenséget látna maga előtt. Renée elégedetten és kicsit önelégülten mosolyog, de lerí róla az önfeledt boldogság is. A pici-Bella kipirult pofija nyugodt, békés. Arca kerek, és aranyos gödröcskék vannak rajta. Keze nyugodtam fekszik a felsőteste mellett.

A további képeken Bella volt. Amint a homokban játszik a tengerparton. Az erdőben túra felszereléssel. Iskolatáskával. Egy könyvvel a kezében. Egyik kezében horgászbot, másik kezében egy apróbb ponty. Egészen körülbelül 14 éves koráig. És a fotóalbum ezzel ki is ürült.

Visszahelyeztem az íróasztalra az albumot és elindultam lefelé a lépcsőn. Úgy tettem le a lábam, hogy még én sem hallottam, amint az földet ér. A lépcső  aljáról figyeltem, ahogyan a húst bepácolja, majd a hűtőbe helyezi. Előveszi a krumplit, megpucolja, felaprítja és egy római tálba helyezi. A krumplira rakja a bepácolt húst és behelyezi a sütőbe.

Aztán berohantam a fürdőszobába, mert Bella elindult fölfelé a szobájába.

Belepillantottam a tükörbe. Ledermedtem. Ez én lennék? Ilyen képpel senki fel sem ismerne. Az arcom beesett volt, az arccsontom megugrott, a szemem alatt sötétkék karikák gyülemlettek. A homlokom ráncos volt. És a szemeim! Ilyen még sosem volt. A legsötétebb feketénél is feketébb, az aranynak még csak árnyéka sem látszik. Határozottan el kell mennem, vadászni! DE sürgősen.

Kiugrottam az ablakon és száguldottam az Olimpia-hegység aljához. A turista ösvény innen mérföldekre van, erre a madár se jár. De annál több szarvas, és vaddisznó  járkál itt. Az érzékeimet felerősítettem, az agyamat lekapcsoltam. Átadtam magam az ösztöneimnek. Jól beleszagoltam a levegőbe, érzékeimet kiterjesztettem. Áthatoltam a puha zöld takarón, míg valami beleütközött a radaromba. Éreztem a nyaki artériát, az ütőérben lágyan, egyenletesen pulzáló vért. A szaga nem volt kívánatos, de ha arra gondoltam, hogy a forró vér lüktet és ütemesen folyik a számba, a mérgem termelődött és a szag a második helyre szorult. Megindultam az állat irányába, pár pillanat és már láttam is az őzsutát. Az ő édes vérét szomjaztam. 1,2,3. És rávetettem magam. Borotvaéles fogaim, könnyűszerrel találták meg az ütőerét. Kikerülhetetlen, vaskezeim leszorították a vergődő őzet. Kapálódzott még egy sort, majd az utolsó csepp élet is kifolyt belőle. Ez szerény kisállat volt. Az én szomjam ennél hatalmasabb. Hónapok óta nem vadásztam, csoda, hogy eddig kibírtam. Te jó ég! Mit láthatott Edward, amikor lesétáltam a lépcsőn. Határozottan úgy nézhettem ki, mint egy anorexiás. Huh. Még belegondolni is szörnyű. Könnyű borzongás futott végig a gerincemen. Megráztam a fejem hátha kiűzi azokat a képeket a fejemből. Újra beleszippantottam a levegőbe és éreztem valami kívánatosabb szagát. Nem olyan édes, mint az embervér illata, de az őznél jobb. Futottam, a szag vonzott magához. Hívogatott engem. Megláttam az illat forrását, egy hegyi oroszlán. Erről akaratlanul is Edward jutott az eszembe. Az ő kedvence a hegyi oroszlán. Hihetetlenül méltóságteljes állat. A nagy mancsok, melyek puhán és hangtalanul érintik a talajt. A sárgás szőrme, ami puha, és selymes, mint a plüss mackó. A nyakán lévő barnás szőrzet pedig korona az állat testén. A pofája vad, de ott is az a selymes szőrzet van. Az állkapcsa kemény, igazán kiváló ragadozó. Szeme macskaszerű, vad és vérszomjas tekintetet áraszt. Bizonyára ő is éhes. De nem annyira, mint én. Én félőrülten a szomjúságtól rávetettem magam. A nagy mancsa utánam kapott, de márvány vállamon nem tudott sérülést okozni. Szerintem neki fájt jobban. Körmeit kieresztette, de most már tekintete olyan volt, akár egy ijedt kiscicáé, mintsem vérszomjas fenevadé. Fájdalmasan bömbölt, amikor éles fogaim átszakították, selymes szőrét, és puha bőrét. Vére lágyan folydogált számba. A melegsége kényeztette nyelvemet. Az íze sokkal kellemesebb volt, mint az őzsutáé, hiszen ez az állat húsevő és a vére jobban hasonlít az emberekére. Hamar kiszáradt szegénykém, pedig én még korántsem éreztem tele magam. Ennél finomabb vérűt aligha találok. Összekapkodtam egy vaddisznót, egy szarvast, egy rókát. Már lényegesen jobban éreztem magam.

Már jócskán besötétedett, mikor elindultam a folyóhoz. Kicsit letisztítottam magam a folyó, áttetsző vizében. Hát, a bőrömről eltűnt a vér, de a ruhámon ez nem segített. Az oroszlán autógrammot adott a felsőmre, patanyomok éktelenkedtek a farmeromon. Át kellene öltöznöm. Hát a házban van tiszta ruha…

Egy bagoly huhogása ugrasztott ki gondolkodásomból. Hmm. Kíváncsi lennék…vajon milyen íze van? Állítólag a tollasok undorítóak, de kinek milyen ízlése van.

- Na, te kitömött egér, neked milyen ízed van? Kár volt belehuhognod a gondolatmenetembe! –mondtam neki. Persze nem érti meg, de jobb így, hogy kiadtam magamból. A hang után vetettem magam. Csak arra nem számítottam, hogy neki is éles szeme van. Elröppent, mielőtt megfoghattam volna. Na, ezzel nem számoltam. Én nem tudok repülni, viszont annál nagyobbat ugrani. A tollas után ugrottam. Három méter magasan értem utol. Lehúztam magammal a mélybe, mire idegesen vergődött és huhogott. Nagyon megijedhetett, mert mikor földet értünk öklendezni kezdett és a maradék pockot bagolyköpet formájában adta ki magából.

– Na, mi van tollas, hányingerünk van egy kis repüléstől?- kuncogtam. Miután befejezte a gusztustalankodást, megkerestem az ütőerét és beleharaptam. Csak egy néhány decit szippantottam a véréből. Nem bírtam tovább. A mintha undorító földes, emberételes, trutymós, piszkot ittam volna. A szám megtelt tollakkal. Vadul köpködtem mindenfele. Egyszerűen gusztustalan. A toll még ott volt a számban, a baglyot eldobtam, egy jó húsz méterre tőlem egy fába csapódott. A pihéket kézzel szedegettem a számból. A nyelvemet kinyújtottam, hogy arról is leszedjem a tollakat. Pfúj! Undorító. Ez minden eddig kóstolt állatnál rosszabb. Kár volt megkóstolni. Undorító tollas! Pfúj!

Miután eltávolítottam az összes pihét a számból elindultam a házunkhoz. Nem volt bezárva, nem féltünk tolvajoktól. És ugyan mit lophatnának el? Minden, ami fontos volt azt magunkkal vittük. Nem mondom azt, hogy mindent, ami kedves volt nekünk, hiszen ez így nem igaz. Ami a legkedvesebb volt azt pont, hogy itt hagytuk. Bellát nem csomagoltuk el egy bőröndbe. De nem csak élőlényekre gondoltam. Például a zongora nekem is, Edwardnak, és Rosalienak is sokat jelentett, és mégis itt hagytuk.

Bementem, fel a szobámba. Egy pár ruhát beletettem egy rózsaszínű dobozba, a gardrób aljába. A legkedvesebb ruhadarabjaim voltak, azok. Például, az, amiben Bella először szólt hozzám. Ezeket a ruhadarabokat nem vittem magammal, mert fájnának nekem az emlékek, amik hozzájuk fűződnek.

Felvettem egy rózsaszín, méhecskés rövid ujjú pólót, egy farmernadrágot, és egy hófehér kardigánt, amit nem zipzáraztam fel. Igazából pólóban is ellettem volna, egyel talán nem fáztam, de megláthatnak, és Forksban senki nem jár Novemberben, rövid ujjúban.

Így már senkinek sem tűnik ki öltözékem, ha valaki meglát.

Lementem a nappaliba. Egyszerűen vonzott a zongora. Leültem mellé. Néhány billentyűt lenyomtam, ugyanolyan gyönyörű hangja van, mint eddig. Hirtelen eszembe jutott egy dal.

„Az esőt felszárítani úgy sem tudod,

A szelet megfordítani úgy sem tudod,

Ujjaid közül a kor úgy száll, mint szürke por,

És a perc hordja el.

Azért vannak a jó barátok,

hogy a rég elvesztett álmot,

Visszahozzák néked majd egy szép napon!

Azért vannak a jó barátok,

hogy az eltűnt boldogságot visszaidézzék egy fázós alkonyon!

Az álmot meg nem álmodni, úgy sem tudod!

Az érzést elhallgattatni úgy sem tudod!

Ujjaid közt a kor úgy száll, mint szürke por,

És a perc hordja el!

Azért vannak a jó barátok,

hogy a rég elvesztett álmot

visszahozzák néked majd egy szép napon!

Azért vannak a jó barátok

hogy az eltűnt boldogságot visszaidézzék egy fázós alkonyon!

Azért vannak a jó barátok,

Hogy a rég elvesztett álmot,

visszahozzák néked majd egy szép napon!

Azért vannak a jó barátok,

hogy az eltűnt boldogságot visszaidézzék egy fázós alkonyon!

Azért vannak a jó barátok,

Hogy az eltűnt boldogságot visszaidézzék egy fázós alkonyon!”

Hirtelen eszembe jutott még egy ehhez hasonló dal.

„Egyszer véget ér a lázas ifjúság,

Egyszer elmúlnak a színes éjszakák.

Egyszer véget ér az álom,

Egyszer véget ér a nyár!

Ami elmúlt soha nem jön vissza már!

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,

Egyszer nélkülünk megy a vonat tovább!

És az állomáson állunk ahol integetni kell,

De a búcsúra csak pár ember figyel!

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,

Egyszer elmúlnak a színes éjszakák.

Sajnos véget ér az álom,

Sajnos véget ér a nyár!

De a szívünk addig új csodára vár!

Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,

Talán abban van az utolsó remény!

Népünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,

De ha akarjuk, még győzhet tán a fény!

Egyszer véget érnek múló napjaink,

Egyszer elbúcsúznak túlzó  vágyaink!

Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,

De még addig mindent újra kezdhetünk!

Lara lara lara la lala lala, Lara lara lara la lala lala

Lara lara lara lala, lalalalalala lala la…”

És az szerzőnek milyen igaza van! Egyszer mindennek vége van. Nem hadakozhatunk a végzettel, az egyszer utolér minket. De addig kihozhatjuk a legjobbat magunkból. Addig még van lehetőségünk választani. Hmm… Ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk… Talán. Ebben némiképpen kételkedem. Az új… Ez elég tág fogalom. Új… Új ruha, új ember, új kaja, új döntés, új élet. Rengeteg új van a világon. De például jelen esetben ez nem jót hozott nekünk. Mármint bátyám egy ÚJ döntést hozott és az csak fájdalmat okozott. Szerintem maradjunk abban, hogy fifti-fifti esély van a jóra és a rosszra. 50% és az nem eléggé bíztató. Legalábbis nekem. De persze vannak dolgok, amiknél teljesen más a véleményem. Ha egy új ruhadarabról van szó, akkor nem érdekel az 50% esély.

De a szerencse nem mindig nekünk dolgozik. Az embereknél, ha balszerencse történik a barátokhoz, vagy a szülőkhöz mennek vigaszért. A jó barátok visszaidézik az eltűnt boldogságot! Most viszont nem tudja senki rendbe rakni a dolgokat. Nem pottyan az ölünkbe az oly régóta áhított megoldás. Nem látok kiutat ebből az állapotból. Van, amikor a jövő az ölünkbe hull. Pedig most komor füstfelhő fedi el a kilátást. Biztos van egy út. De, hogy miképpen azt még nem lehet tudni. Idővel minden kérdésre fény derül, csak türelmesen ki kell várni a magyarázatot. Csak nehogy akkorra jöjjön el a megoldás, ha már késő. Ha már nem lehet rendbe hozni a dolgokat, mert azok végképp elfajultak. Nem! Ez nem történhet meg! Igenis van megoldás! Csak még nem látom, de bizonyosan van kiút ebből a gödörből!

Megráztam a fejem. Ilyenekre még csak gondolnom sem szabad!

Körbenéztem hátha találok valamit, amivel elterelhetem a gondolataimat. Megláttam a fali órát, már majdnem éjjel 11 volt. Húha, megfeledkeztem Belláról. Na, most akkor ezt pótoljuk.

Elindultam a Swan ház felé. Mire odaértem Charlie már jó hangosan horkolt, nem fenyeget az a veszély, hogyha bemásznék az ő ablakán, akkor felébredne. Így azon az útvonalon, jutottam el Bella szobájába. A kicsi ágyon Bella nem túl mélyen aludt. Lélegzete akadozott. A takaró a lábai köré csavarodott, és bilincsbe zárta azokat. Kezével görcsösen markolta a párnát, haja kócosan és kicsit izzadtan tapadt arcára, és nyakára. Újabb izzadság cseppek gördültek le nyakáról. Tehát ma sem aludt jól. Oh, szegény Bella. Te jártál a legrosszabbul. Te, aki soha, senkinek nem ártottál. És még rémálmok is gyötörnek.

Beleültem a hintaszékbe, és ott vártam a reggelt. Éppen arcát tanulmányoztam, amikor ajkai kissé  elnyíltak és nyöszörögni kezdett. Aztán a nyöszörgésből kiváltak a szavak.

- Kérlek, ne! Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy velem maradsz! Ennyit ér az adott szó?! Én becsületesen betartottam minden hozzád rendezett ígéretem, de te! Azt az egyet szegted meg, ami nekem a legfontosabb volt! Kérlek! – könyörgött. És igaza volt. Teljes mértékben igaza volt. Az összes kiejtett szava, mind helyénvaló és érthető. A szemrehányás, a könyörgés, a keserves észrevétel. Még nagyon mélyponton van.

- Kérlek! – lehelte. Szegénykém. Azután órákig egy szót sem szólt. Olyan hajnali 3 fele viszont elkezdett sikítozni. Iszonyatosan sikítozni. Amikor meghallottam, először megfagyott bennem az ütő. Mintha kést forgatnának a szívemben. Aztán bebújtam a szekrényébe, hogy ha felkel, akkor ne lásson meg.

Jól gondoltam még párat sikoltott, aztán felült. A könnyei záporozva hulltak arcára, majd a párnába temette könnyeit. Szíve hangosan döngette bordáit. Mint egy kalitkába zárt kismadár, ami épp szabadulni próbál. Bella már nem is egy egész. Csak darabkái a régi igazi Bellának. Sajnos ez a mi hibánk. Elmentünk és Bella darabjaira hullt. A szerelem erőt, hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön. Bella szilánkokban van. Felismerhetetlen darabkákban. Egyetlen egy valaki tudja összeilleszteni a szilánkokat. De annak a valakinek esze ágában sincs, segíteni! Oh, Edward miért vagy ilyen önfejű??? Nem hiszed el, hogy a kedvesed éppen kisírja a lelkét, miattad! És te hagyod, hogy ezt! Nem segítenél egy icipicit sem! Hadd sírjon, jó lesz neki, mi?! Az, az agyalágyult, érzéketlen tuskó! Most legyen nagy a szád! Hogy „boldog lesz”, meg „elfelejt”! A jó fityfenéket!

Aztán Bella szívverése kicsit nyugodtabbá, egyenletesebbé vált. Abbahagyta a sikítozást, és visszaaludt. Most már nyugodt éjjele lesz. Hirtelen mehetnékem támadt. A családom biztosan aggódik miattam. A suliba amúgy sem követhetem, és elintéztem, amit akartam. Láttam Bellát.

Kimásztam Charlie ablakán, és elindultam vissza New Hamspire felé. Nem akartam belegondolni, hogy mi vár rám otthon. Az agyamat megint kikapcsoltam, és élveztem a menetszelet. A futás végtelenül egyszerű nekünk. Mintha a második énünk lenne. Belefeledkeztem a rohanásba.