(Emmett szemszöge) 

Már lassan egy éve, hogy vámpír lettem, és tökéletesen tudom kontrollálni is a vérszomjamat, de egyvalamit még mindig nem sikerült őszintén kimondanom Rose babynek. Az pedig az, hogy mindennél jobban szeretem. Olyan könnyű gondolatban hajtogatni, hogy szeretünk valakit, de miért ilyen nehéz kimondani, hogyha az illető, akinek igazán meg kellene tudni ott áll előttünk. Talán velem van a baj? Á, nem hiszem. Egyszerűen, csak nem vagyok olyan nyílt az érzéseimet illetően, mint a többiek a családban. Én inkább mindent próbálok elviccelni. Nekem már csak ilyen a stílusom. Rosalie ezzel szemben, pedig éppen komoly, még a vicceimen sem nevet az esetek többségében, csak megcsóválja a fejét, vagy morgolódik egy kicsit, hogyha a poén éppen rajta csattant. Annyira különbözünk, de mégis úgy vonzz, mint a mágnes. Tudja, hogy szeretem, tudom, hogy tudja, de azzal is tisztában vagyok, hogy hallani is szeretné ezt a pici szót, amit egyszerűen nem tudok kinyögni. Edward már előre elmosolyodik, amikor gondolatban rákészülök, de aztán mindig visszakozom. Sőt, a múltkor, már segítőkészen kiterelt mindenkit a szobából is, hátha kibököm végre, de egyszerűen nem megy. Miért vagyok ilyen hülye?

• Emmett – hallottam meg az imádott hangot, és egy pillanattal később már a szobánkban is voltam. Kedvesem az ágyon ült, és tanácstalan arccal nézett rám. – Mi a baj, Rose? – kérdeztem döbbenten.
• Mit szólnál, hogyha egy kicsit elutaznánk? Nem örökre természetesen. Csak egy kis kiruccanásra gondoltam. Egy-két hétre – ajánlotta Rosalie, én pedig elmosolyodtam. Talán, hogyha kettesben leszünk, akkor végre lesz időm annyira összeszedni a bátorságom, hogy végre kimondjam. Lehet, hogy az emberek, illetve vámpírok nem nézik ki belőlem, de vannak dolgok, amiket szerintem nem kell hallania az egész háznak.
• Az nagyon jó lenne – mosolyogtam rá. – Mire gondoltál pontosan?
• Tudod, van egy kellemes faházunk a hegyekben. Nincs is túlzottan messze, de mégiscsak kettesben lehetnénk – magyarázta.
• Mhh… a hegyekben. Ott sok a maci – vigyorogtam az én kis szépségemre.
• Igen, ott sok a maci – sóhajtott fel. Vajon mi rosszat mondtam már megint? – Akkor, holnap indulhatunk is, hogyha te is akarod – tette még hozzá, majd felállt és elment a bőröndökért. A fenébe, már megint a lelkébe gázoltam. Pedig nem szándékosan csinálom. Vajon mi rosszat mondhattam. Talán Edward, majd elmondja. Biztos hallott megint mindent.

Néhány pillanattal később már a testvérem ajtaja előtt álltam, és készültem bekopogtatni, amikor meghallottam a hangját, a hátam mögül.

• Mit szeretnél? – kérdezte kíváncsian.
• Mintha nem tudnád – vigyorogtam rá.
• El kéne mondanod neki végre őszintén, hogy mit érzel. Nem mintha nem tudná, de tőled is hallani szeretné megint – mondta Edward komolyan. – Most azt hiszi, hogy egy jó kis medve fontosabb neked, mint az, hogy vele legyél – magyarázta.
• De hát, én nem úgy értettem. Csak rég voltam vadászni, és gondoltam, hogy nem megyek el ma este, hogyha úgyis olyan helyen leszünk, ahol a kedvencemet kaphatom el – mondtam döbbenten.
• Én tudom, mert látom a gondolataidat, de Rosalie-nak ez nem így hangzik, azokból a mondatokból, amiket kimondtál. Már mondtad neki, hogy szereted, akkor meg most mi a baj? – kérdezte kíváncsian.
• Nem tudom. Az olyan más volt. Azt hittem, hogy meg fogok halni, és akkor megjelent ez az angyal, és nekem ki kellett mondanom, mielőtt örökre elhallgatok – magyarázkodtam.
• Mondasz valamit, de ez akkor sem logikus, hiszen gondolatban elég sokszor kimondod, hogy mit érzel. Csak egy pici szó. Tudod, hogy milyen, Rosalie. Pontosan tudja, hogy szereted, de neki fontos, hogy ki is mond, hogy mindenki megtudja. Úgyhogy végy erőt magadon, és old meg ezt a problémátokat a kis kiruccanásotokon, légy szíves, mert már megőrülök a gondolataitoktól.
• Rendben, erőt veszek a hülyeségemen, ígérem – mondtam határozottan, és úgy is gondoltam.
• Köszönöm – mondta Edward, majd bement a szobájába.

Én pedig visszamentem a mi szobánkba. Rose baby már nagyban pakolta a ruháit, de olyan mennyiségben, mintha egy évre elköltöznénk. Nem is ő lett volna, hogyha nem pakol be minden napra legalább nyolc garnitúrát. Pedig szerintem egy laza szerelésben is vadítóan fest. Mondjuk, az én kedvesem már csak ilyen. Imádja a divatot, a ruhákat, a vásárlást, és természetesen azt is tudja, hogy tökéletes a külseje. Nála szebbet keresve sem találnék. Meg fogom mondani neki, és kész. Nem lehetek ilyen szerencsétlen alak. Lehet, hogy viccesen kéne tálalnom az érzéseimet? Az az én stílusom. Gondoltam magamban.

• Nem, semmiképpen sem! – kiabált Edward a szobájából.
• „Jól van na” – sóhajtottam fel gondolatban. Nem is gondoltam komolyan. Na jó, talán mégis, de nem fogom megtenni. Előhozom a romantikus énemet. Határoztam el magam.

Miután kedvesem mindent összepakolt magának, és én is bepakoltam egy táskába, lementünk és elbúcsúztunk a családunktól, majd elindultunk a hegyekbe. Nagyon szerettem azt a faházat. Egyébként is imádtam az erdőt. Ott teljesen szabadok voltunk, és nem kellett bujkálnunk. Nem telt bele csupán néhány órába, és már ott is voltunk. Felvittem a bőröndöket a szobába, majd gyorsan átöltöztem vadászathoz, és már lent is voltam.

• Megyünk vadászni, Rose? – kérdeztem mosolyogva.
• Én nemrég voltam, de te menj csak – mondta, majd felvonult a szobánkba.

Tudtam, hogy már nagyon pengeélen táncolok, de most mindent jóvá fogok tenni. Elmegyek vadászni, és utána mindent bevallok neki. Hogy mennyire fontos nekem, és hogy azt akarom, hogy örökké az enyém legyen. Gyorsan elkaptam néhány medvét, bár nem tudtam megállni, hogy ne játszadozzak velük egy kicsit. Kell a testmozgás. Majd miután végeztem velük, azonnal elindultam, hogy kiengeszteljem Rosalie-t. Reméltem, hogy még nem haragszik rám nagyon.  

(Rosalie szemszöge) 

Nem hiszem el. Már egy éve boldogan élünk együtt, és nem képes kimondani ezt az egy szót. Ez döbbenetes. Hiszen, hogyha belegondolunk, már ki is mondta. Azt mondta nekem, hogy „Szeretlek, Angyalom”, amikor megmentettem. Lehet, hogy ezt csak azért mondta akkor, mert tényleg angyalnak hitt, és azt hitte, hogy soha többé nem fog látni? Nem tudom, hogy mi a baj. Tudom, hogy az én nagy mackóm nem éppen romantikus alkat, és én ezt nem is várom el, hiszen kinőttem már régen a tündérmesékből és a hercegekből, de azt azért elvárom, hogy kifejezze szavakban is az irántam érzett szerelmét. Tudom, hogy ő is úgy érez, ahogy én. Hiszen együtt is élünk. De melyik lány ne várná el, hogy a szerelme bevallja neki, hogy mit érez? A gondolataimba merülve kezdtem el kicsomagolni a bőröndöket, majd lementem a konyhába. Nem mintha bármit is akartam volna ott csinálni, de már úgy megszoktam, hogy Esmével ott szoktunk beszélgetni. Igaz, most nincs itt, de ez már csak részletkérdés.

Emmett jó  sokáig vadászik. Gondolkodtam el néhány óra múlva. Biztos megint játszik azokkal a szerencsétlen medvékkel. Olyan bolond, de pont ezért imádom. Szeretem, hogy ennyire különbözünk.

• Rose baby? – lépett be az ajtón Emmett, mire én rögtön felé fordultam.
• Tessék – néztem mélyen a szemébe.

A következő  pillanatban pedig arra eszméltem, hogy már a karjaiban vagyok, és néhány pillanattal később lefektetett az ágyunkra. Hevesen csókolt, de most nem volt benne semmi játékosság, és a szokásos pajzán megjegyzéseit is elhagyta. Nem igazán értettem, hogy mi történik, de el tudnám viselni, hogyha mindig ilyen lenne velem. Szenvedélyes volt és gyengéd egyszerre. Most nem tépte le a ruháimat, ahogy szokta és én sem. Gyengéden csúsztatta le a bőrömről a finom anyagot, és én is ezt tettem az ő ruháival. Végigsimogatta minden egyes porcikámat, és apró csókokat lehelt a bőröm minden egyes négyzetcentiméterére. Már alig vártam, hogy testünk egybe forrjon, amikor hirtelen felnézett rám és elmosolyodott.

• Szeretlek, Rose – mondta komolyan, miközben mélyen a szemembe nézett.
• Én is szeretlek – mosolyodtam el.

Ahogy én is kimondtam finoman belém hatolt, és lágyan mozogni kezdett. Még soha nem szeretkeztünk ennyire óvatosan, és lassan. Nem is feltétlenül tartottam rá igényt. Hiszen nagyon is élveztem az Emmettel töltött intenzív együttléteket, de ezt most kifejezetten más volt. Ez illett az alkalomhoz. Így volt tökéletes. Hosszú percek múltán értük csak el a beteljesülést. Hullámokban tört rám a gyönyör, és fojtottan felsikoltottam, Emmett pedig felkiáltott, majd rám hanyatlott. Így feküdtünk egymást ölelve, még percekig, majd legördült rólam, és szorosan a mellkasára vont. Még soha nem voltam ilyen boldog. Emmettel néha még azt is el tudtam felejteni, hogy a vámpírlétemnek vannak nagy hátrányai is. Igaz, hogy jár előnyökkel, mint például, hogy örökké élhetünk együtt, és mindig fiatal és szép maradok, de azért ez nem teljes élet. A szerelmemért viszont érdemes élni.

• Min gondolkozol? – kérdezte hosszú hallgatás után.
• Csak az életünkről – válaszoltam.
• Cicám, én tudom, hogy nem rajongsz a vámpírságunkért, de be kell látnod, hogy néha nem is olyan rossz dolog – mondta Emmett határozottan.

Hát igen, ebben is különböztünk. Ő imádott vámpír lenni, már az első pillanattól kezdve. Nem feszélyezte, hogy nem lehet, majd gyermeke, hogy nem élhet normálisan. Hogy nem ehet többé rendes ételeket. Igazából még szórakoztatónak is találta, hogy puszta kézzel játszadozhat a medvékkel vadászat közben.

• Tudom, hogy van pozitív oldala, de vannak dolgok, amit soha nem kaphatok meg – sóhajtottam.
• Azokat, majd én pótolom – vigyorgott rám. Hát igen, ebben volt valami. Emmett személyében nem csak társat kaptam, hanem néha úgy éreztem, hogy egy gyerekkel is gazdagodott a család. Egy jó nagy gyerekkel, de ez azért nem ugyanaz.

Nem beszélgettünk tovább aznap este, csak összebújva feküdtünk. Másnap reggel Emmett felpattant mellőlem, majd a táskájához sietett, és elővett belőle valamit. Nem láttam, hogy mi az, mert szándékosan eltakarta. Kíváncsian mozgolódtam az ágyon, de mindig velem együtt mozdult, nem akarta, hogy meglássam.

• Csukd be a szemed – kérte kedvesen, de nekem nem akaródzott engedelmeskedni. Túl kíváncsi voltam.
• Mi az? – kérdeztem kíváncsian.
• Megtudod, ha szót fogadtál – mosolygott rám.
• Jól van – sóhajtottam fel, majd becsuktam a szememet.
• Kinyithatod – mondta szerelmem, és éreztem, ahogy megfogja a kezem.

Ahogy a szemeim felnyíltak, megláttam az apró kis vörös dobozt, amely nyitva volt, és benne egy csodálatos arany eljegyzési gyűrű. Szív alakú  rubin kő volt a dísze, és arany volt a foglalata. Egyszerűen gyönyörű volt. Emmett úgy tűnik, hogy tartogat még meglepetéseket. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen oldala is van.

• Hozzám jössz, baby? – tette fel a kérdést. Na, ez már az én mackóm volt. Nem tagadta meg önmagát, de nem is vártam el tőle.
• Igen – válaszoltam mosolyogva. Emmett pedig azonnal felhúzta az ujjamra a eljegyzési gyűrűt, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Csodálatos két hetet töltöttünk el együtt a hegyekben. Még indulás előtt elmentünk vadászni Emmett kedvéért, hiszen itt csak úgy nyüzsögtek a medvék. Miután kellőképpen kijátszotta magát egy időre hazamentünk. Ahogy megérkeztünk Esme a karjaiba zárt mindkettőnket, és nem kerülte el a figyelmét, a gyűrű sem, ami az ujjamon díszelgett. Nagyon boldog volt, hogy összeházasodunk.

• Ó, gratulálok – mondta mosolyogva, majd még egyszer megölelt minket.
• Köszönjük – viszonoztam a mosolyát.
• Már éppen ideje volt – jött a hang az emelet felöl. Na persze, Edward már régen tudta, hogy mire készül Emmett.
• Tudom – válaszolta vőlegényem, de közben leplezetlenül vigyorgott.
• Jaj, inkább elmegyek vadászni – nyögte Edward, majd kiviharzott az ajtón.
• Mit csináltál vele? – kérdeztem döbbenten.
• Csak visszaemlékeztem néhány szép pillanatunkra a kiruccanásból – hahotázott szerelmem.
• Emmett – szólt rá Esme.
• Jól van, többet nem teszem, de imádom bosszantani – mondta még mindig nevetve, mire nekünk is el kellett mosolyodnunk Esmével.